Többször odaszalad az ablakhoz, és kiles, hogy jönnek-e már. Belefúrja tekintetét a kavargó hóesésbe és elszorul a szíve. Csúszósak az utak, rengeteg a koccanás, mi van ha emiatt lemondják? Nem, azt mégem fogják, csak nem teszik. Akkor viszont lehet, hogy máris autóbaleseteztek. Már megbánta, hogy így rájuk eröltette ezt az egészet. Érzi, tudja, hogy úgysem jönnek már hozzá szívesen. Pedig ő mennyire szeretné, milyen lelkesen készült mindig! Aztán a tavaly is az volt ugye, hogy Magdi az utolsó percben visszamondta, mert megbetegedtek a gyerekek, Janka pedig inkább a céges karácsonyt választotta, mert éppen munkahelyet váltott és ott kellett összejönnie a leendő főnökével. Józsi pedig többször megmondta, hogy nem fogják otthagyni a napfényes Kaliforniát, mert az amerikai felesége és a kicsi Andriska nincsenek szokva az ilyen nagy hidegekhez, meg havazáshoz. Még megfáznának. Andrew, azaz Andriska amúgy is beteges kölyök.

Erősödik a havazás és Rózsika elkeseredve nézi. Egy határozott mozdulattal összecsomózza az álla alatt a kendőt, felkanyarítja mellényét és kiszalad a pajtába, hogy ellássa az állatokat. Mikor ezzel végez, visszamegy a házba, megnézi, hogy a tiszta szobákban minden rendben van-e. Azután beviharzik a konyhába, megkavaragatja a levest, kivesz egy menet aprósüteményt és berakja a következő tepsit. A bejgliket már jó előre elkészítette, a töltöttkáposzta még egyet-kettőt rottyan csak, azután már lehet is tálalni.

Ellenőrzi, hogy nincs-e légy a szobában, hogy minden teríték kifogástalanul ragyog-e. A fenyőfán még eligazít egy-két díszt vagy gyertyát, odébbrak egy aranyos diót meg egy almát, mert nem látszik tőlük az ezüstcsillag. Mindent precízen eltervezett. Most már csak leül és vár. Kicsit idegesen, kicsit boldogan. Füleli a neszeket. Hallgatja, hogy mikor sercen a jeges hó az autók kereke alatt.

Egész nap csak vár. Beesteledik és még mindig ugyanott, a konyhában sürög-forog. Közben aggodalmas pillantásokat vet a régi kakukkos órára. „Felhívom őket”, gondolja „lesz ami lesz, felhívom őket. Legfeljebb majd veszekszünk egyet Magdival, de nehogy baleseteztek volna.” Nyúl a telefonért, de akkor meghalja az első dudaszót. Janka érkezik, s mögötte fáradtan, teljesen behavazva a Magdiék autója.

Olyan fürgén szalad ki mint egy tizennyolc éves. Ugrál, összecsapja a tenyerét, sírva nevet. A lányok kiugrálnak s elcsodálkozva nézik a fejkendős, de ránc nélküli öreg nénit, aki az anyjuk, s aki mintha összébb töpörödött volna az elmúlt két év alatt. Egymás nyakába borulnak, egymás szavába vágnak, aztán Magdinak jön meg az esze leghamarabb, hogy be kéne menni s bent beszélgetni. Magdi lányai, Luca és Terka, úgy szaladgálnak a vastag hóval borított udvaron mint a megvadult csikók. Kikönyörgik, hogy maradhassanak hóembert építeni. Nyaggatják a kutyát, üldözik a macskát.

—Anyuka, van egy meglepetésünk! – rikkantja Janka vidáman.

Magdiék már szedik is elő a hatalmas csomagokat és hurcolják be őket a házba. Van ott minden: egész hónapra elegendő ennivaló, töméntelen ajándék, díszes dobozok, bőröndök, gyerekjátékok.

—De hát én is készültem ám! Sütöttem, főztem nektek! – fortyan fel Rózsi mama.

Bemennek a házba és szemük szájuk eláll a csodálkozástól. Minden szép és rendezett. A kályhában ropog a tűz, a friss sütemények illatta keveredik a zsenge fenyő fanyar szagával.

—Éppen olyan mint gyermekkorunkban! – könnyesedik Magdi szeme.

A fa alá rakják az általuk hozott rengeteg ajándékot, megszállják a konyhát, eldugják az édességeket, átveszik a tennivalókat. Péter, Magdi férje, addig kimegy, hogy ránézzen a gyerekekre. Rózsikának csillog a szeme, ide-oda szalad, megnézi a sok drága holmit amit a lányai hoztak. Hirtelen egy autó kerekeinek csikordulására figyel fel.

—Na végre megjött a meglepetésem! – kiáltja Janka, azzal megfogja az értetlenül bámuló anyját és kiterelgeti a ház elé.

Hatalmas, fekete terepjáró gördül az udvarra, Péter mutogatja, hogy emide meg amoda álljon. Mikor végre leparkol, kiszáll egy középkorú, kövérkés férfi és egy csinos, modernül öltözött nő. Mögülük kukucskál egy vékony, szemüveges, szőke kisfiú. Rózsika rajtuk felejti a szemét, és megkövületen áll. Aztán némán a fia nyakába ugrik. Sokáig állnak így mozdulatlanul, összeölelkezve.

—Mama te semmit nem változtál! – sóhajtja Józsi. — És itt minden sokkal szebb mint Kaliforniában. Itt van igazi hó.

De Rózsika nem is válaszol, hanem a nő felé fordul és kedvesen rámosolyog:

—Hello. How do you do?

Általános megrőkönyödés fogadja a szavakat. Még jobban ledöbbennek, mikor a mama közli, hogy beiratkozott egy angol nyelvű tanfolyamra. Az Internetet is be fogja vezetni. Csak hogy tudjon Andris unokájával beszélgetni, még ott a távoli Amerikában is.

—De mama, hová gondolsz? Andriska jól beszél magyarul. És Stacy is tanulgat.

Nagyokat nevetnek és viccelődnek. Stacy rettenetesen boldog, úgy ugrál a kendős, kicsi öregasszony körül mint egy kis kutya. Látszik, hogy meghatódott azon, hogy Rózsika az anyanyelvén, angolul szólt hozzá. Luca és Terka közben magukkal vonszolják Andrist, aki azt sem tudja hová legyen a csodálkozástól. A szájába veszi a hót, megtapogatja, elnézi ahogy a cipője nyomot hagy benne. De nem sokáig álmékodhat, mert unokatestvérei rábízzák a hóember fejének meggyúrását.

Bemennek mind, s hozzákezdenek a vacsora előkészületeihez. A lányok most már a konyha közelébe sem engedik, Rózsika szikrázó, kigyúlt arccal nézi az ügyes asszonykákat. Csak nem tud megülni egyhelyben, felpattan s a kamrából előhozza a féltve örzött üveg mustot. Körbekínálja, aztán mesélni kezd:

—Janka, emlékszel még, mikor apád belejtette a fát a tóba?

—Én ugyan nem. Mikor volt az?

—Jaj, hát Janka még kicsi volt akkor. De én emlékszem ám! – vágja rá Magdi.

—Az úgy volt, – folytatja Rózsika – hogy az én megboldogult Áronom egy karácsonykor kiment az erdőre fenyőt vágni. Egy óriási fát vágott és lehozta a hegyről. Tudjátok, itt van az a tó, rögtön a kert mögött. Azon jött át a fenyővel. Nagy idő volt akkor, s be volt fagyva a tó. Hát Áron bátran nekiment, s mikor a közepére ért, beszakadt alatta a jég. Túl súlyos volt a fa. Ő is majdnem odaveszett, alig tudott kikecmeregni a jeges vízből. Egyszercsak beállít csuromvizesen, ekkora jégcsapok lógtak róla! – s mutatja az ökölbeszorított kezét — Kérdem tőle: „Áron hol a fenyő?”, erre azt mondja: „Odaadtam a halaknak, legyen nekik is szép karácsonyuk!”. Nem szóltam erre semmit, csak főztem tovább. Aztán rászóltam még: „De Áron, a halak fel sem tudják dísziteni!”, mire ő: „Majd tavasszal leúszok az aljára, s felcicomázom nekik!” És az apátok következő tavaszzal valóban lement és feldíszítette nekik a fát, nyáron lehet látni szabad szemmel is a karácsonyfát a tó mélyén. ĺgy nekünk azóta minden évben két karácsonyfánk is volt, egyik itt bent, és az a titkos másik ott lent, amiről csak mi tudtunk!

Nagyokat nevetnek, Józsi buzgón fordítja Stacy-nek a történetet. Közben bejönnek a gyerekek, csatakosan, kipirulva, izzadtan. Adriska már nem is olyan bágyadt, pedig miután a kocsiból kiszállt még hányt is. Megmosakszanak és jókedvűen ülnek az asztalhoz. Elkezdik kanalazni az első fogást, az aranyló húslevest.

—Mama, és az hogy volt mikor apuval jöttetek a mikulás ünnepségre az iskolába? Azt meséld el! Gyerekek figyeljetek, mert ez nagyon jó történet!

—Na igen, akkor Janka meg Magdi szerepeltek, ők voltak az angyalok a műsorban, Józsi meg a krampusz. A nagyapa akkor elvállalta, hogy beöltözik a télapónak. Volt egy kis kordénk, amivel a tengerit hordtuk be ősszel, a szomszédtól meg kölcsönkértünk két kis pónilovat. Áron nem nyugodott bele a lovakba, kötötte az ebet a karóhoz: a télapó szánját szarvasok húzzák, s ha a gyerekek az iskolában meglátják a pónikat, majd összezavarodnak. Kitalálta, hogy agancsokat farag és a lovacskák fejére ragasztja őket. Minden simán ment. Elindultunk az iskolai ünnepségre, én a „télapó” mellett ültem a bakon, Józsi krampusz meg a szekérben. Egszer csak megbicsaklott az egyik kis paci, fájdalmasan felnyerített. Valami megfogta a lábát, erősen vérzett, és szinte teljesen összecsuklott. Nem tudott tovább menni. Nagyon sajnáltuk a szegény kis párát. Akkor valahogy nagykeservesen megfogtuk az állatot, és betettük a szekérbe. Nagyapátok és én álltunk a helyére, és a másik póni mellett bevontattuk a szekeret az iskolába. Józsi meg elkrampuszkodott a bakon, és egy hosszú virgáccsal ösztökélt minket! Képzelhetitek, hogy megbámultak a gyerekek! Az agancsos póni a szekéren heverészik, s a Mikulás húzza a saját szánját! Úgy nevettek a tanítók is, hogy néhányan még rosszul is lettek bele!

Következett a töltöttkáposzta, a sült hal meg a szárnyasételek. Janka és Magdi hitetlenkedve összenéznek: mikor volt Rózsikának ereje és ideje mindezt egymagában megfőzni? Odakint megerősödik a havazás, és az égő gyertyák meg a pattogó tűz varázslatos árnyakat festenek a falra. Józsinak közben eszébe jut valami:

—Mama, megvannak még az agyagszobrok?

—Már csak a Szűzmária és az egyik király. Kint vannak a halászkunyhóban a tó mellett. Ha akarjátok holnap kimehetünk megnézni őket.

Elálmodozik a kis öregasszony és újabb mesébe kezd.

—Nagyapa egyik évben kitalálta, hogy betlehemi jászolt épít. Mert milyen a szeretet ünnepe jászol nélkül? Felment a hegyoldalba még ősszel, oda az Átokerdő mellé, és napokig hordta le zsákokban az agyagot. Hónapokig dolgozott, és nagyon szép szobrokat csinált. Embernagyságúakat. A pajtában rendezte be a műhelyt, jobban mondva a pajtának csinált egy szénapadlást és azon. Azért volt ez jó így, mert eldugva maradt a meglepetés, senki nem mászott fel oda a gyerekek közül. Mikor készen lettek az alakok, szépen ki is pingálta őket. Eljött a Karácsony este, és hirtelen rádöbbent, hogy a szobrokat le is kellene onnan hozni valahogy. Hát erőltette az agyát jobbra-balra, de sehogy nem tudott rájönni, hogy miként csinálja. Utóvégre csak egy megoldás maradt: köteleken leereszteni őket. ĺgy is tettünk. Nehéz munka volt, de jól megszerveztük. Ketten dolgoztunk csak, a legnagyobb titokban. Hát mit ad Isten, mikor az utolsó darabot eregettük le, kiesett a szobrocska a hurokból, és letört a feje. Éppen a Kisjézus volt az. Áronom úgy elkámpicsorodott, hogy alig tudtam lelket verni bele. „Már most mit csináljunk? Nem tehetünk a jászolba egy fejetlen Jézust,” szajkózta. Ott álltunk mint a szélütöttek, s akkor nekem eszembe jutott valami. Beállítottuk a jelenetet, Máriával, Józseffel, a bölcsekkel, s a jászolt üresen hagytuk. Másnap reggel, bevittünk benneteket a pajtába és megmutattuk nektek a meglepetés jászolt. Emlékeztek még rá?

—Igen! – bólint Magdi – És üres volt a Jézus helye, és te azt mondtad azért, mert mi mind kipróbálhatjuk! És sorban befekhettünk a jászolba! Jaj de jó is volt!

—Az volt a legszebb karácsonyunk! – tette hozzá Janka.

—De mi az az Átokerdő? – kotnyeleskedett bele a kis Luca.

A felnőttek összenéznek és nagyot sóhajtanak. Halkan pusmognak egymás között. De Rózsika nem jön zavarba, somolyogva pillant a gyerekekre és mesélni kezd:

—Az Átokerdő itt kezdődik ennek a hegynek a bal oldalán, egészen magasan. Nem sokan járnak arra, titkos, elvarázsolt erdő az. Veszélyes. Egy boszorkány lakik ott.

A gyerekek elkerekedett szemekkel bámulnak és közelebb húzódnak a nagyanyjukhoz. Andris már a mákos bejglit majszolja és nagyokat csuklik az izgalomtól.

—Réges régen, élt Átokerdőn egy vajákos asszony. Sokan nem szerették, mert nyílt és erős volt. Ha valami igazságtalanságot látott azonnal felemelte a szavát. Kigúnyolta a rosszakat, megsegítette a jókat. Igazi nagyhatalmú boszorkány volt, gyógyított és rontást is tudott hozni. Kereken száz évvel ezelőtt, eljöttek hozzá az unokái, Kincső és Marci, mert meghaltak a szüleik, és a szegény kis árvák magukra maradtak a világban.

—És a boszorkány volt a nagymamájuk? Úgy mint te nekünk? – kérdezi Terka.

—Igen pont úgy. De amikor ideértek, a városlakók csúnyán bántak velük, elkergették őket. Éppen karácsony volt akkor. Az erdőbe menekültek és majdnem megfagytak, de a nagyanyjuk még időben megtalálta és hazavitte őket. Azt mondják boszorkányt nevelt belőlük. Marci alakot tudott váltani és az állatokkal beszélgetett. Kincső pedig a szelek szárnyán repült és meggyógyította az embereket. Jó boszorkányok voltak, és nagyon szerették a gyerekeket. Ebben a városban egy idő után már nem is a Jézuskától várták a gyerekek az ajándékot, hanem a Fehér Kincső boszorkától. Ő látogatott meg mindenkit karácsony reggelén és örömöt hozott a szívekbe.

—Jaj mama, csak nem hiszel ezekben az ostoba babonákban? Ez csak mesebeszéd! Boszorkányok nem létezek! – csattan fel Magdi.

—Nem-e? Hidd el nekem hogy léteznek. – Rózsika megcsendesíti a hangját – Tudjátok-e hogyan lett nekünk mindenünk? Hogyan indult az életünk, s hogyan lett ez a ház?

—Jaj ne, a kincses történet? – húzza az orrát Magdi.

—Igen pontosan az. Tudjátok, hogy apátok talált egy láda kincset az erdőben, s abból vettük meg ezt a földet és építettük fel a házat. De azt nem tudjátok, hogy a boszorkány segített nekünk. A világháború után nagy volt a szegénység. Mikor apátokkal összekerültünk, eljöttünk ide, ebbe a városba, mert akkoriban csak itt volt munka a gyárban. Bérbe vettük ezt a kis darab földet a város szélén, nem volt itt semmi, csak a régi kisház a tó mellett. Abban laktunk. Rengeteget dolgoztunk, mégsem haladtunk előre. Az évi termésünket elvitte a jég. A gyár tönkrement, mindenkit elbocsátottak. Úgy volt, hogy földönfutók leszünk. Egy hideg, őszi délután, Áron jött haza a mukából. Az utolsó napja volt az, másnaptól már nem kellett menni dolgozni. Ahogy jött az országúton, látott két didergő, rongyos kisgyermeket. Egy fiút meg egy kislányt. Nem szóltak hozzá, csak nézték bánatos szemekkel. Áronom rettentően megsajnálta őket, nekik adta az utolsó kenyerét és almáját. Még a kabátját is rájuk terítette, s kérdezgette őket, hogy hol merre laknak. De azok nem feleltek, csak hálásan néztek rá. El akarta hozni őket haza, de a kicsik eltűntek. Csak úgy szőrén szálán. A kenyérrel, a kabáttal. Úgy jött haza nagyapátok, hogy majd halálra fagyott. De én nem szidtam meg. Tudtam, hogy hamarosan mi is odakerülhetünk az út szélére kéregetni. Másnap reggel nagyapátok kiment az erdőre rőzsét gyűjteni. És akkor találta a pénzt egy faládikában, éppen a boszorkány erdeje mellett. Abból lett az életünk. Mai napig meg vagyok győződve, hogy az a két gyerek Kincső és Marci voltak. És ők jutalmaztak meg minket.

—Lehet. De az is lehet, hogy valami haramiák hagyták ott, s lopott pénz volt az. – veti közbe az örökké kételkedő Magdi.

—ĺgy vagy úgy, de a boszorkány létezik. Kincsőnek még élnie kell odafent a hegyekben. – makacskodik Rózsika – Még öt évvel ezelőtt, Bálint sógor odakeveredett az Átokerdőbe, és látott egy csillogó, palotaszerű házat. Meg egy üvegből készült fenyőfát. Megijedt és elszaladt, de másnap, mikor vele mentek a szomszédok is, már nem talált vissza a boszorkány házához.

Rájuk szakad egy titokzatos csönd. Hiszik is meg nem is. A gyerekek tágra nyílt szemekkel bámulnak a nagyanyjukra, aki még tovább titokzatoskodik:

—Kincső boszorkát ide lehet hívni! Ha most kimentek a ház mellé, angyalt csináltok a hóban, akkor reggelre a boszorka megtömi a nyomát ajándékokkal! Próbáljátok csak ki! De szép, szabályos legyen ám az az angyal!

A gyerekek nevetve, sikongva szaladnak ki, olyan türelmetlenek, hogy alig lehet rájuk parancsolni a sapkát, a sálat, meg a kesztyűt. Szerencsére elállt a havazás is, így nem kell attól félni, hogy az újabb hó betemeti a nyomot. A nagy munka után visszamennek a házba és lefekvéshez készülődnek. A sok élmény után úgy elalusznak, hogy ágyút lehetne sütögetni mellettük. Szűkösen, de elvan a három generáció. Magdi és családja az egyik szobában, Józsiék a másikban. Rózsi és Janka a konyhában alusznak. Szuszognak, álmodnak, egy ritmusra hortyognak.

Rózsika felébred és nesztelenül kimegy az előszobába. Valamit hall, s meg akarja lesni a zaj forrását. Nem gyújt villanyt, de kiles a hótól fényesen szikrázó udvarra. Józsi és Péter nagy munkában vannak. Édességgel töltik fel az angyalnyomokat, és Józsinak még arra is van esze, hogy nagy lábnyomokat hagyjon a hóban, mintha a kert, és a hegy felől jött volna valaki. A lábnyomokban is elszór egy-két cukorkát. Az izgalomtól, a boldogságtól csillog a férfiak szeme. Rózsika felnéz az égre és megpillantja a kedvenc csillagát. Mozog, halad valami felé. Most megállapodik egy nagy fenyőfa tetején, a tóparti kis ház mellett. Senki nem látja csak ő. Leperegnek az arcán a könnyek és csak ennyit mond:

—Köszönöm, Kincsem!