Rózsakereszt

Majdnem tökéletes

A bál fergeteges sikert aratott – legalábbis kezdetben ezt gondolta a házigazda, Velor Gates. Teljes nyugalommal ült le kényelmes, kipárnázott székébe, közben fentről vizsgálgatta a táncolókat.

Szemlátomást mindenki elégedettnek tűnt, a táncparkett sohse volt üres, a kifáradt párokat mindig újak váltották fel. Késztetést érzett, hogy felkérje táncolni a mellette ülő hölgyet, de tudta előre, hogy az úgyis nemet fog mondani. Jó modorú nőnek ismerte, aki illedelmesen társalgott bárkivel, akit csak bemutatott neki, de nem vált unalmassá, mint a többi úrnő. Szellemes megjegyzései mellett még a külseje volt az, ami megfogta. Egyszerű, vörös szatén ruhát viselt, amely kihangsúlyozta Velor imádatának tárgyát. Nem volt rajta semmi csicsás, felesleges darab, de így is lélegzetelállítóan hatott a férfira. Nem szerette különben sem az ékszereket, most is csak a bál miatt hagyta magát rábeszélni egy pár gyöngyfülbevalóra. Szerette volna még egy kicsit piszkálni, nem rosszindulatból, csak tetszett neki, amikor szikrákat szórt a szeme. Csettintett az inasának, ahogy megbeszélték.

– Valentina, kedves – fordult oda a férfi – van itt számodra valami. Tudom, hogy nem szereted, ha bármit is veszek neked, de nem bírtam magammal. Kérlek, fogadd ezt el.

Valentina arca lángba borult a különlegesen szép nyakék láttán. Kétujjnyi széles, fehér arany lapocskák függtek egymás mellett, melyeket jóval kisebb lapok fogtak össze; a legnagyobb, középső lapon egy nagy, zöld kő ékeskedett, körülvéve apró, fehér kövekkel.

– Nem vagy normális! – felelte elfúló hangon. – Ez egy kész vagyon lehetett, még neked is.

– Érted semmi se kerül sokba – mosolygott, majd felállt a székéből. – Megengeded, hogy feltegyem?

– Ha nemet mondok, meg fogsz lepődni?

– Kérlek! A kedvemért – mondta már majdnem dorombolva és megemelte az ékszert.

– Miért vagy te ilyen rámenős? – sóhajtott, de aztán beadta a derekát. Pontosabban a nyakát.

A hideg ékszer súlya azt sugallta, hogy nem kis összeget ölhetett bele az ő kedves ura.

– Na, látod, milyen gyönyörűen fest rajtad! A smaragd a közepén, egyenesen Kolumbiából érkezett. Csodás fényük van, nemde? – kérdezte a férfi már-már úgy, mint egy szakértő. – A te szemed fényéhez azonban soha se fognak felérni.

– Ha nem ismernélek, azt hinném, ezt most komolyan is gondolod.

– Ha nem ismernélek, most nyomban megsértődnék.

Valentina a szemét forgatva intett az inasnak, hogy hozzon egy italt.

– Nekem is egyet, Jean – szólt utána Velor, majd rákönyökölt a díszpáholy kipárnázott korlátjára.

– Jean – nevetett a nő fennhangon. – A nagy jómódodban még egy ilyen inasra is futotta. Tényleg ez a neve?

– Nem, külön fizettem érte, hogy megváltoztassa – hátranyúlt a közben megérkezetett pezsgőkért, az egyiket pedig Valentina felé emelte.

– Igyunk a meglepetésekre! – mosolygott kissé erőltetetten a nő.

– Rendben, a meglepetésekre! – egy kissé megnyugodott, amikor látta, hogy nem sikerült kiábrándítani magából. Miután mindketten ittak egy kortyot, hozzátette: ­– Miféle meglepetésre?

Valentina arcán végigszaladt egy elégedett mosoly. A táncolók felé fordult és szemmagasságig emelte poharát. Szórakozottan figyelte, amint a párok körül apró buborékok táncoltak fel-alá. Így figyelte őket még egy darabig, aztán Velorra pillantott, aki őt nézte.

Kajánul rámosolygott. Látta, hogy a férfi szeme megvillan és akart is mondani valamit, de végül nem tette. Elpirult és visszanézett a táncolókra. Valentina elégedetten követte a pillantását.

A hatalmas bálterem lélegzetelállítóan szép volt, ám Valentinát ez egyáltalán nem érdekelte. Nem azért volt itt, hogy szórakozzon, vagy bámészkodjon. Újból végigjáratta a szemeit a táncolókon, de nem találta meg, akit keresett. Vagyis, nem úgy, ahogy ő gondolta. Egy páron akadt meg végül a szeme, akik a többiektől egy kicsit messzebb, egy étkező asztal mellett álltak.

– Látod azt a kettőt? – kérdezte feléjük bökve, anélkül, hogy ránézett volna Velorra.

A férfi odapillantott, majd bólintott. – Persze. Ha jól emlékszem, a nő Paula Harbor, a másik pedig Alex Baron. Már egy jó ideje egy húron pendülnek – tette még hozzá, amikor az Alexnek nevezett férfi átkarolta társnője derekát.

– Valóban.

– Csak az a probléma, hogy Baron jegyben jár Bethany Gilmore-ral.

Valentina egészen izgatott lett. Gyorsan keresni kezdte a név gazdáját, de a párok között újfent nem találta meg. Nem érdekelték túlságosan a gazdag emberek botrányai, de ahogy neki mondták, ma nem csak egy kis perpatvar fog kikerekedni. Kijjebb hajolt a korlátról és lenézett. Semmi. Lehet, hogy mégse ma lesz?

– Hol a csudában van Vincent? – morogta bosszúsan.

– Ne haragudj, mit mondtál?

– Semmit – legyintette le a nő. – De nem tudod véletlenül, hogy Bethany Gilmore hivatalos-e a bálodra?

– Nem emlékszem, hogy meghívtam volna. Bár, ha Baron itt van, lehet, hogy ő is. De miért érdekel?

– Csak mert ennek nem jósolok jó véget. Jobban tenné, ha nem jönne el – mutatott ismét Paula Harborék felé. Egy kissé elfeledkeztek magukról: hevesen csókolóztak. Valentina megmosolyogta őket, majd hirtelen Velor kinyújtott karja után pillantott.

– Nézd! – nem messze a turbékoló párocskától, a bálterem nyitott végénél, az egyik oszlop mellé mutatott. Egy hosszú, fekete hajú, onnét fentről nézve holt sápadt lány állt ott, szép báli ruhában és Baronékat figyelte. – Ha nem csal a szemem, Az ott Bethany! Te jó ég…

Valentina elmosolyodott a nem létező bajsza alatt, izgatottan fészkelődni kezdett, majd Velor kezébe nyomta a poharát és felállt.

– Bocsáss meg, van egy kis dolgom odalent.

– Lemész békebírónak?

– Félek, az nem lesz elég – a hangja rejtélyesen csengett, amire Velor elmosolyodott.

– Hmm… női megérzés, mi? Rendben, de siess vissza és igyekezz elsimítani az egészet. Nem venné jól ki magát, ha Bethany mindent szétszedne itt nekem.

– Mi? – már kezdte azt hinni, hogy Velor is tud a dologról, de nem úgy tűnt, mint aki komolyan gondolta, amit mondott. – Igyekszem, de te meg jobban tennéd, ha nem jönnél le addig. Élvezd a műsort!

Meg akarta kérdezni, hogy mire célzott ezzel, de addigra már el is tűnt a lefelé vezető lépcsőn.

Alex Baron szenvedélyesen átölelte párját, majd lágyan megcsókolta. Már rég nem érzett olyan késztetést, mint most. Mintha tűz járta volna át a testét. Paula meg tudna adni számára mindent ezen a világon, a lángolására is gyógyírt jelenthetett, ebben biztos volt. Bethany nem érdekelte. Majd valahogy kimagyarázza nála a dolgot, ha véletlenül lebuknának. Úgyis olyan hiszékeny. Azt kívánta, bárcsak Paulát jegyezte volna el. De ő nem volt gazdag, a szülei pedig nem rendelkeztek akkora befolyással, mint a Gilmore-ok. Bár ne lett volna ott az a hirtelen megugrott adósságuk a bank felé! Akkor nem kellene az élete felét egy olyan jéghegyhez kötnie, mint Bethany. Szerencséjére az élete másik darabját Paula birtokolta. Nem érdekelte a botrány, amit kavarhatnak a kapcsolatukkal. Így csak még izgalmasabbá váltak a dolgok.

Szenvedélyes tüzüket gyorsan eloltották. Alex homlokán egy verejtékcsepp kúszott le. Bár hangzavar vette körül őket, mégis most úgy érezte, hogy halálos csend telepedett le rájuk. Éhes tekinteteket érzett a hátán, önkéntelenül is megfordult. És ott állt. Ott volt. Őket nézte, azokkal a nagy, hideg szemeivel. Szinte felnyársalta a tekintetével. Egyből inába szállt a bátorsága, már ahhoz se volt elegendő ereje, hogy hozzákezdjen menteni, ami menthető, mert elkésett vele.

– Nahát, Bethany! Micsoda meglepetés… édesem, én…

Bethany hidegen nézett rá, a szemei természetellenesen, feketén csillogtak. Az ujját a férfi ajkára tapasztotta, majd közelebb hajolt hozzá, a füléhez. Paula ott állt mellettük, megkövülten, egy szót se tudott szólni.

– Jól szórakoztál? Most ideje, hogy lepihenj velem. Örökre – suttogta a férfinak. Egy pillanatig tartott az egész, mégis kitörölhetetlen nyomot hagyott Paula emlékezetében az eset. Bethany ajakai mögül hosszú, hegyes szemfogak villantak elő és habozás nélkül Alex nyakába mart. A férfi a nyakához kapott, majd a szemei fennakadtak és vonagló testtel elnyúlt a földön. Ott üvöltött, Bethany lábai előtt, aki véres fogait kivillantva mosolygott le rá. Paula felsikoltott, pontosabban csak felsikkantott, mert a másik nő egy szempillantás alatt torkon ragadta. Maikor a nyakánál fogva elemelte a földtől, a legtöbb meghívott menekülőre fogta a dolgot és villámgyorsan kifelé vették az irányt. Éhesen tekintett utánuk és a szabad kezével a kijáratok felé suhintott. Mint egy rémálomban: az összes lehetséges kiutat lángok borították el, a lángnyelvek sercegve nyaldosták az utat és szinte nevetve zengték: Nincs kiút! Bethany azonban nem foglalkozott velük tovább, az előtte fuldokló főáldozata érdekelte most egyedül.

– Mit szeret benned Alex? Hiszen olyan törékeny vagy – kérdezte hidegen, mint maga a halál. A földön vonagló férfi felé fordította Paulát. – Látod, hogy szenved?

– Mit… mit tettél vele? – kérdezte fuldokolva, miközben Bethany karját szorongatta, képtelen volt lefejteni az ujjait a nyakáról.

– Elvégeztem, amivel megbíztak. Bethany azt akarta, hogy az ő Alexe szenvedjen. Bosszút akart, amiért megcsalta. Megidézett engem és én a segítségére siettem – szorosabbra fogta szorítását. – De volt egy feltételem, természetesen: segítek rajta, de cserébe oda kellett adnia a testét nekem. Szegény, szegény Bethany! Ha most látná, mennyire jól teljesítettem a munkámat, biztos boldog lenne. Az ő Alexe maximálisan szenved, de nem sokáig ám. Nemsokára végez vele az átkom és a szolgám lesz. No, meg Bethanyé. Én mégiscsak ő vagyok egy darabon.

Paula igyekezett nem elveszíteni az eszméletét. Az előbb hallottak el se jutottak teljesen a tudatáig, csak a túlélésre és Alexre koncentrált. A férfi hörögve vonaglott a padlón, mint akibe villám csapott. Egyre erősebben markolta a torkát, mintha végezni akart volna magával. Jobban járt volna vele. Egy ideig még folytatódtak a rohamai, de aztán megszűntek, Alex Baronnal együtt.

– Már csak idő kérdése és magához fog térni, ne aggódj. Azzal a tulajdonsággal fog újjászületni, amellyel ez idáig nem rendelkezett: hűséges lesz. Az én lidércem, mindhalálig – visszapillantott Paulára. – De Bethany számodra nem kívánt semmi jót. Azt mondta, azt teszek veled, amit csak akarok. Hát, lidérccé nem foglak változtatni, mert ahhoz túlságosan is nagyra becsülöm a kedves kis munkaadómat. Végtére is, miattadvagyok itt főleg, így az egész a te hibád, nem is áll ezért módomban megkegyelmezni neked. Mondjuk, egy démonnak nem is az a dolga, hogy kegyelmet gyakoroljon – felnevetett – Ezért úgy döntöttem, felfallak, Paula Harbor. Már nagyon, nagyon rég nem ettem. A Pokolba nem sűrűn hullnak le hús-vér emberek. Jaj, most félsz, mi? Ne aggódj, gyors leszek, te pedig feláldozod magad egy magasztosabb cél érdekében. Jó utat, Paula!

A nő lehunyta szemeit és várta a halált. Néhány másodperc múlva csak egy erős ütést érzett a fején, majd az egész testét hidegség járta át. De nem volt halott, ebben biztos volt. Talán csak rosszul emlékezett, de mintha puskadörrenést hallott volna, nem is olyan messziről, még mielőtt beverte volna a fejét a márvány padlóba. Kinyitotta a szemét, de szinte azonnal el is ájult. Egy véres kar tekergőzött előtte, ugyanaz, amely az imént még Bethanyhoz tartozott.

– Vége a bulinak. Irány haza, sátánfajzat!

A démon egy pillanatra teljesen leblokkolt, majd mérhetetlenül elégedett lett. Kuncogva lenyúlt elvesztett végtagjáért, majd egyszerűen visszaillesztette a helyére. A két rész bugyborékolva összeolvadt.

– Milyen drámai belépő! De sajna, már elkéstél – bökött az állával a földön élettelenül heverő férfira, akiből mostanra már iszonyatos szag áradt. Valentina a vállára emelte a puskát, egyenest a démon fejére célozva azzal.

– Szájtátás helyett én inkább menekülnék, ameddig lehet, nehogy golyót kapjak abba szép kis fejembe!

– Milyen nagy szavak egyszerű halandó szájából. Lássuk, mit tudsz!

A démon a nő felé ugrott, aki egy szempillantás alatt meghúzta a ravaszt. A szörnyeteg elterült a földön, ám szinte azonnal sisteregni kezdett, gyógyult. Valentina nem késlekedett, felrángatta a földről Paulát, amilyen gyorsan csak tudta. A sokk miatt ájult el – állapította meg, miközben igyekezett messzebb cipelni. Váratlanul kihúzták a lábait alóla, ráesett Paulára, a fejük nagyot koppant a márványpadlón. Ösztönösen a hátára fordult, majd bal kezével a démon felé sújtott a puska végével. A démon fejét érte az ütés, aki nem tudván Valentina ügyességéről, utána vetette magát. Hallotta, ahogy reccsen az állkapcsa, de ezzel mást nem nyert, csak időt. Gyorsan talpra ugrott és behúzta Paulát az egyik étkezőasztal mögé.

A démon állkapcsa oldalra csúszott, ennek ellenére jót nevetett a szituáción.

– Enyje, ellopod a vacsorámat, kicsikém? – visszaroppantotta állát, ami így közel se volt már tökéletes. A tűzfalnál összeverődött, halálra rémült emberek felé tekintett és mélyen beszívta a levegőt. – Áh, minő csodás illat! Egészen megrészegedtem tőletek.

Amint beszívta a levegőt, az állkapcsán a seb kezdett behegedni. Valentina pont ettől tartott. Türelmetlenül a tömegbe nézett és keresett valakit, aki most meg is talált.

– Nos – mondta végül Valentina, amikor a démon felgyógyult – én szeretem a tiszta küzdelmet, így helyesebbnek tartanám, ha kibújnál végre Bethany bőréből, nehogy a korlátozottságodra fogd majd, hogy veszítettél.

A démon fölényesen nevetett. – Tudod, kicsikém, ahhoz kell is valami; de nem hinném, hogy egy ilyen jött-ment kis halandó, aki annyira nem ismer minket, hogy vasgolyóval lő rám, meg tudná azt adni nekem.

Fölényes mosolya azonnal elszállt, amikor Valentina letépte nyakáról a felismerhetetlenségig zúzott, méreg drága ékszer-költeményt és a nyakán valami vörös csillant meg. Egy bőrzsinóron lógó, kis piros kőszilánk volt az, nem hozzáértő szemében teljesen értéktelennek tűnt volna (és abból most épp volt ott néhány), ám Valentina és a démon nagyon is jól ismerték az értékét. Drágább az minden aranynál, gyémántnál és drágakőnél a világon, felbecsülhetetlen.

– Ó, nem vagyok én jött-ment. Jól ismerem a fajtádat – mosolygott ravaszul Valentina, majd a magasba tartotta a zsinórjánál fogva a szilánkot. A közelben lévő lángok fénye visszaverődött róla és úgy tűnt, mintha a tűz is belőle származott volna. A vörös fénynyalábok szerte-szét szóródtak a teremben, akihez hozzáértek, az egy pillanatra megdermedt, de semmi baja nem lett. Paula azonnal magához tért, ám újult ereje ellenére se volt hajlandó elhagyni búvóhelyét. A földön fekvő férfi elfeketedett bőre lassan visszaváltozott fehérré, már nem is bűzlött. A démont elérve egész más történt. Bethany bőre lemállott róla, mint a festék és megmutatkozott igazi valója. Zöldesszürke, szárnyas teremtmény lett belőle, az arca egy szép nőé volt, ám agyarai láttán még a legbátrabb embernek is inába szállt volna bátorsága. Valentina erre a pillanatra várt. A démon szélesen, már-már lehetetlenül vigyorgott, fejét oldalra billentette, szája sarkából nyál csorgott. Hatalmas, fekete szemei kidülledtek a szilánk felé.

– Ó, ha tudtam volna, hogy van nálad egy a Szilánkok közül, hamarabb jöttem volna!

– Ami késik, nem múlik. Nesze, itt van

– Ó, ne olyan hevesen! – kiáltott fel a démon és kiragadott egyet a tömegből. Hatalmas karmaival körbefogta a torkát.

– Ennek semmi értelme, e nélkül is odaadtam volna neked.

– Nem most járok először a földön. Az emberek majdnem olyan alattomosak, mint mi, tudom én, honnét fúj a szél! Át akarsz verni!

Valentina álszent mosollyal az arcán eldobta a puskáját és feléje mutatta tenyerét.

– Úgy tűnik, nem szeretnél szabad lenni már. Megértem.

– Hohohó! Én nem ezt mondtam, csak eszembe jutott még egy alternatíva: elveszem a Szilánkot tőled, a hideg, halott ujjaid közül.

– Csak egy a bökkenő: ha tényleg ezt tennéd, sajnos addigra a Szilánk már nem lenne használható állapotban. Ha rám támadsz, összetöröm. Ha bántod azt a nőt, szintén így járok el. És akkor kereshetnél egy másikat. Jobb a békesség, nem?

A démon arcán sötét árny suhant végig.

– Ezt szerintem megbeszéltük – mosolygott Valentina. – Most játszunk az én játékszabályaim szerint: elengeded a nőt, cserébe megkapod sértetlenül a Szilánkot.

– Ennyire azért te se lehetsz ostoba, ember! Honnét veszed, hogy amint megkaparintom, nem öllek-e meg mindnyájatokat?

– A szabaduláshoz kell egy kis idő; mire újra tudnál mozogni, addig simán elmenekültünk. De ez nem is lényeges: kell vagy sem?

A démon vicsorgott, szemeit eszét vesztve forgatta és engedett a szorításán. Lassan bólintott, majd, amikor Valentina felemelte a Szilánkot és a tömeg felé dobta, nem törődve semmivel, utána vetette magát. Vesztére. Az emberek szemrehányóan felhorkantak Valentina tettén, nem tudván, mi van készülőben. A démon még azelőtt elkapta a szilánkot, még mielőtt az földet ért volna. Diadalittasan a feje fölé emelte, vörös fénybe burkolózva.

– Győztem! Győztem! Szabad vagyok!

A tömegen úrrá lett a határtalan pánik, a tűzfal nem akart megszűnni, ahol menekülni tudtak volna, sőt, még magasabb lett. Egyetlen ember maradt nyugodt közülük. Egy öltönyös férfi megköszörülte mögötte a torkát. Valami hideget érzett a tarkóján, és amikor megfordult, egy pisztolycsővel találta szemben magát.

– Ebben nem vasgolyó van – mondta és meghúzta a ravaszt.

A démon, a fején egy jókora, fekete lyukkal, térdre esett, majd lassan porladni kezdett. Nem sokkal később már csak egy kupac csillogó hamu maradt utána. A kijáratokat nyaldosó lángok egy szempillantás alatt eltűntek, a felháborodást és hálát vegyesen érző vendégek pedig azonnal kereket oldottak.  A démonnal végző férfi visszacsúsztatta zakója alá a pisztolyát, majd lehajolt a hamu kupac elé és kiemelte közüle a Szilánkot.

– Bravó – mondta némi gúnnyal. Visszadobta gazdájának a követ. – Most alig negyven ember látott meg munka közben.

Valentina felháborodottan toppantott lábával. – Te csak ne beszélj! Hamarabb vége lett volna, ha valaki nem a cselédszálláson mulatja közben az időt!

A férfi vállat vont. Mindketten a hamukupachoz léptek, eltakarták a szájukat és orrukat, úgy hajoltak fölé.

– Van nálad morzsaporszívó? – elvigyorodott szellemes megjegyzésén. – Nem ártana feltakarítani, mielőtt még valaki idejön és szippant belőle egy kicsit, mert akkor kezdhetjük elölről.

Társa a szemét forgatta, közben a nyakába akasztotta a láncát. A kő halványan csillogott, Valentina pedig körbenézett. Nem látott egyelőre senki mást, de tudta, hogy rosszat jelent, ha kő így ragyog. A férfi is erősen figyelt, de egyikőjük se vette észre a közeledő veszélyt, pedig ott volt, nem is messze tőlük, csak olyan helyen, amire nem is számítottak. Halk vinnyogás ütötte meg a fülüket fentről. Épp amikor felnéztek a kristálycsillárra, puskadörrenés kíséretében, a csilláron logó, apró majomszerű démon holtan zuhant le a padlóra. Az is elporladt.

– Tartozol némi magyarázattal, Valentina!

Vadászpuskával a kezében, a díszpáholyból letekintve rájuk, ott állt Velor Gates és hihető magyarázatra várt.