Az járt a fejemben, miközben magamra öltöttem valami nagyon megnyerő ruhát, hogy az rendben van, hogy elhagyhatjuk a házat, de az már egyáltalán nem tiszta, hogy mégis hova és mivel megyünk. Végül nagyon reménykedve elballagtam a garázsig, ahol egy ugyancsak megnyerő külsejű autó várt ránk. Ha a szemeim nem csalnak, akkor egy csodálatos M3-as BMW-vel furikázhatunk. Most két dolog ütött szöget a fejembe: egy; Léopold számára, amit nekünk biztosít, valószínűleg alap dolgoknak számítanak, vagy kettő; egyszerűen egy idióta. 

- Uh Brooks! Ez de király! Micsoda vonalak, milyen vagány belső. Remélem a motorja is szépen fog dorombolni. – mosolygott Ronnie, miközben gyengéden végigsimított a karosszérián. Igazi őrzőnek éreztem magam, hiszen mindenünk adott volt ahhoz, hogy véghezvigyük a küldetést. 

- Ronnie vezess te elsőnek! Én úgyis eltévednék, neked hátha nagyobb esélyed van arra, hogy megtaláljuk a klubbot. – vigyorogtam rá, hiszen csak azért engedtem át a vezetés lehetőségét, mert már ellenőriztem, hogy van e benne GPS. Mondjuk így az én harci feladatom lesz kibogarászni Miami közúthálózati térképét. 

- Teljesen mindegy, hogy te vezetsz e, vagy te navigálsz, mert amiben benne van a kezed, az tuti, hogy eltéved. – jegyezte meg kajánul Ronnie, én meg csak összehúztam a szemem, és nagyon reménykedtem benne, hogy nem kapom fel annyira a vizet, hogy a térképeket egyenként verjem szét a fején. Végül megembereltem magam és némi keresgélés után meg is leltem az úti célunkat, aminek az elérését szerettem volna valamivel kijelölni, de ebben a kocsiban, nem hogy toll még egy porszem sem volt. Hát nagyon reménykedtem benne, hogy így is el fogok tudni navigálni a klubig.

- Én már teljesítettem a feladatom, szerintem indulhatnánk is, ha végre megtalálnád az üres járat helyett, az 1-et. – mosolyogtam rá ördögien, mert mindig is kényes pontja volt a vezetés. Egy dolog ismerni valakinek a gyenge pontjait, de azokat kihasználni a leggonoszabb dolog, mégis egyben a legmesteribb is. Egy őrzőnek meg kell tanulnia érzelmek nélkül is léteznie. A mi munkánk arról szól, hogy tegyük jobbá a világot. Mondhatnám, hogy csak eszközök vagyunk, annak érdekében, hogy valami jobb születhessen. És különben is, hogy mutatna már az, hogy megsajnálom a vámpírt, akit le akarok karózni. Szerintem az egész vámpírtársadalom körbe röhögne, ráadásul még az őrzőket is minősítené. 

- Figyelj már ide Brooks! Esküszöm, hogy olyan vagy, mint valami gyerek. Most itt vagyunk a Brands-en, merre forduljak? 

- Hmm… Egy pillanat és megnézem. – mondtam, majd gyorsan rápillantottam az ölemben fekvő térképre.

- Azt hiszem, hogy itt balra kell fordulnod.

- Nos nagyon remélem, hogy jól hiszed, különben ha nem oda érkezünk, ahová szeretnénk nagyon nagy bajban leszel. – fenyegetőzött Ronnie, miközben idegesen pillantgatott jobbra-balra, nehogy valami idióta nekünk jöjjön. Pár percnyi autókázás után aztán feltűnt nekem, hogy valami nincsen rendben, mert még mindig egy nagyon jó környéken voltunk, ahelyett, hogy Miami alvilágába csöppentünk volna. Oldalra pillantva pedig már az is feltűnt nekem, hogy Ronnie is észre vette ezt. Ami most azt jelenti, hogy nagy pácban vagyok. 

- Úúgy tudtam, hogy eltévedünk. Aj Brooks, miért van az, hogy akárhová akarunk menni biztos, hogy eltévedünk? Most nézd meg! Ahelyett, hogy valami nagyon veszélyes sztriptíz bár előtt parkolnánk, ugyanezt tesszük csak éppen egy kutyakozmetika előtt! – tépkedte a haját Ronnie és hevesen gesztikulált, én meg csak néztem és elkapott a röhögő görcs.  Persze Ronnie ettől csak még idegesebb lett és még jobban hadonászott, amitől én csak jobban nevettem. Ördögi kör. 

- Tessék! Most meg röhög! Hogy lehet valaki ilyen elmekárosult? Ha nem hagyod abba a vihogást, beviszlek ide és nyíratok neked valami pudli fazont. – fenyegetett meg, de már látszott, hogy ő sem bírja tovább. Nagyon érdekes látványt nyújthattunk, ahogy így, egymásnak dőlve majd ki fordulunk a kocsiból és mutogatunk a kutyakozmetikára. Tuti, hogy aki elment előttünk már tárcsázta is a bolondokházát, hogy nem e történt szökés. Miután kellőképpen jó hangulatba kerültünk újra a feladatunkra koncetrálhattunk, ugyanis még mindig nem voltunk közelebb a Bűn és bűnhődéshez. Kezdem azt hinni, hogy ez egy amolyan mítosz hely, amiről tudjuk, hogy létezik, de mindig változtatja a helyét. Bárcsak igazam lett volna. De nem volt…

IV. fejezet

A Bűn és bűnhődés

A kis kalandunk után végül csak ráakadtunk a keresett klubra, amely ugyan nem volt sztriptíz bár, de egy büdös kocsma sem. Igazából hasonlított egy diszkóra, mert a fények úgy villogtak, hogy majd kivitték a szememet. Aztán a bárpult is elég jól nézett ki, hiszen neonvilágítással volt megspékelve, és mindenhol csak ez szolgáltatta a fényforrást. Befelé jövet láttam, hogy még külön VIP szekciót is elkülönítettek, gondolom, itt ülésezhetnek a nagy kutyák. Nagyon meglepődtem, hogy egy ilyen igényes és mégis veszélyes szórakozóhelyet szemeltek ki nekünk „munkaterületül”. Érdekes kombó, de mindig szerettem a nem mindennapi dolgokat, úgyhogy eddig akárki is volt a tulajdonos, már most sokkal szimpatikusabb, mint Léopold. De mielőtt így előre szaladnék, még meg kell jegyeznem, hogy nagyon nehéz ide bejutni, és ha belegondolok, hogy ez milyen necces volt, akkor munkát kapni meg szinte lehetetlen…

Szóval mielőtt még beléphettünk volna, ahogy az megszokott a bejáratnál egy hatalmas hústorony álldogált és szúrósan nézve próbált mindenkit elüldözni onnan. Hát Ronnie és én nem olyan fából faragtattunk, hogy némi csúnyán nézéstől megfutamodjunk, meg hát az ilyenre már egyébként is immúnisak lettünk.

- Szia szépfiú! Mond csak mennyibe fáj, hogyha be akarok menni? – kérdezte Ronnie félig évődve, félig komolyan. A félrevezető kommunikáció mindig is sokkal jobban ment neki, mint nekem.

- Addig menjetek innen, amíg van mivel. Nincs itt semmi keresnivalótok. – mordult ránk, mint valami pitbull. Komolyan miért kell mindig ilyen bunkónak lenni? Az ilyentől csak nagyon ideges leszek, és abból soha semmi jó nem szokott kisülni. 

- Ugyan már! Ez a hely a legjobb a városban. Muszáj bejutnunk. Hálásan megfizetünk érte. – rebegtette a szempilláit Ronnie. Miért kell az én nevemben is beszélnie? Én biztos, hogy nem fogom hagyni, hogy leteperjen ez a nagy állat. Még a végén kinyomja belőlem a szuszt is. 

- Nincs az a pénz, amiért két ilyen fruskát beengednék. És most már nagyon bosszantóak vagytok, úgyhogy ideje távoznotok. – ropogtatta meg a nyakát a mi kis házi kedvencünk, amitől ijesztőnek akart tűnni, de ha tudná, hogy fél kézzel elkalapálnám, valószínűleg nem lenne ilyen magabiztos. Sajnos végül nem került sor összecsapásra, mert megjelent az ajtóban egy fiú, akinek rögtön felcsillant a szeme, amint meglátott minket. 

- Nyugi Wesley! Engedd be őket! Nekem tetszenek. – vigyorgott ránk, amolyan kiéhezett farkas vigyorral. Sajnos még a hideg is kirázott tőle. Ha választanom kellett volna közte és a nagydarab között, hát akkor inkább Wesley nyomjon össze, mint hogy ez a perverz molesztáljon. Azonban nem volt más lehetőségünk, ha be akartunk jutni, akkor a mostani alkalomtól jobbat keresve se találhattunk volna. Így most a „megmentőnk” után ballagva szemlélhettük meg a klub belsejét. Elvezetett minket egy külön kis szobába, ahol nem bömbölt a zene és ugyanolyan kiszámított vigyorral az arcán méregetett minket.

- Néha akadnak olyanok, mint ti. Be szeretnének jönni. Néha be is engedjük őket, aztán elfelejtjük őket kiengedni. – mosolyodott el. De ez nem kedves gesztus volt, hanem kiszámított ravasz vigyor, amolyan méregető. 

- Óh minket nem aggaszt. Tudod, munkát szeretnénk. Ez a hely nagyon népszerű, és rendkívül szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért sikerült bejutnunk. Szóval örömmel vennénk, ha munkát is kapnánk. – érvelt Ronnie, még mindig fenntartva a kedves kislány álarcát. Úgy látszik a pléhpofának bejött, hogy ilyen kis ártatlan a lányka, lehetséges már gondolatban meg is rontotta.

- Nos te tetszel nekem, mert olyan kis édes pofikád van. De a barátnőd néma, vagy mi van vele? – nézett rám kérdőn, de látszott, hogy csak játszik velünk. Hát anyáddal szórakozzál, ne velem! 

- Idegenekkel nem szokásom tárgyalni. Még a nevedet sem tudom. Miért kéne akármit is mondanom neked? – vetettem oda neki, és nagyon reméltem, hogy úgy fog reagálni, ahogy a legtöbb hímnemű, ha ezt a hangnemet megütöm.

- És én még azt hittem, hogy elvitte a cica a nyelved. Nos rendben van, a nevem Torrey. Van elég befolyásom, hogy elintézzem a munka dolgot. Mi a nevetek?

- Ronnie és Brooks. – mutattam barátnőmre majd magamra. Ronnie nem tudott az ilyen alakokkal tárgyalni, ezek keresztbe lenyelik és kiköpik. Ismerem a fajtájukat.

- Nos Brooks, igazán tetszel nekem. Sőt mi több. Van is egy ötletem. Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy elintézem nektek azt, hogy a pultnál dolgozzatok cserébe egy randiért? – mosolygott rám kegyetlenül. Persze eddig eszem ágában sem volt jobban megnézni, mármint úgy, hogy eldöntsem róla, hogy jóképű e, vagy sem. Valójában nagyon érdekes volt az arca, kicsit hosszabb fejformával rendelkezett, és a szeme meg a szája nagyon hangsúlyosan helyezkedett el az arcszerkezetében. A haja hosszú tincsekben volt felzselézve, a testalkata szikár, lemerem fogadni, hogy a pólója alatt kidolgozott izmokat találnék. Helyes volt, de ezt ő is tudta magáról, onnan jött a hatalmas egója. 

- Nem mondom, hogy számítottam rá, de mivel nincs más választásom, akkor igent mondok, ha megesküszöl. – mondtam neki és próbáltam ugyanolyan farkas vigyort magamra ölteni, mint ami eddig az ő arcán volt. Elkerekedett a szeme, látszott, hogy erre még ő sem számított. Láttam is, hogy mennyire megbánta azt a randi ajánlatot. Fogcsikorgatva ugyan, de kimondta:

- Megesküszöm, hogy elintézem nektek a munkát, a randiért cserébe. És ha most nem haragszotok, akkor megkeresem a főnököt. Addig jó mulatást. – mondta fagyosan, majd ott hagyott minket a szobában. Én pedig önelégülten vigyorogtam tovább, mert tudtam, hogy nyert ügyünk van.  

- Tudod Brooks néha én is szeretnék olyan jól tárgyalni a rossz fiúkkal, mint te. Engem nem vesznek olyan komolyan, mint téged. – húzta el a száját Ronnie bánatosan, amit nagyon nem szerettem. Végül is nem vagyunk egyformák és pontosan, ezért alkotunk jó csapatot. Ronnie és én már nagyon régóta ismerjük egymást. Ha lehet ilyet mondani, akkor a sors akarta úgy, hogy találkozzunk. Az őrzői képességek általában már 4-5 évesen jelentkeznek, persze van, akinél hamarabb és van, akinél később. Amint a gyermekeknél felfedezhetőek ezek, azonnal a speciális nevelőközpontba kerülnek, ahol korosztályokra bontva kezdik meg a gyermekek formálását. Meg kellett tanulnunk bánni az erőnkkel és úgy használni, hogy az egyszerű emberek előtt ne legyenek feltűnőek. Egy ilyen helyen ismerkedtünk meg mi is Ronnie-val. Valamilyen oknál fogva kevesebb lány válik őrzővé, ezért eleinte nagyon magányosnak éreztem magam. Aztán egyik napról a másikra találkoztunk, megismerkedtünk és már akkor szövetséget kötöttünk. Az őrző világban való maradásunkért mindennap megharcoltunk, hiszen nem akarták, hogy a lányok is tovább fejlesszék a képességeiket. De mi ketten élveztük, hogy különlegesek vagyunk, nem akartunk eltűnni a tömegben. Ezért akárhányszor csak lehetett borsot törtünk a tanáraink orra alá. Amikor történt valami galiba, már nem is keresték a tetteseket. Úgy általában véve igazuk volt, hiszen 90%-ban mi voltunk az elkövetők. De néha a fiúk mocskosságait is ránk kenték. És ahogy nőttünk, úgy komolyodtak az ügyeink is. Ennek köszönhető, hogy iskolaigazgatónk lassan megkopaszodik, hiszen rengeteg hajszálát tépte ki miattunk. Ezért gondolom úgy, hogy Ronnie és én összetartozunk. Egy ember sincs, aki szétválaszthatna minket, mert a szövetségünket, se idő, se távolság, se más érzelmek nem kezdték ki eddig. És ha rajtam múlik, akkor nem is fogják. 

- Ugyan már Ronnie! Én nem tudom ledumálni az embereket a lábukról. Maximum kényszeríteni tudom őket, egy-két dologra, de meggyőzően és szép szemekkel érvelni… Az nem az én asztalom. Abban te vagy a jó. Úgyhogy fel a fejjel kis anyám. – vigyorodtam el, és persze Ronnie sem hagyta mosoly nélkül. A kis lelki fröccsünk után aztán közelebbről is megnéztük magunknak a bárt. Kellemes helynek tűnt, olyan emberekkel körülvéve, akik nem látszottak veszélyesnek. Bár lehet, hogy mindez csak álca. Végül is akkor nem pillantgatnának ránk ennyire gyanakvóan. Ezek szerint nagyon kirívunk a tömegből. Azonban mielőtt jobban szemügyre vehettem volna mindent, rápillantottam Ronnie falfehér arcára, amin a rémület kezdett el kibontakozni. Aztán feltűnt, hogy nem is engem néz, inkább olyan, mintha valahová nagyon messzire próbálna betekintést nyerni. Kezdtem félni, hiszen Ronnie nem parázós típus. Ezért a mellettem álló lánynak megmarkoltam a karját és üvöltözve elmagyaráztam neki, hogy hozzon gyorsan vizet, ha jót akar magának. Aztán megpróbáltam magához téríteni, de mintha révületbe esett volna, vagy valami nagyon mély álomba. S amilyen hamar jött nála a roham, olyan gyorsan el is múlt. Amint magához tért, értelmetlenül nézett rám, s az időközben körénk gyülekezett tömegre. 

- Mi történt Brooks?

- Ezt én is kérdezhetném. Jól rám hoztad a frászt. Minden rendben van? 

- Hm. Nem egészen, de úgy látom, hogy ez nem a megfelelő idő, hogy mindezt megtárgyaljuk. – bökött a hátam mögé, s valóban ott állt már Torrey, valamint egy, ha lehetséges egy nála is sötétebb alak. Elég mogorván tekintett ránk, nem valami bizalom gerjesztően.  

- Pár percre hagylak titeket magatokra és máris feltűnést keltetek. Azt hiszem, hogy ezt a képességeteket kamatoztatnotok kell majd a pult mögött. – mosolygott önelégülten Torrey, de azért ideges pillantást vetett a másikra.

- Fogd már be az Isten szerelmére Torrey. Melyik volt, amelyik átvágott téged? Vagy tudod mit? Kitalálom! Az, amelyik a másikat próbálja felkanalazni a földről. Na jó, mindegy. Gyertek velem! – ezek után persze az állam valóban leesett és sietve próbáltam felszedni Ronnie-t és elindulni a furcsa idegen után. Eléggé kíváncsivá tett, ahhoz, hogy érdeklődjem iránta. Amikor besétáltam ide nem is gondoltam, hogy ilyen hamar a VIP részbe is betekintést nyerek. De így történt. Amint beléptünk az összes személy elhallgatott, aki bent volt. Majd egyszerre elkezdtek felállni, és egymás után hagyták el a helyet. Mint valami maffiában. Nem nagyon emlékszem a tanulmányaim alatt olyanra, hogy a vérfarkasok maffiózóként tengetik a mindennapjaikat. De ha nem ilyen teremtmények közé kerültünk, akkor mégis kicsodák ezek? És mit akar tőlük Léopold?

- Üljetek le. A nevem Hunter. Enyém a klub. Én döntöm el, hogy akarlak e titeket vagy nem. És meg kell, hogy mondjam, elég könnyedén tudtok feltűnést kelteni. Ami lehet jó, vagy rossz. Azt mondta Torrey, hogy te igen kedves vagy, és megnyerő. Ami nagyon fontos ahhoz, hogy itt elfogadjanak. – mutatott Ronnie-ra, aki nagyon meglepődött, de azért hálásan mosolygott. 

- És te! Micsoda csavaros észjárás! És mennyire szemtelen beszéd! De meg tudod magad védeni, és valószínűleg őt is, ha kell. – mutatott rám is Hunter. Nagyon elcsodálkoztam, hogy így áll hozzánk, de láttam, hogy ő nem akármilyen. Volt benne valami csillogás, és a büszkesége mögött valódi tekintély húzódott. Nem tudom miért, de nekem úgy tűnt, hogy valóban kézben tartja a dolgait. 

- Nem azt mondtam, hogy bizalmat szavazok nektek. De engedményt teszek, és esélyt adok. Meglátjuk, hogy mennyire vagytok talpraesettek. És remélem, hogy a kezetek is olyan ügyes, mint a szátok. – mosolyodott el, de lehet, hogy csak egy árny futott végig az arcán. A titokzatossága magával ragadó, olyan, mint egy örvény, amely magába szippant. Végül tényleg megkaptuk a munkát, vagyis nem fogunk meghalni. Azaz Léopold egyelőre nem akarja vérünket ontani. Még az enyémet se. Hiszen fontos információk lehetnek a birtokomba, amivel talán még vissza is élhetek. Az a rohadt vámpír még megbánja, hogy másodszor is megszületett.  

Ma már nem kellett dolgoznunk, azt mondták, hogy így is sok izgalmat okoztunk. Így viszonylag megkönnyebbülve ültünk be a csodálatos kocsinkba, hogy az egész napos stresszt végre kipihenhessük. Mivel Ronnie rosszul volt ma már egyszer, nem akartam újra kockáztatni, így inkább én vezettem, és nagyon reménykedtem, hogy nem tévesztem el az útirányt.

- Mi történt a klubban Ronnie? Eléggé szarul néztél ki. Már bocs.

- El akartam már neked mondani. Szerintem, meg van a különleges képességem. – mondta idegesen Ronnie, miközben egy zsebkendővel babrált az ölében. Eléggé feszült volt, szinte tapintani lehetett a feszültséget a levegőben. Némi hallgatás után folytatta, mivel én nem tudtam mit mondani.

- Láttam Huntert, még mielőtt odaért volna hozzánk. Azt is tudtam, hogy fel fog minket venni. De vannak hátsó szándékai. Érdekesnek tart minket, és nem emberinek. Azt hiszi, hogy valami keverékek vagyunk, akik nem tudják, hogy micsodák. Ezt beszélte Torrey-val, mielőtt lejött hozzánk. Figyelni fogja minden lépésünket.

- Ronnie, te a jövőbe látsz? – képedtem el, s még szerencse, hogy nem volt egy teremtett lélek se az úton, különben már átküldtem volna a másvilágra. 

- Hát valami olyasmi. Még magam sem tudom. De ha ez igaz, akkor elég nagy előnyünk lesz Léopolddal szemben, nem igaz? – nézett rám reménykedve és azt hiszem eléggé meg is volt ijedve. Nem tudtam neki mit mondani, csak tátogtam, mint a partra vetett hal. És persze azonnal belém is mart az irigység, mert neki van valamije, ami nekem nincs. Úgy vágytam rá én is, hogy valamivel kitűnjek. Lehet, hogy nekem ez a kiváltság nem adatik meg. De soha nem tagadnék meg semmiféle segítséget a legjobb barátnőmtől.

- Figyelj Ronnie! Ez csodálatos! Sőt mi több! Ez fantasztikus. Így már végre eldöntheted, hogy mi szeretnél lenni.

- Na persze. Úgy teszel, mintha élhetnénk az őrzők életét. Hiszen elszöktünk, és ha meg is találnak, vagy megölnek minket, vagy örök száműzetésbe küldenek.

- Nos, ha kiderül, hogy micsoda képességed van, akkor téged tovább képeznek, neked még lehet esélyed egy normális jövőre. Mármint őrzőféleképpen átlagosra. – mosolyodtam el kicsit keserűen, hiszen más fogalmak vonatkoznak ránk. Főleg most, hogy sikeresen mindent a fejére állítottam.

- Ugyan már Brooks! Szerinted milyen jövő lenne az olyan, amelyikben te nem vagy benne? Mégis mit érne az egész? – kérdezte tőlem felháborodva, mintha csak a felvetés is egy idiótaság lenne. 

- Maradunk a tervünknél. Mindenféleképpen meg kell tudnunk, hogy mi folyik a bárban, és jelenteni Léopoldnak. Minél hamarabb készen vagyunk, annál gyorsabban tudunk megszabadulni tőle. – tökélte el magát Ronnie, s megacélozott akarata mögött talán valódi bizonyosság is volt. Számomra nem volt olyan biztos, hogy Léopold lenne a mentsvárunk, de természetesen ezt nem kívántam vele megosztani. Volt valami furcsa dolog Ronnie és Léopold között, amit vak hitnek titulálnék az egyik oldalról, a másik oldalról pedig biztos halálnak. Persze ezt se mondhattam el Ronnie-nak. Félek, hogy a titkok lassan kettőnk közé állnak, ezért gyorsan meg kell oldanom a rejtvényekkel teli új világunkat, különben új problémákkal is szembe kell néznünk. 

S bár végre azt hittem, hogy a mai nap már nem fog számunkra új meglepetésekkel szolgálni, mégis rá kellett jönnöm, hogy sohase hihetek még a két szép szememnek se. Amint beléptünk az új otthonunk küszöbén máris éreztem, hogy valami idegen, oda nem illő dolog lopakodott be a falak közé. Persze ez a valami nem szándékozta létét eltitkolni, ugyanis a következő percben azonnal felfedte kilétét. Megjegyzem, bár ne tette volna. 

- Oh nocsak, nocsak. Kedvenc kis lánykáim. Remélem örömhírrel szolgáltok a számomra. – mondta nekünk Léopold villogó szemekkel és villogó pengékkel a kezében. Valóban beváltaná az ígéretét és se szó, se beszéd kinyírna minket. Éppen már csúsztattam volna lefelé a kezemet, hogy ezüst tőröm markolatát a kezemben tudjam, mikor Ronnie odament hozzá és beszámolt mindenről. Az első perctől az utolsóig. Persze kihagyta belőle a részt, amikor rájött, hogy képes a jövőbe látni.  Léopold nagyon elégedett volt, én pedig azt hittem, hogy helyszínen szívgörcsöket kapok, vagy belém csap egy villám és megszabadít a szenvedéseimtől. S belém mart a felismerés: Ronnie tényleg hisz neki. Elhiszi a mézes-mázos hazugságait, mindent. Vagy csak el akarja hinni neki, hogy így megszabadulhatunk tőle. 

- Ezek remek hírek. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen könnyen be tudtok jutni. Ez még egy tapasztaltabb kémnek is szép teljesítmény. Elégedett vagyok veletek, s ennek a következményeit majd meg is tapasztalhatjátok. Na ne nézz így rám Brooks! Tudod, hogy nem harapok, nagyot. – villantotta ki szemfogait, de mindez a másodperc töredéke alatt történt, s olyan volt, mintha csak káprázott volna a szemem. Komolyan lassan úgy érzem, hogy kezdek megőrülni. Most már azt se tudom, hogy kinek higgyek. Vajon Léopold valóban igazat mond? Csupán csak információ kell neki? De akkor Luc miért viselkedett velünk úgy? Az nem lehet, hogy azért, mert megtudta, hogy kocsikat kötünk el. De Hunter és Torrey sem túl biztató. Bár csak valamelyikük egy szemernyivel is bizalomgerjesztőbb lenne. Akkor nem haboznék elővenni a késemet és torkon szúrni akármelyiket. De így, amíg nem tudom, hogy ki az, aki valóban segíthetne nekünk, addig megpróbálom elviselni mindkettőjüket.