Sziasztok! 

Igazából nekem ez az első történetem, amit eddig megírtam, elég sokat is dolgoztam rajta, szeretném hallani róla mások véleményét is :) 

1. Fejezet 

Moonshine 

  Tavasz eleje felé lehetett. A Nap verőfényesen sütött,de ezért elkellett egy kabát. Hűvös szellő sepert végig a mezőn, meghajlítva a magasra nőtt sárga füvet. Az ég felhőtlen kék buraként magasodott fölém. A fákon lassan kibújtak az első virágok. Leveleik susogva lengedeztek a szélben. 

  Hátamon a táskámmal sétáltam át a réten. A házunk csupán egy kis barna foltnak tűnt a távolban, a semmi közepén. Egy tisztáson állt, két oldalról nem messze erdő vette körül. A magas, száraz fű hullámzott az udvarán. Töredezett, koszos ablakain megcsillant a napfény. Apa fekete kocsija a ház előtt állt. Attól függetlenül, hogy a mindentől távol laktunk, egész jó helyen. 

  Gyorsabban szedtem a lábaim. Már nagyon szerettem volna otthon lenni. Cipőm rég átázott a nedves talajtól. Nadrágomba beleragadtak a gyomnövények ragadós termései. Igyekeztem nem gondolni a pocsék délelőttömre. Mélyet lélegeztem, felnéztem az égre. A mai nap különleges és ezt nem ronthatja el semmi. Legalábbis apának különleges. 

   Felsétáltam a házunk öreg falépcsőjén. Az ajtó tárva-nyitva állt. Benéztem a szúnyoghálón. A tágas nappali teljesen üresen állt. Megtöröltem a talpaim a lábtörlőn és benyitottam. 

  Odabent a szokásos fa-és csokis sütemény illat lengte be a levegőt. Apa sem főzni,sem sütni nem tudott nagyon. Majd később elmesélem miért van itthon minden héten legalább egyszer főtt étel. 

  Ledobtam a táskám az összefoltozott régi kanapéra. Kibújtam a kabátomból és ahol álltam a parkettára ejtettem. Ma este még rengeteg tanulni valóm lesz. 

  A hátsó ajtó nyitva volt, halk beszéd szűrődött be a kertből. Felvettem egy csokis süteményt a konyhapultra tett tányérról és azt majszolva kisétáltam apa mellé a kertbe. 

  Fel-alá mászkált a fonnyadozó virágok közt, miközben telefonált. Őszintén szólva a kertünk nem nyerte volna el az év legszebb kertje címet. A fű megsárgult, a fákról lehullottak az elszáradt levelek és senki sem gereblyézett fel. A kerti tavat benőtte a gaz, elpárolgott belőle a víz. Csupán gusztustalan alga és sár keverék maradt utána. A virágok szép lassan kivesztek, vagy elkókadtak. Egyikünket sem érdekelte nagyon a kint uralkodó disznóól. És a lakásban történő takarításnak sem voltunk a hívei. Igazán jól jött volna egy takarító nő. De apa nem nagyon engedett be idegeneket a házba. Még születésnapom sem lehetett és én sem mehettem ott alvós-buliba. 

  Mellé somfordáltam. Próbáltam elcsípni pár szófoszlányt a beszélgetéséből,de csupa értelmetlen dolgokról számolt be valakinek. Rövidre fogta a beszélgetés végét. Zsebébe süllyesztette a mobilját, mellé dugta a kezeit. Kihúzta magát, hunyorogva rám nézett. 

- Mi a helyzet? - kérdezte vigyorogva. Hangja nyugtatóan csengett és elfelejtetett minden rosszat a napomból. - Mi történt ma? 

- Semmi. Nem sok jó. Veled mi történt ma? 

- Még semmi különös. Nem kaptam valami irtó fontos értesítőt az iskolából? - végiggondoltam a mai napom. Minden úgy ment ahogy általában szokott. Hecceltek, visszaszóltam. 

- Osztálypénzt kell fizetni és gondolom a szülői értekezletről hallani sem akarsz. Ja, és kérdezik, hogy elengedsz-e osztálykirándulásra. 

- Ha szeretnél engem meg sem kell kérdezned. Csak vigyázz magadra. - kikászálódott a zsebeiből. Lehajolt, hogy az arcunk egy magasságba kerülhessen. Szemei olyan kékek voltak, mint a háborgó tenger és sötét pillák keretezték. - Éhes vagy? 

- Most viccelsz velem? Mindjárt éhen halok. 

- Megint nem ettél ebédet? 

- Hidd el, azt a moslékot te sem ennéd meg. Még ha évekig nem kaptál volna enni,akkor sem. Tudod mi van benne? Haj. Meg egész csirkeláb a levesben. És még pelyhedzik rajta a toll. 

- Jaj, Blöki…- sóhajtotta, majd felegyenesedett. Még jobban összekócolta a hajam. Elmosolyodtam. Mielőtt még ellenkezni tudott volna megöleltem. Egyszerre újra kisgyereknek éreztem magam mellette. Apa feltűnően magas volt. Szikár és erős. Nem is értettem, hogy egy ilyen agglegény forma pasinak, egyáltalán, hogy lehet gyereke. Ha én csak véletlen is voltam, tudtam, hogy ő mindennél jobban szeret engem. Viszonozta az ölelésem, megkönnyebbülten szorított magához. 

  Megfogtam a kezét és a konyha felé húztam. A szemem sarkából láttam, még visszanézett a mobiljára. Kivel beszélhetett? Úgy éreztem jelenleg ez mellékes kérdés. Elővettem a maradék kaját a hűtőből és betetettem a mikroba. Eközben ő tányérokat keresett a szekrényben. Valószínűleg már egyetlen tiszta darab sem maradt így a mosogatóban álló használt edény kupacra nézett. Nálunk a takarítás és a mosogatás olyan fellángolás szinten folyt. Párszor rádöbbentünk - te jó ég!; akkora porcica van az ágy alatt, hogy elmegy egy szörnynek is, vagy: anyám már hónapok óta ugyanabban az ágyneműben alszom! -,hogy a lakást megeszi  a kosz, és akkor nekiálltunk takarítani. A ház azután két órát bírt ki tisztán. Mondjuk mindketten mindennap fürdöttünk és egész álló nap ment a mosógép,ami általában az én dolgom volt ki és bepakolni. Apa gondoskodott a kajáról és a pénzről,amiből meg tudtunk élni. Illetve, hogy én este tizenegyre mindig ágyban legyek. 

  Nekilátott elmosogatni pár tányért. Meglepő csendben volt és ez egy kissé megijesztett. Ha ő csendben van,az nem sok jót jelentett. 

- Apa? - kérdeztem megpróbálva nem rá nézni. - Miért olyan különleges a mai nap?

- Ezt még nem mondhatom el neked,de remélem, hogy nem is tudod meg még egy darabig. Egyelőre annyit, hogy sokat köszönhetek a mai dátumnak. - most nem értettem mire céloz. Kicsit rosszul esett, hogy nem akarja elmondani nekem. Lehet, hogy megismert valakit - egy nőt - és ma akarja bemutatni nekem. Bár akkor napokkal ezelőtt kitakarított volna. És nem dobálhattam volna le a cuccaim az ajtóban. És nem lehetnék koszos cipőben. 

  - Hová mentek osztálykiránduláskor? - törte meg a csendet váratlanul. Összeborzongtam. Észrevette, hogy megijedtem, elmosolyodott. 

- Valami sportolós hétvégét szerveznek. Kollégiumban alszunk. Egy éjszakát. De nem teljesen mindegy? Úgy sem megyek el. - kivettem a kaját a mikro-ból. Megbökdöstem egy tiszta villával. 

- Miért nem? 

- Mert csak még jobban hülyét csinálnék magamból. Nem kedvelnek nagyon. És nem is vagyok egy szépségkirálynő, ráadásul fiúm sincs. 

- Ha ezt mondod nem is fognak kedvelni. 

  Kivettem kezéből egy, még félig habos tányért. Megtörölgettem a konyharuhával. Rápakoltam a spagetti egyik felét. Leültem vele az asztalhoz, magam elé vettem egy újságot. A villámra csavartam egy kevés tésztát. Mire azonban eljutott volna a számig már csak az üres fémet rágcsáltam. 

  Megtörölte a kezét a kockás konyharuhába, aztán a farzsebébe gyűrte. Összefonta karjait a mellkasán, komolyan nézett rám. A villa megakadt a kezemben, nem mertem a szemeibe nézni. Inkább csak az asztal fakó, összekarcolt cseresznyefa színű lapjára meredtem. 

- Most haragszol? - haraptam az alsó ajkamba. Halkan elnevetette magát, kicsit megdöntötte a felsőtestét, pillantásomat keresgélte. 

- Miért haragudnék? 

- Nem tudom. Csak úgy. Mondjuk mert megint magamat becsméreltem. Nem tehetek róla. Az önbizalmam annyit, mint egy hangyának. 

- Az jó. A hangyának is van, ha felmászik az asztalra és belekóstol a mi kajánkba. 

- Jaj,de ez most annyira más! - mordultam fel ökölbe szorított kezekkel. - Érezted már úgy, hogy semmire sem vagy jó? Olyan érzésem van mintha tök felesleges lennék ezen a világon. 

- Ugyan. Nekem igenis  számítasz. - leguggolt mellém, megfogta a karjaim. - Nem is tudom hol lennék most ha te nem lennél. Lehet, hogy már nem is élnék. 

- Most csak hülyéskedsz. 

- Nem. Honnan tudod, hogy nem hazudok? - megvontam a vállam, elhúztam a szám. Megpöckölte az orrom, homlokomnak nyomta az övét. - Szeretlek! Értesz engem? 

- Igen… - mondtam nyűgösen. 

- Ez vérszegény volt. Most férfiasabban. Értesz engem? 

- Igen! - kiabáltam. - Már nem vagyok óvodás. 

- Azt én is észrevettem. De nagyon szeretted ezt játszani. És akkor még több lelkesedés volt benned. 

  Ingerülten felsóhajtottam és visszafordultam a tányéromhoz. Lapoztam egyet az újságban. Vigyorogva felegyenesedett. Megsimogatta a hátamat. 

- Megyek, húzok fel tiszta ágyneműt. - jelentette ki. - Mióta alszol benne? - számoltam egy keveset az ujjaimon. 

- Két hónapja. 

  Bólintott, majd felfelé vette az irányt. Léptei alatt megreccsentek az öreg lépcsőfokok. Kicsit rossz érzésem támadt. Miért mondta, hogy nem élne? Jaj, apa. Ha ő nem lenne magányos lennék ebben a hatalmas világban. Csak ő van nekem. És én annyira,de annyira szeretem. Emlékszem, a múltkor eljött szülői értekezletre. Az összes anyuka azonnal rámozdult. Azóta tartózkodik az iskolai eseményektől. Ja, a süti illat! Miután az anyukám meghalt ideköltöztünk. Egy nő megszánta aput és azóta próbál gondoskodni rólunk. 

   Kapkodva benyomtam a spagetti többi részét. Újra a mosogatóba pakoltam a tányért. Eltakarítottam magam után a maradékokat. 

   A lépcső aljában lerúgtam a tornacsukám. Felszaladtam a fokokon. Kezemmel végigsimítottam a poros korláton. A nadrágomba töröltem koszos kezemet. A por kész szürke foltot hagyott a farmeromon. 

   Halk káromkodás hallatszott a szobámból. Na, ja. Apu nem egy őstehetség az ágyazásban. Tulajdonképpen nem is értettem mit dolgozna, ha nem a jelenlegi munkáját végezné. Nem irodába teremtették, de keresve sem találtam volna olyan foglalkozást,ami teljesen ráillet volna. Néha kicsit olyan tudott lenni, mint egy meggyőzhetetlen politikus, néha meg mint egy gőgös bíró. 

  Megálltam az ajtóban, hátam a félfának döntöttem. Összehajtogatta a takarómat. Kifulladva, zilált hajjal lehuppant az ágyam szélére. Vigyorogva felpillantott rám, és én visszavigyorogtam rá. 

- Nem is rossz ahhoz képest, hogy egyedül csináltad. - fontam össze a karjaim a mellkasomon. 

- Ugye? Van valami tanulnivalód mára? 

- De még mennyire. Csak előtte el akartam mondani, hogy nagyon szeretlek. 

- Én is szeretlek. 

   Felállt, mellém lépett és megölelt. Mosolyogva viszonoztam az ölelését, bebújtam karjai közé. Éreztem,ahogy szíve dobog sötétkék felsője alatt. 

  Még utoljára megsimogatta az arcom. Lesétált a lépcsőn, hallottam ahogy kaját melegít magának. Egyedül maradtam barackszínű szobámban, az ablakon besütő napfénnyel. Ki sem álltam a tanulnivalóból. Biztosra vettem, hogy mire végzek csak egy aszott hulla marad belőlem. 

•

  Kezemben a biológia füzetemmel lehuppantam a kanapéra. Egy pillanatra felnézett,de aztán vissza is fordult a tévéhez. A híradóban éppen egy halálos balesetről számolt be. Apu tenyerébe ejtette állát, unottan nézte a műsort. Ebben hasonlítottunk. Mindkettőnknek túl kicsi volt ez a világ. 

- Ezt én nem értem. - fakadtam ki. - Mire jó ha tudom a zöld moszat jellemzőit? Nem leszek biológus. Szóval minek ezt megtanulnom? 

- Hogy többet tudj a világról. - ásított egyet. 

- A világról… Persze. - morogtam. 

  Felálltam, dühödten a táskámba csaptam a füzetem. Erről ennyit. Ha van egy kis szerencsém ma este atomtámadás éri az iskolámat, vagy becsapódik egy kisbolygó a földbe. Azt de megnézném, hogy pont a sulira esik rá. Benne az összes nyomott tanárral és osztálytársammal. 

  Ásítozva elindultam a fürdőszoba felé. Út közben koszos zoknimat, nadrágom szárát nézegettem. Átgondoltam a megtanultakat. Annyira nem is voltam buta a dologhoz. De a biológiát nem bírtam. Megkerestem a szobámban a pizsamámat. 

  Benyitottam a fürdőszobába. Nem volt épp nagy helyiség, sőt. Viszont nagyon jól volt berendezve. Fehér csempe borította a falakat, a padlót homokszínű járólap fedte. Lábammal berúgtam az ajtót. A tükörképemre néztem. Egy barna hajú, fekete szemű lány meredt vissza rám. 

- Szia! Én… - mondtam csalódottan. Az utóbbi időben egyre jobban lebecsültem magam. Talán az iskolai dolgok miatt. 

  Kibújtam a koszos ruháimból. A forró víz alá álltam. A víz az arcomba folyt, felébresztett az álmodozásból. Tagjaim felolvadtak, testem teljesen átmelegedett. Addig fürdöttem míg az ujjbegyeim már ráncosra áztak. A levegő fogyni kezdett a tusolóban. Zihálva tudtam csak lélegezni. Idejének tűnt elhagyni az üveg kalitkát. 

  Felvettem a pizsamám. A fogkefe után nyúltam. Nyomtam egy jókora adag fogkrémet rá és a számba dugtam. Próbáltam normálisan megmosni a fogaim. Nagyjából nálam ez úgy nézett ki, hogy elrágcsáltam a fogkefét míg már minden fogkrém lejött róla. 

  Kiöblítettem a számat, megtöröltem arcom a törölközőmmel. Tükörképem arca megtisztult, csillogó fehér fogakkal vigyorgott rám. Komoly arcot vágtam, megvontam a vállam. 

- Mit nézel, lukinyúl? - kérdeztem magamtól. 

  Szemeimet dörzsölgetve lesétáltam a lépcsőn, hogy megnézzem apu ébren van-e még. Megtorpantam az alsó fokon. Apa ide-oda futkosott a földszinten. Épp egy eddig sosem látott narancssárga táskába pakolt be dolgokat. A kedvenc pulóverem is köztük volt. Rám kapta pillantását. 

- Blair! Öltözz fel! Siess! Elmegyünk. - mondta idegesen. 

- Na, ne szórakozz! Most fürödtem meg. Ráérünk holnap is elmenni. 

- Gyerünk! - hangjából düh és enyhe félelem áradt,amitől megijedtem. 

  Visszarohantam a szobámba. A komódom fiókjába túrtam. Kapkodva magamra rángattam az első ruhákat, amik a kezemben akadtak. Belebújtam szürke pulóverembe, felrántottam a tiszta farmerom. Felkaptam a kabátom. Zsebembe rejtettem a telefonom. 

   Leszaladtam a lépcsőn. Lábamra húztam a tornacsukám. Apa időközben cipőt és kabátot húzott. Becipzárazta a hátizsákot. Zavarodott arccal a kezembe nyomta. A karom majd’ leszakadt a súlyától. 

- Ez állati nehéz. - nyavalyogtam a vállamra véve. - Mi van benne? 

- Majd megtudod. Most nem mondhatom el. Csak akkor nyisd ki ha tényleg muszáj. 

   Lekapcsolta a villanyt a konyhában. Teljes sötétség borult a házra. A holdfény besütött az ablakokon. Kísérteties árnyakat rajzolt a falakra, a bútorokat még ijesztőbbnek tűntette fel. Odakint lengedezett a szél, meghajlongatta a fákat, a magasra nőtt füvet. 

   Kézen fogva kivezetett az ajtón. Hűvösebb volt mint gondoltam volna. Nyakig felhúztam a cipzárt a kabátomon. Megállított a lépcső tetején, megfogta a karjaim, eltartott magától és komolyan a szemembe nézett. 

- Én most elmegyek. Körülnézek. Ne gyere vissza értem! Menj! Fuss ahogy csak bírsz! A legközelebbi városban várnak rád. Eszedbe ne jusson visszafordulni! 

- Miért? Mi van? - sötét alakja egy reszkető hártya mögé bújt, torkom reszelni kezdett. Nagyon komoly helyzetben voltunk. 

- Majd később megtudod. Most menj! Gyerünk! 

  Halkan sírdogálva megöleltem. Felnéztem arcára. Talán most utoljára látom. A fényben láttam zavart, mégis szeretetteljes mosolyát. Mélyet lélegeztem illatából. Erősen megszorítottam még utoljára aztán elengedtem. Elővett valamit a kabátja alól. Egy pisztoly csöve sejlett fel a holdfényben. 

- Szedd a lábad! Ha életben maradok ígérem elmegyek érted. - óvatosan megnyomta a hátam. Nem bírtam megszólalni. Sírva sarkon fordultam, lerohantam a lépcsőn és az erdő felé kezdtem futni. 

  Nem értettem mit akar mondani. Vagy nem akartam érteni. Ösztönöm azt súgta, egyedül maradok. Megijesztett komolyságával. És azzal ami nála volt. Nem tudtam elképzelni őt ölni vagy kajánul kacagva lövöldözni mint a filmekben a rosszfiúk. Biztos voltam benne, hogy ő akkor is a jó oldalon áll. Már csak egy kérdés maradt: Miért küldött el? Úgy gondoltam ráérek ezzel később is foglalkozni. Minden erőmmel a rohanásra koncentráltam. 

  Lábaim elakadtak a magas fűben. Cipőm csatakosra ázott a harmattól. Bőrömet tépte a gaz, combjaim zsibbadni kezdtek, tüdőm lángolt. A táska húzta a vállaim. A holdvilágban alig láttam valamit. Ami a legrosszabb volt a dologban, hogy alig haladtam valamit,de máris elfáradtam. A ház még látszott mögöttem, a fák is messze álltak még. 

    A hang amit hallottam megbénította az agyam. Megmerevedtem, csak egyhelyben toporogtam. Visszanéztem a vállam felett. 

   Valaki összeesett a házunk udvarán. Alakja nem hasonlított apuéra. Bár fiatalos volt és szikár nem apa. A másik ember kilétében már teljesen biztos voltam. Nincs még egy ilyen feszes, méltóságteljes tartás ezen a földön. Lehajolt a hullához. Nem láttam pontosan mit csinál. Kiabálás hallatszott. Én, mint a megugrasztott vad újra rohanni kezdtem. 

   Gyorsabban haladtam. Szívemben ott éget a remény, a megkönnyebbülés. A vágy az életért. Átugrottam egy kidőlt fatörzsön. Magam mögött hagytam pár pocsolyát, vaskos faágat. Közel jártam az erdőhöz. Ez volt az egyetlen megmenekülésem. 

   Megint lövés dördült. A világ zajai megszűntek létezni. Csupán a saját zihálásomat, szívverésemet hallottam. A tudatom rosszat súgott. A lüktetés erősebb lett a koponyámban. 

   Megfordultam. Apa összeesett és nem is kelt fel többé. Lélegzésem elakadt. Azonnal kiáltani akartam,de lelkiismeretem a számra szorította a kezem. Rohanni szerettem volna. Vissza hozzá, ölelni, cukkolni, megmenteni és segíteni rajta. Parancsa ott lebegett előttem. Hangja megszólalt bennem. Fuss! És én konokul futottam. Bőgve, könnyeimet törölgetve, átkozva a világot. 

   A fák közé érve lassítottam egy keveset. Nem mertem visszanézni. Azok,akik megölték az apukám, ordítani kezdtek. Engem szólongattak. Az én nevemen. Tudták a nevem. Miután nem találtak a ház körül kocsiba ültek. Valahol elindult egy autó. Lehúztam a fejem egy boróka bokor mögött. A fényszórók megvilágították a fák törzsét. A kocsi mellettem hánykolódott át az avaron, a göröngyös erdei úton. A motor igencsak küzdött a megpróbáltatás ellen. Bebújtam a szúrós ágak rejtekébe. Az autó elzötykölődött mellettem, sárral beborítva a bokrot és engem is. 

  A hangokból ítélve az autó kiért az aszfaltra. Veszélyes sebességgel kapcsolt rá. Egyedül maradtam. Teljesen egyedül. Szívem részegen dobogott a mellkasomban. Az adrenalin gyorsabban pumpálta a vért az agyamba. Gondolataim pörögtek, kérdések özöne kavargott bennem. 

  Nem éreztem fájdalmat. Csak a szívem sajgott. A hang beleégett a fejembe és még mindig visszahangzott bennem. A fák kísértetiesen hajlongtak a szélben. Talpaim alatt zizegett az avar. A holdfény megvilágította előttem a szúrós cserjékkel tarkított ösvényt. 

 Erőt vettem magamon. Újra rohanni kezdtem. Átugráltam a bokrokon. A tövisek nadrágomba téptek. Hasra estem egy nagy kőben. Arcomba égető fájdalom nyilallt. Megérintettem a homlokom. Ujjaimra ragadós, meleg vér tapadt. Bőgve a kabátomba töröltem a kezem. Nagy nehezen talpra vergődtem. Egyetlen cél lebegett előttem. Pucolni innen, még hozzá messzire. Nem nézni vissza! Felejteni, amilyen gyorsan csak lehet.  

  Órákig kóvályogtam az erdőben. Mindenhonnan rémisztő hangok hallatszottak. Néha futásnak eredtem, néha csak sétáltam. Mire megtaláltam az utat halál fáradt lettem. És még csak most következett a dolog nagyobb része. Fájó tagokkal támolyogtam az úton. Talpam égett, zoknim átázott. Vérem pulzált a fejem hátuljában. Nem akartam meghalni, de egyre jobban éreztem: innen nincs kiút. Valami rémes dolog vette kezdetét. Elismerem, tényleg nagyon féltem. 

   Egyedül kutyagoltam. A fák ugyanolyannak tűntek mellettem. Minden hang, árnyék és felfestés az aszfalton ugyanolyannak tűnt. Pulzusom elcsitult, végre kaptam levegőt. Helyette fáradtság vette át a fő helyet. Szemeim majdnem leragadtak. 

   Ledobtam a táskám a betonra. Valami koppant az alján. Gyanakodva lehajoltam, elhúztam a cipzárt. Félrehajtottam a ruhákat, a bepakolt cuccokat. A hátizsák mélyén, a holmik közt ott figyelt egy igazi pisztoly. Pont olyan, ami nála is volt. Ijedten összecsomagoltam a dolgaim, behúztam a cipzárt.

   Kétségekkel telve a vállamra kaptam. Csak akkor használhatom, ha muszáj. Miért adta nekem oda? Mit csináljak vele? Nem tudom használni. Egyre több kérdés gyülemlett fel bennem. Egy hatalmasabb, nehezebb volt a többinél. Mi lesz ezután?