Ismered az érzést, amikor valamely csodával határos módon, - visszakapod az életed   és mindenki körülötted forog, érzed az összes tekintetet tested minden részén? Mert én igen. A célgépen dolgozó milfik, illetve a nagygépesek és a művezető is azon nyomban megtalált a szerencsétlen eset után. Jó érzés volt látni, hogy a nénikék, akik nemrég még totál hülyének néztek, most anyai aggódásukkal ugrálnak körbe, mások a hősiességemet dicsérik, amit nem igazán tudtam megérteni, míg a műszakvezető kíméletlenül lecseszett, amiért nem a gépemnél tartózkodtam. Még majdnem kaptam is egy fegyelmit. Azt hittem, ott kap el a röhögőgörcs a helyszínen, amikor fenyegetett vele. Nem elég, hogy a mai napon, - másodszor - majdnem elveszítettem az életem, még fegyelmi is. Csak majdnem.

Jól van, Renti ne hisztizz, nem haltál meg!

       Kajaidőben nem is ettem, nem volt étvágyam mert Hántör szava járása forgott a fejemben. Valaki el akar tenni láb alól. S ha jobban belegondolok, ezzel még csak jobban idegesítem, hiszen már másodszor fuccsol be a terve. De komolyan, létezik ilyen? Ez akkor azt jelenti, hogy a mai napon még párszor nehéz megpróbáltatások elé kell néznem? Nem tartom magam okos embernek, de szerénykedni sem akarok, ezeket a furcsa dolgokat, mindig is ki tudtam következtetni. 

        Ha már nem étkezéssel töltöttem a húsz perces szünenet, így kimentem a dohányzó helységbe ahol friss levegőt szívtam. Volt igen, azért a hatalmas cigifüst mellett találtam tiszta oxigént. Jó sokan voltak kint dohányozni, többen még egyszer szóvá tették a reggeli "újjászületésemet", ám mivel látták rajtam, hogy nagyon nem vagyok vevő a témájukra, így később ügyet se vetettek rám. Zsebrevágtam a kezem, összehúztam a szemem és azon a szűk résen át pásztáztam a kék eget. Sütött a Nap, azaz jobban mondva világított mert a januári hideg javában uralkodott felettünk, de a tündöklő reggel sem hozta meg a kedvemet. Hogy is tudhatná?

- Öcsém, te nagyon szerencsés gyerek vagy - szólalt meg váratlanul Karesz, aki éppen akkor gyújtotta meg a cigijét és okosabban cselekedve, inkább elvonult a sok idiótától akik az én tragédiámon szórakoztak. 

- Nekem mondod? - néztem rá, ugyanúgy összébb húzott szemekkel, miközben belül mardosott az ideg. - Még az étvágyam is elment!

Rám nézett, kifújta a füstöt és a többiekre biccentett.

- Miattuk?

- Nem - ráztam a fejem. Elkezdtem hezitálni. Vajon elmondjam neki, hogy ez az eset ma már másodszorra történik meg velem? Nagyon furdall már belülről, valakivel beszélnem kell róla! Karesz pedig ugyanolyan jó cimborám, mint Hántör. Csak megemlítem neki, ha meg hülyének néz, akkor így jártam.

- Ha azt mondom, hogy ma már ez a második, elhiszed nekem?

Érdeklődve néztem rá, ő pedig egyáltalán nem azt a következtetést vonta le, hogy hülyéskedek, így kifújta a füstöt és egy darabig nem is emelte a szájához a cigarettát. Félig meddig figyeltem is, hogy az már majdnem a feléig leégett, de Karesz csak a hamut koppintotta le a szálról, de nem emelte a szájához. 

- Nem mondod! - nyögte, ezzel kételybe vonva, mivel a hangneme sokkal inkább kérdően hangzott. - Mi a frászkarikát műveltél te, hogy ez történik? Megkúrtad a tiszteletes lányát?

Komolytalan megjegyzései nevetésbe fulladtak, persze csak az ő részéről. Én nem tudtam most nevetni. Ám, Karesz tovább folytatta idióta agymenéseit, abban a hitben hogy neki jó a humorérzéke. Valóban voltak neki fain megszólalásai, de engem most semmi nem tudott lázba hozni. Látván, hogy nem tud velük leállni, így megdöglött az esély, hogy részletesebben elmondhattam volna neki mindent. Nem sértődtem meg, fel voltam rá készülve, s ahelyett hogy otthagytam volna, türelmesen végighallgattam. Zsebrevágott kézzel, összébb húzott szemekkel. 

       Ugyan mi más tántoríthatott volna el, a kétszeri tragikus eseményem keserű gondolatától, ha nem Tarjás Levente. Az ijesztően vékony, kócos, rögbilabda fejű férfi, kaja idő után nemsokkal tántorgott oda a gépemhez és a következtő utasítást adta ki nekem.

- Takaríts el innen mindent, mert szerszám átállás lesz a gépen!

Engedelmesen bólintottam és nekiálltam a kiadott feladat elvégzésére. Gondolhatjátok, hogy még azért ott állt felettem és figyelte, hogy megértettem-e a feladatot. Pedig már a dolgozói asztalomat húztam félre, ő pedig ahelyett hogy segített volna nekem, szemüregébe beesett, bamba tekintettel bámult rám. Még motyogott is valamit, aztán ott hagyott. Jobb is volt. 

     Szerszám átállás, nekem ennyit is elég volt mondani és már tudtam is, hogy mit kell tennem. A gép munkatere elől, mindent el kell pakolni, beleértve a dobogót, a dolgozói asztalt, az öblítő-csöpögtető tálcákat, valamint a nyers és a félkészárúkat tartalmazó gitterboxokat. Ilyenkor semmi nem tartózkodhatott a munkatér előtt, mert az elektromos emelő békával így tudott hozzáférfi a gépbeállító uraság. Horgos láncot biztosított a gépben lévő palettára s azt levéve, egy másik termék palettáját illesztette fel. Én most nem segítettem. Akármennyire is rosszul esett ez most Tarjás Leventének. S akármilyen szépen meg is fogalmazta azt nekem, a saját nyelvén. Akkor legyek "mihasznasemmirekellőlustadög" de legalább nem pusztulok el harmadik alkalommal.

     Komolyan nem vettem zokon a beszólását, hol ott van, hogy ennél gyengébb színvonalú megszólalásáért is berágok. Ami a lényeg, nem ütött agyon az elektromos békával leemelt paletta. Nagyjából a munkaidő jó részét takarítással töltöttem, amíg gépbeállító hősünk elintézte az átálláshoz szükséges feladatokat a gép kezelő panelljén. Ez több időt vett igénybe, valamint idegsejtet is ugyebár, mivel a fel alá mászkáló üzemvezető úr cseszegetni kezdte, hogy miért nem indulhat már az új termék gyártása.      Kivételesen meg tudtam érteni Tarjás Leventét.

       Én is kirángattam volna a nyelőcsövét ennek a kőbunkó, alattomos embernek, mint ez a Vágó Iván. Aki még ha a cég megmunkálójának az üzemvezetője is, de mindenki által elnyert "mégekkoratajbunkóköcsögemberavilágonnincsen" címet is viselte. 

Most valahányan a fejeteket rázhatjátok. Meg is tudom érteni. Igen, olykor magam sem tudom, mit várok el egy főnöktől. Hogy legyen barátságos? Emberséges és megértő? Ugyan már! Hiszen jóval korábban még én hívtam fel többek figyelmét arra, ha kikerülnek a nagy (gyári) életbe, mire kell felkészülniük. Meg na, azért havi félmillió, nem elég indok arra, hogy igazi faszfej legyél az embertársaiddal?

   Ez pontosan így van, s talán a sors iróniája hogy a beosztott mindig is utálja a felettesét. Persze kivételek, még ha az olyan ritka is, mint a Magyar Labdarúgó Válogatott fölényes győzelme Németország felett. 

        Hogy nagyon őszinte legyek, nem is bántam, hogy a munkanap jó részét nem a gép előtt állva töltöttem. Annak ellenére, hogy utálok takarítani, most egész kellemes kapcsolatot ápolhattam a seprűvel, a felmosóval és annak márkátlan, gyenge műanyag összetételű vedrével. Nincs okom panaszkodni. Sőt, a váltótársamnak se nekem kellett magyarázkodnom a szerszám átállásról, hanem egyenesen tovább közvetíthettem Tarjás Leventéhez. Akinek addigra már vérvörösen izzottak a szemei, Vágó úr fáradhatatlan cseszegetése miatt.

Kimentem a parkolóba és beindítottam az autómat. Még a gondolat is boldoggá tett, miszerint vége a mai munkanapnak. Éppen indulni készültem, amikor csörögni kezdett a telefonom. Az első gondolatom: mit felejtettem el? Mire a második: miért szándékozik lecseszni a műszakvezető?

Megkönnyebbülésemre, azonban Dani keresett. Így hát nyugodt szívvel vehettem fel a telefont.

- Hali - szuszogtam.

- Na, csövi - s ebből akkár hiszitek akár nem, már le is következtettem, hogy meg szeretne kérni valamire. - Figyelj már, mikor érsz haza?

Édes, drága barátom amint megszakíthatom a beszélgetész és elindulhatok az autómmal.

- Olyan tíz perc múlva - feleltem, ügyesen kikerülve döjfös gondolatom.

- Az remek - hallatszott, elégedettségben úszó hangja. - Figyelj, lenne kedved velem visszajönni a városba? Netti szülinapjára akarok venni valamit, csak még nem tudom hogy mit!

Ezen mosolyogtam. Hogy is tudhantá? Hiszen minden évben én segítek neki ajádnékot venni. Nem csak szülinapkor, hanem az év minden olyan napján, ahol szeretteinket ajándékokkal látjuk el.

- Persze - egyeztem bele, bár legszívebben ma csak a tévé előtt ültem volna. 

- Oksi, akkor várlak, na csáó!

Azzal meg is szakította a beszélgetésünket. Én pedig az anyósülésre ejtettem a mobiltelefont. Beindítottam az autót és szép lassan kigurultam vele a többi autó között a parkolóból. Délutáni pihenés, sztornó!

Kqvaéletbe!