Jól emlékszem a nyolc évvel ezelőtti temetés napjára. A fekete öltönyök, a makulátlan fehérített ingek, a sötét nyakkendők, az elegáns és egyben szolid, alkalomhoz illő gyászruhák a nőkön. Csillogóra polírozott drága cipők. Hófehér virágok a csokrokon és a koszorúkon, világos alapon sötét betűs idézetekkel teleírt selyemszalagokkal összefogva.

Az ébenfekete lakkozott koporsó.

A szürke, felhős ég.

A fehér letaposott hó.

Úgy tűnt, hogy a világ hozzáidomult a látásomhoz.

Egy órán keresztül az összes jelenlévő az én szememen keresztül nézhette a fekete, a fehér és a szürke árnyalatait.

Nem voltak sokan.

A brutális kettős gyilkosság és az öngyilkosság nem aratnak osztatlan sikert a hozzátartozók és az ismerősök körében.

A tanár, akinek az óráján voltam megkövetelte a hallgatóitól, hogy csakis kikapcsolt mobillal lehetünk jelen az előadásain. Így hát a túlsúlyos portás zihálva a két emeltnyi lépcsőzéstől, (mentegetőzve, hogy megzavarta az órát) értesített, hogy telefonon keresnek.

A nyomozó nem túl őszintének tűnő részvétnyilvánítás után közölte a tényeket, és hazahívott a szülővárosomba a holttest azonosítására.

Amikor megérkeztem az émelyítően erős fertőtlenítőszagú hullaházba, a hatalmas termetű hadnagy bemutatkozott és szúrós szemeivel úgy nézett rám, mintha bűnrészese lennék apám szörnyű tetteinek.

Összeszűkült gyomorral azon küszködve, hogy ki ne adjam magamból azt a néhány falatot, amit aznap nagy nehezen le tudtam préselni a torkomon, odaléptem a bezsákolt testhez akit egykor Alex Damno néven ismertek.

Először megkönnyebbültem.

Azt gondoltam, ez a lövés nyomásától felpüffedt viasz-szerű arc egész biztosan nem lehet az apám.

Hideg élettelenségével inkább egy ijesztő bábura hasonlított.

A nyomozó elmondta, gyakori jelenség, hogy még a legközelebbi rokonok is kételkednek a holttest azonosításában, de ne legyenek kétségeim.

Minden stimmel. Fogazat, ujjlenyomat. Meg amúgy is, a helyszín láttán egyértelmű az egész.

Szerelemféltésből, hirtelen felindulásból elkövetett emberölésnek és öngyilkosságnak nevezte a történteket.

Ennyi. Ügy lezárva. Törődjek bele.

Miután jobban megnéztem, ismerős helyeken ismerős jellegzetességeket fedeztem fel az idegennek tűnő arcon, és kénytelen voltam beismerni, ez tényleg ő.

Szerintem senkinek sem szabadna megmutatni mi maradt abból akit  szeretett.

Az az élettől véglegesen megfosztott, rosszul sikerült kópia képe kitörölhetetlenül bevésődik az ember memóriájába, rideg kegyetlenséggel elnyomva minden azt megelőző emlékképet.

A kedves, mosolygó arcokat felváltja az elmúlás torz valósága.

Azóta is, ahányszor csak eszembe jut az apám, mindig csak azt a fekete nejlonzsákban lakó rémet látom.

A gyász első szakasza már-már kellemes tompult kábultságba süllyeszti az embert. Csak bambán maga elé meredve megy és intézi a dolgát.

Később ez az időszak és az akkor történtek szinte teljesen kiesnek.

Ha megölnének, sem tudnám megmondani a temetkezési vállalkozó nevét, vagy pontos személyleírást adni róla.

Annyi maradt meg belőle, hogy visszataszítóan túljátszott együttérzéssel viselkedett. Én meg alig vártam, hogy megszabaduljak tőle és az egész elkerülhetetlen protokolltól.

Rábíztam minden részletet, tegye amit kell, és ahogy jónak látja.

Pihenésre vágytam a motelszobámban.

A helyszínné változott szülőházamba soha többé nem tettem be a lábam.

 Dr Gordon Demens egyike volt azon kevés embernek, akik eljöttek és az egyetlen a jelenlévők közül akit ismertem.

Sehol egy barát. Rokonok akkor már nem éltek.

Apámnak valahol, ki tudja hol, tengődött egy állítólag hajléktalan öccse, akit még életemben nem láttam. Ahogy most sem.

Néhány ismeretlen  férfi és nő ácsorgott a sír körül.

Talán munkatársak lehettek.

Nem tudtam, és annyira nem is érdekelt.

Családom utolsó, egyetlen képviselője lettem. Tanácstalanul, tervek és remények nélkül.

A szertartás után ketten maradtunk a dokival. A virágokkal szegényesen díszített sírhant túloldalán állt lehajtott fejjel a gondolataiba merülve.

Miután döntésre jutott, hozzám lépett és hosszú csontos karjainak ölelésébe zárt.

Meglepődtem, de mivel ő volt közel és távol az egyetlen, akire számíthattam és akiben megbíztam, befészkeltem magam a fizetett mentorom atyáskodó biztonságába.

Miután magamhoz tértem bénult katatóniámból, a házában találtam magam, ahol szintén légiesen vékony, de fele olyan magas felesége fogadott minket.

Beinvitált, részvétéről biztosított, majd azzal, hogy készít valami vacsorát magunkra hagyott minket a doktorral.

Az ízlésesen berendezett nappaliban fáradtan beleroskadtam egy öblös fotelba. Dr Demens az üveg dohányzóasztal túloldalán álló  másik helyre ült.

-         Tudok valamit segíteni? Ha esetleg nem lenne hol laknod, vagy ha pénzre lenne szükséged.. – mondta Dr Demens és láttam rajta, hogy őszintén beszél.

-         Nem. Kivettem egy motelszobát amíg rendeződnek az örökséggel kapcsolatos dolgok, és a pénzemből is kijövök addig - válaszoltam.

-         Rendben van – mondta.

Egy darabig szótlanul ülve kortyolgattuk az erős forró kávét amit a felesége rakott elénk.

Jólesően átmelegített, és jól esett a csend is. Értékeltem a doki türelmét, ahogy kivárta akarok e egyáltalán beszélni a történtekről.

Az egész inkább volt baráti együttlét, mint terápiás foglalkozás. És nekem másra nem is volt szükségem.

Hálás voltam minden megnyugtató percéért.

Azután átszakadt az érzéseim gátja és beszélni kezdtem.

-         Tudtam, hogy egyszer csinálni fog valamit másokkal vagy magával - mondtam.

-         Ugyan. Senki nem láthatta előre. Úgy hallottam, mostanában rendben mentek a dolgai - mondta a doki.

-         Ha itthon vagyok, megakadályozhattam volna - mondtam és leraktam a kávéscsészét, mert a kezem remegésétől már alig tudtam tartani.

-         Ne hibáztasd magad. Néha a rossz döntéseket nem lehet kiszámítani. Pillanatnyi elmezavar, csalódás, alkohol. Rossz kombináció - válaszolta és a térdére támaszkodva felém hajolt és pislogás nélkül mereven rám nézett, mintha belém akarná szuggerálni az igazát.

Nem bírtam állni a tekintetét, félrefordított fejjel a szemközti falon függő Picasso reprodukciót néztem.

-         Meg voltak a jelek - mondtam.

-         Mire gondolsz?- kérdezte, és a levegőt kifújva hátradőlt a foteljában.

-         Évekkel ezelőtt történt. Erről nem beszéltem magának - válaszoltam.

-         Hallgatlak, de továbbra sem hiszem, hogy a te hibád lenne - mondta, és láttam rajta, hogy akarva akaratlanul a felszínre tör belőle a terapeuta.

-         Akkoriban kifejezetten rossz időszakot éltünk meg mindketten. Nekem akkor voltak az iskolai indulatkezelési problémáim, ő pedig a szokásosnál is jobban belehúzott a piálásba. Emlékszem, aznap ráadásul a baleset évfordulója volt – mondtam, és az emlék hatására végigfutott rajtam a borzongás.

A doki higgadtan hallgatott.

-         Este veszekedtünk, a szememre vetette a kezelhetetlenségemet. Én meg az ivásával jöttem elő. És sírva a fejéhez vágtam, hogy aznap jobb lett volna, ha ő ütközik a kamionnal, és hogy akkor minden jobb lenne - mondtam.

-         Gyerek voltál, nem gondoltad át a szavaidat - mondta Dr Demens.

-         Komolyan mondtam mindent. Gyűlöltem. Mindenért. Amiért nem törődött eléggé velem. Az összes elcseszett nőügye miatt. Csak magával foglalkozott. A szenvedésével – mondtam fájdalomtól és dühtől elcsukló hangon.

-         Természetesen utána megint elment inni, én meg megint magamra maradtam. Aznap összejött minden – mondtam, és nem tudtam, folytassam e a vallomásom. Végül rövid hallgatás után összekaptam magam és kiböktem a lényeget.

-         Azt hiszem amikor este hazajött, nem sok hiányzott hozzá, hogy velem és magával is végezzen. Arra ébredtem, hogy az ágyam szélén ül és részegen magában motyog. Amennyire ki tudtam venni összemosódott szavait, anyámat és a húgomat emlegette. Hogy nemsokára újra együtt lesz a család. Amikor felriadtam és megkérdeztem mit akar, azt mondta,  hogy mit szólnék hozzá, ha mindketten megszabadulnánk a szenvedéstől - mondtam.

-         Azután mi történt?- kérdezte a doki.

-         Csak a szemét láttam a sötétben, olyan őrült tűz lobogott benne, hogy meg sem mertem szólalni. Mikor nem kapott választ azt mondta, hogy akkor majd máskor, ha készen állok rá. Ahogy kiment a szobából, valamit elejtett az ajtóban, a hangból ítélve egy kés lehetett. Fölvette és kívülről visszaszólt, hogy zárjam be a szobámat és bármit is mondana, reggelig ne nyissam ki neki - mondtam megkönnyebülten az évek óta magamban tartott titok kimondásától.

-         Nem tette volna meg. Szeretett téged – mondta Dr Demens csitító hangon.

-         Tudom, hogy szeretett. De ahogy maga is mondta: pillanatnyi elmezavar, csalódás, alkohol. Rossz kombináció. Megtörténhetett volna..

A doki erre nem tudott mit válaszolni. Rövid töprengés után összefonta hosszú, csupa csont és izület ujjait és azt mondta.

         - Mit szólnál hozzá, ha újra elkezdenénk a terápiát? Mivel régi kedves páciensem vagy, a szokásos összeg kétharmadáért vállalom a kezelést…

                   Ahogy most nyolc év elteltével a szobámban ülök, bekapcsolom a rádiót, és megdöbbenek a mai hírek tartalmától. Egy tragédiáról számol be kedvenc szex-ikon bemondónőm. Egy férfi végzett a feleségével és annak a szeretőjével. Azután öngyilkosságot követett el.

A műsort meg sem várva kikapcsolom a rádiómat.

Már az emlék előzi meg azt, ami eszembe juttatná?

Véletlen lenne?

Nem tudom.

Bele sem akarok gondolni, ezért inkább befejezem a rajzomat.

A papíron egy férfi vigyorgó arccal pisztolyt szorít a halántékához. Feje túloldalán mozaikszerű darabkák robbannak ki. Minden apró darabon sikoltó arcokkal.