A hatórási hírekben, a bemondónő, aki úgy jelenik meg lelki szemeim előtt, mint egy kollagénnel feltöltött szájú focilabdányira felfújt mellű pornó sztár, érzéki hangon felolvassa a tegnapi nap fontos eseményeit.

Egy hat hónapos csecsemő, még tisztázatlan körülmények között kiesett egy lakótelepi lakás kilencedik emeleti erkélyéről. A helyszínre érkező mentősök a gyermeket már nem tudták megmenteni. A rendőrség első számú gyanúsítottja a csecsemő huszonhárom éves anyja, akit vizsgálati fogságban tartanak. A szomszédok szerint az utóbbi időben sokat veszekedtek huszonhat éves munkanélküli férjével.

Egy jó hírű középiskolában, az egyik utolsó éves diák egy ak-47-es géppisztollyal felszerelkezve túszul ejtette több társát és az egyik tanárát. A rendőrség különleges alakulatának tagjai behatoltak az épületbe, és tűzpárbajba keveredtek a tizennyolc éves diákkal, aki halálosan megsebesítette tanárát és négy diáktársát, végül fegyverét maga ellen fordítva öngyilkosságot követett el. Nyolc másik diákot könnyebb sérüléssel kórházba szállítottak és egy súlyos sebesültnek még a jelen pillanatban is küzdenek az életéért.

A tanárok és a diákok értetlenül állnak az történtek előtt, riporterünknek elmondták, hogy az ámokfutó diákot, csendes visszahúzódó gyereknek ismerték. A rendezett családi háttérrel rendelkező elkövető tetteinek semmi előzetes jele nem volt.

Tegnap este valamivel a zárás utáni órákban, tűz ütött ki egy bevásárlóközpont második emeletén. Több üzlet is leégett, az anyagi kár jelentős. Az előzetes vizsgálatok alapján felmerült a szándékos gyújtogatás lehetősége. A rendőrség, nyomozást indított az ügyben, és megkezdte az ott dolgozók kihallgatását.

Zárásképpen gyorsan elhadarja még, hogy a központi kórházban a mentősök nyílt napot rendeznek, amelynek célja, hogy megismertessék munkájuk részletei a lakossággal, és hogy, adományokat gyűjtsenek felszerelésük korszerűsítésére. Szívesen látnak minden érdeklődőt (már ha van olyan).

Miután befejezem tükörtojásból és feketére égetett pirítósból álló reggelimet, a csetrest belerakom a túlzsúfolt mosogatóba, amiben már napok óta halmozódnak a koszos tányérok és evőeszközök.

Cigivel a számban hallgatom a műsort, miközben nagy vonalakban leírom az éjszakai álmomat, és rajzolok egy egymásra dobált testrészeket ábrázoló stilizált vázlatot.

         A leghangosabb műsorvezető, kifejti a véleményét az iskolában történtekkel kapcsolatban.

Szerinte, a valószínűleg valamilyen elmebetegségben szenvedő merénylő felelőtlen szüleinek időben észre kellett volna venniük gyerekük megbocsáthatatlan tetteinek előjeleit. Amik bizonyára nyilvánvalóak voltak, és ha azok a csapnivaló szülők, jobban törődnek elhanyagolt fiuk lelkivilágával, az egész szörnyű tragédia megakadályozható lett volna.

Ő ugyan kívülállóként természetesen nem láthatja tisztán a körülményeket, de egészen biztos benne, hogy a szülők csak pénzelték a gyereküket, és ezzel lezártnak tekintették a gondoskodás kimerítő feladatát.

Meg különben is milyen világ az olyan ahol bárki bármikor hozzájuthat bármilyen lőfegyverhez, hogy azután ártatlan embereket mészároljon le vele kénye-kedve szerint.

És itt vannak még ezek a mai számítógépes játékok is, amik csak arra jók, hogy az agresszivitást fejlesszék a jövő generációjában.

Bezzeg az ő idejében, tízen pár éve ez még nem így volt, és nem is fordultak elő ilyen borzalmak.

Műsorvezető társai, néha-néha közbeszólnak, mintha csak azért tartanák őket, hogy lelkesen helyeseljenek a főnöknek.

Régen, amikor ők diákok voltak, még tisztelték a tanáraikat, sőt egyenesen rettegtek tőlük, és maximum csak apróbb csínytevéseket követtek el ellenük.

De ezek a mai fiatalok…

Erről a fő szószólónak eszébe jut, hogy az lehetne a mai téma, ki milyen apró kihágást követett el iskolai évei alatt, és hogyan tört borsot tanárai orra alá. SMS számuk a következő: 06 akármennyi. Várják a viccesebbnél viccesebb történeteket, és a legjobb sztorikat beküldő hallgatókat telefonos munkatársuk visszahívja, hogy élő adásban számolhasson be élményeiről.

 Ezzel a mesteri vágással, végképp degradálja az iskolai mészárlás témáját.

Ugyan ki akarna korán reggel egy ilyen eset mélységeibe merülni?

A becsukott szemek és a befogott fülek, a másról beszélés biztonságot nyújtó illúziója.

         Az internetes valós idejű világstatisztika szerint, a mai felderített gyilkosságok száma: 6522.

A mai öngyilkosságok száma: 5324.

Erőszakkal kioltott életek számokban.

Valahol a világban megszületik egy kisfiú, vagy egy kislány. És még mielőtt betöltené az első születésnapját, az apja bekattan, mert túl hangosan sír, és bedrogozva jobbnak látja megfojtani egy párnával, mint hogy felvegye és megvigasztalja.

Esetleg a szülők problémáinak áldozatává válik. Bevállalják a gyereket, azután az apát leépítés miatt kirúgják a munkahelyéről, a megélhetés bizonytalanná válik. Ez miatt egyre több vita alakul ki, a reménytelenség észrevétlenül belopózik a hétköznapokba, átveszi az irányítást, végül elfajul a helyzet, és az elkeseredett, még túl fiatal anya az ártatlan csecsemőn levezetve indulatát, később pillanatnyi elmezavarra hivatkozva, kidobja az erkélyről békésen szundikáló, fölöslegessé vált gyermekét.

  A mai gyilkosságok száma: 6523, 6524.

Egy lepusztult harmadik világbeli nyomortelepen valaki szemet vet a másik dolgaira, és kést döf a szívébe: 6525.

Valahol valakit okkal vagy ok nélkül, lelőnek, agyonvernek, elvágják a torkát, megmérgeznek, halára gázolnak, meglincselnek, kivégeznek…. 6525, 6526, 6527, 6528, 6529, 6530, 6531..

Egy magányos diáknak, elege lesz mindenből, kiközösítve éli a napjait, hiszen nem népszerű, csak egy egyszerű srác, akinek nincsenek barátai, és otthon sem nagyon foglalkoznak vele, hiszen a családjának minden idejét leköti a hajtás, a karrier építése.

Míg egy nap flusztrált elméjében megfogan a gondolat, hírnevet szerez magának, erőszakkal, ha már másképp nem lehet.

Pénzt szerez a szülők bankszámlájáról, egy sötét sikátorban fegyvert vesz rajta (a tartalék tárakat ajándékba kapja), és a nagy napon végrehajtja meggondolatlan akcióját. Lehet, hogy csak fel akarta magára hívni a figyelmet túszdrámájával, de végül minden elromlik és elszabadulnak az indulatai. Nincs megállás.

 Lövések zaja visszhangzik a falak között, pusztítanak a golyók: 6532, 6533, 6534….

Egy középkorú férfinál a félévenkénti szokásos orvosi rutinvizsgálatnál gyógyíthatatlan rákot diagnosztizálnak. Úgy dönt, hogy nem fogja végigszenvedni a hátralévő idejét gépekre kötve az emberi méltóságát elveszítve, ezért hazamegy, pár soros búcsúlevelet ír a szeretteinek, amelyben közli velük, hogy nagyon sajnálja, de inkább mindenkinek leveszi a válláról a terhet, ami lassú haldoklásával járna.

Isten bocsássa meg tettét.

A levelet borítékba, jól látható helyre teszi, a fiók mélyéből előveszi zárható fémdobozban tartott kilenc-milliméteres berettáját, amit önvédelmi célból vásárolt, egyetlen acélköpenyes lövedéket helyez a töltényűrbe, és a szájába véve a csövet kiloccsantja az agyvelejét, (a rákos daganattal együtt) a nappali falára.

A mai öngyilkosságok száma: 5325.

Bárhol bárki, bármilyen okból kifolyólag megelégeli a földi lét gyötrelmeit, és végső megoldásként egy éles pengével felvágja az ereit, telezabálja magát nyugtatóval, vagy altatóval. Felköti magát, áram alatt lévő háztartási eszközt dob a vízzel teli fürdőkádjába, amiben ül, fejbe lövi magát, leugrik valami magas épületről: 5326, 5327, 5328, 5329, 5330, 5331..

És azt a bizonyos diákot is kijelzi a statisztika, akit halott és sebesült áldozatai vesznek körül, és az elbarikádozott terem túloldalán felfegyverzett kommandósok készülnek rá, hogy bármilyen eszközzel ártalmatlanná tegyék. Az a sarokba szorított srác, rádöbben, hogy amit elkövetett, már nem lehet visszacsinálni, és nem úszhatja meg felelősségre vonás nélkül, és több mint valószínű, hogy a lelkiismeretével sem fog tudni elszámolni.

Nos, hát jobb alternatíva híján ő is a könnyebbik utat választja, és utolsó lövésével golyót röpít a fejébe.

A mai öngyilkosságok, gyilkosságok, halálozások számlálói megállíthatatlanul pörögnek, egészen a végítélet napjáig..

A világhálón csak számok sora, de mindegyik szám egy személyes drámát takar.

Mekkora az ember tűrőképessége, és honnan lehet tudni, hogy elérte valaki a határt ahonnan nincs visszaút?

Csak azt tudom, hogy én először tizenegy évesen készültem átlépni, érvényes útlevéllel a kezemben.  

         A baleset utáni évben mindennapossá váltak az iskolai zaklatások. Eleinte volt valami halvány sajnálkozás, a szegény félik megárvult Felix felé, de azután a fiatalokban bujkáló gonoszság utat tört magának.

Minden közegben ahol egynél többen vannak, előbb-utóbb kialakul a társadalmi hierarchia. Legyen az párkapcsolat, család, munkahely, börtön vagy bármilyen közösség, mindig akad néhány falkavezér, és mindig lesznek alárendeltek.

Néhol csendes erőszakkal érvényesül az uralkodás, amit a gondoskodó szeretet álcája mögé rejtenek, más esetben nyílt verbális, és fizikai brutalitással szereznek érvényt akaratuknak az erősebb felek.

Ilyen az emberi természet.

A gyengébbet, és aki különbözik másoktól, egyből kiszúrják maguknak. A csorda sérült tagjai magukra maradnak.

Hiába telt el több ezer év, a civilizáció áldásai csak elnyújtják a gyengébbek szenvedéseit.

Az ókori Spártában az újszülöttet az apja elvitte egy Leszkhé nevű helyre, ahol a törzsek vénei megvizsgálták, és ha életképtelennek vagy sérültnek találták, az apa köteles volt felvinni a Taigetosz hegyére, és az Apotheoi szakadékba hajítani.

A még öntudatlan csecsemő, aki sok száz apró csontváz között, az éles sziklákon halálát lelte, másodpercek alatt megszabadult egy életen át tartó kitaszítottságtól.

A mai világban a gyengét mindenképpen életben tartják. Inkubátorba teszik, gyógyszerezik, megkap minden esélyt.

Teljes értékű életet ajánlanak neki, de valahol a lelke mélyén érzi, hogy más, és sok esetben nem tud élni a csodás lehetőséggel.

Hosszú évekig szenved, testi, vagy lelki torzulásainak bélyege alatt.

A baleset napján újra megszülettem, orvosok életben tartottak, anyám és a húgom halála lett a gyengeségem, és a színvakságom a torzulásom.

A csorda sánta, sérült tagja lettem.

Kerülnivaló leprásként bolyongtam a folyosókon, a nyakamba akasztott képzeletbeli kolomp mindenkit messziről figyelmeztetett, tartsák a tisztességes távolságot, nehogy megfertőzzem őket a szerencsétlenségemmel.

És a történelem során mindig voltak inkvizítorok is, akik a kitaszítottakra vadásztak.

Az én üldözőim Edgar Dentis és Grum testvérek voltak.

A táborozáskor történt incidens után, sok iskolai verekedéssel a hátam mögött, számtalan tanári figyelmeztetéssel a zsebemben, apám úgy döntött, szakember gondjaira bízza kezelhetetlen kisfiát.

Dr Gordon Demens akkoriban még vékonyabbnak és magasabbnak tűnt, mint mostanában. Hosszú póklábszerű ujjait összefonta és áthatónak szánt tekintettel, rezzenéstelenül figyelte, ahogy egyre kissebre zsugorodva ültem túlságosan kényelmes bőrkanapéján.

-         Ugye tudod, hogy az apukádnak nem mondok el semmit, amiről itt beszélünk? – kérdezte, és én válasz helyett a cipőm orrát néztem lehajtott fejjel.

-         Nincs miért aggódj, én azért vagyok, hogy segítsek. – mondta.

-         Tudom, miken mentél keresztül, hidd el én megértelek. – szünetet tartott, és egy sóhajtás után folytatta.

-         De ahhoz, hogy segíteni tudjak, neked is segítened kell nekem. Először is nézz rám, ha nem gond. – mondta, mire én nagyon lassan fölemeltem a fejem és a szemébe néztem. Elmosolyodott, amitől olyan lett beesett arca, mint egy horrorfilmből kilépett csontvázharcos vicsorgó koponyája.

-         Na ugye, mindjárt más. – mondta.

-         Beszélgessünk a táborozásról. Rendben? – tért a lényegre.

-         Mit szeretne tudni? – kérdeztem, és próbáltam állni a nézését.

-         Kezd az elejétől. Csak bátran. Hallgatlak. A mi titkunk marad. – mondta, és hátradőlt a székében.

-         Ők kezdték! – fakadtam ki mérgesen. Dr demens az asztalán lévő papírdarabra nézett, és megkérdezte.

-         Edgar Entis, Noel és Joel Grum, ugye? –

-         Igen ők! Én nem is akartam a táborba menni, apu erőltette. – válaszoltam.

-         Miért nem? Bántottak? – kérdezte, és megpróbált megértő arckifejezést magára erőltetni.

-         Mindig belém kötnek. – válaszoltam.

-         És nem mondtad el apukádnak, hogy miért nem akarsz elmenni? – kérdezte.

-         Meg sem hallgatott, azt mondta jót fog tenni a nyaralás. – válaszoltam, és éreztem, hogy összeszorul a torkom, mert apám egy ideje már egyre kevésbé törődött velem.

-         Értem. – mondta, és megint ránézett a feljegyzéseire.

-         A nevelőtanár szerint, azt mondtad, hogy megfenyegettek.

– mondta.

-         Igen. Már hetek óta állandóan piszkáltak, és azt mondták, hogy majd a táborban el fognak intézni. – mondtam, és egyre rosszabbul érztem magam a kérdéseitől.

-         Semmi baj, nyugodj meg. – mondta, és hagyott egy kis időt, hogy összeszedjem magam. Mélyeket lélegezve próbáltam lecsillapodni. Szipogva nyeldestem a könnyeimet, és amikor sikerült megnyugodnom, mintha egy kapcsolót kattintottak volna át a fejemben, elöntött az a hideg számító érzés, mint akkor éjjel.

-         És utána mi történt? – kérdezte a doktor, és látszott rajta, hogy észrevette a változást.

-         Három napig, folyamatosan terrorizáltak, amikor csak lehetett megvertek, és megaláztak mindenki előtt. – mondtam.

-         Miért nem szóltál a tanároknak? – kérdezte.

-         Úgy sem csináltak volna semmit, Edgarra soha nem szólnak rá, mert félnek az apukájától. Egyszer az iskola előtt megvert egy tanárt, aki felpofozta a fiát. Azt mondják róla, hogy rossz ember. A tanár utána egy hétig a kórházban feküdt. – válaszoltam.

-         Értem. – mondta, és felírt valamit a papírjára.

-         És azután mit csináltál? – kérdezte és elővette azt a szigorú nézését, amivel mintha bele akarna látni a fejembe.

-         A harmadik nap éjszaka kivártam, amíg mindenki elalszik. A konyhába mentem és megkerestem a legnagyobb kést. Belopakodtam a szobájukba, Edgar nyakára szorítottam, és megmondtam neki, hogyha még egyszer hozzám nyúl, meg fogom ölni. – mondtam. A doki rosszallóan csóválta a fejét és megjegyezte.

-         Ugye tudod, hogy így nem lehet megoldani a problémákat? – tovább firkált a papírjára.

-         Még jó, hogy nem lett semmi baja. Remélem tisztában vagy vele, hogy hibát követtél el. – mondta, és rámnézett. Szemében már nyoma sem volt a megértő gondoskodásnak.

-         Tudom, hogy hibáztam. Meg kellett volna ölnöm. Ha megint ott lennék, megtenném. – mondtam, és mosolyogva visszanéztem rá.

Most, tizenhat évvel később, kikapcsolom az egyre jobban idegesítő rádióműsort, és az jut az eszembe, hogy így felnőttnek mondható fejjel is lehetséges, hogy meglépném azt amit akkor nem mertem.