Jeges verítéktől nyirkos tenyérrel megigazítom a vállaimba mélyedő, tankönyvekkel telepakolt táskám pántjait, és igyekszem a legkisebbre összehúzni magam, vagy akár láthatatlanná válni, ahogy közeledem a biológia terem ajtaja előtt hangosan röhögve ácsorgó nagyfiúk felé.

A szívem dobogása lüktet a fülemben, a gyomrom görcsösen összeszorul, érzem, hogy a lábaim elgyengülnek és remegni kezdenek.

Lehajtott fejjel, a szemembe lógó hajam alól figyelem őket, és úgy érzem magam, mint egy két lábon járó élő céltábla, nagy vörös körrel a homlokán.

         Az egyik kedvenc rémálmom.

         Hárman vannak, a hírhedt triumvirátus, az iskola tizennégy éves végzős, teljhatalmú uralkodói.

A fiatalkorú elkövetők terrorista csoportjának vezére Edgar Entis, hevesen gesztikulálva, fennhangon magyaráz szárnysegédeinek.

Arca kipirul a lelkesedéstől, ami még csak jobban kihangsúlyozza rikító pattanásait. Alacsony, tömzsi, izmos teste állandó mozgásban van, és a levegőbe csapkodva, ütéseket imitálva, valószínűleg egy olyan történetet ad elő, amiben újfent érvényesítette felsőbbrendűségét valami szerencsétlen nyomorult stréber összeverésével akinek nem tetszett a pofája.

Társai a Grum ikrek, Noel és Joel, akik egy fejjel magasabbak nála, és legalább ennyivel alacsonyabbak intelligencia tekintetében, rajongva isszák a szavait. Noel, öt másodpercenként, fejét hátravetve idétlenül magas hangon felvihog, csöndesebb másolata Joel, csak bambán bámulja mesterüket, és figyelmének nagy részét az köti le, hogy milyen mélyre tudja dugni a mutatóujját az orrába, és hogy vajon milyen értékes kincseket találhat benne. Az ilyen Grum-félékből még egy is sok, de a világ és a gyengébb diákok szerencsétlenségére ide mindjárt két egyforma kópia jutott. Csak a hajukról lehet megkülönböztetni őket. Noel, hosszú szőke zsíros bozontjával, mint egy nagydarab viking harcos. Joel, nullásgéppel tarra nyírt fejével, akár egy neonáci árja eszménykép. 

Az iskola megkérdőjelezhetetlen hatalmú királyai, a felsőbbrendű faj.

Abban reménykedek, hogy annyira lefoglalja őket a hőstett elmesélése és meghallgatása, hogy majd nem vesznek észre.

A túlsó falhoz lapulva megpróbálok elslisszolni mellettük.

Magamban rögtönzött imámat mormolom:- Ó láthatatlanság istene, kérlek add, hogy szellemként beolvadjak a környezetembe. -

         Egy ideig úgy tűnik, hogy imám meghallgatásra talál, azután amikor egy vonalba kerülök velük a szemem sarkából odapillantva látom, hogy Joel kihúzza az orrából az ujját, szemügyre veszi zsákmányát és a nadrágjába törli. Felnéz, és természetesen rögtön kiszúrja a falhoz simulva lopakodó potenciális áldozatot a tizenegy éves, nyamvadt kis Felix Damno-t.

Sunyi tekintete az enyémbe kapcsolódik, gonosz mosoly jelenik meg a szája sarkában és a még mindig sztorizó Edgar-hoz hajolva a fülébe súg.

Megszaporázom lépteimet, és egyre gyorsuló pulzussal elmegyek mellettük.

-         Hé köcsög, köszönni meg én fogok? - mondja a hátam mögött Edgar.

Halkan valami helló félét mondok, és sietve tovább megyek mint akinek sürgős halaszthatatlan dolga akadt.

-         Fiúk, ti hallottatok valamit? Mer’ én semmit. - mondja, és hallom ahogy a diákoktól nyüzsgő folyosó zaját baljóslatú csend váltja fel.

-          Damno, süket vagy? Hozzád beszélek bazzeg! – kiállt rám, amikor én továbbra sem reagálva mint aki tényleg süket, megyek a felém forduló kíváncsi arcok között.

-         Te akartad, kis geci! – mondja, és már hallom is nehéz katonai bakancsának dübörgését ahogy utánam fut.

Menekülnék, de ahogy az egy álomban lenni szokott, nem visznek a lábaim. A levegő besűrűsödik, belélegezni is alig lehet, vászon tornacipőm ólommá változik és lehúzza a lábam.

Edgar lépteinek hangja elnyomja szívem zakatolását.

A hátam megfeszül és a lapockáim között erősödő, elviselhetetlen viszketést érzek. Kiszolgáltatott, meztelen érzés.

Visszaszámolok magamban, szinte már várom a támadást.

Öt...négy…három…kettő…egy..

Becsapódás, fájdalom, megaláztatás.

Ebben a pillanatban utolér, és a hátizsákomnál megragadva tiszta erőből nekilök a falnak.

A táskám lecsúszik a vállamról és a kezében marad. Az iskola halványsárga falának tövében összeroskadva látom, hogy odadobja Noelnek aki időközben beért minket. Testvére néhány lépéssel lemaradva zsebre tett kézzel követi.

Amikor megpróbálok felállni, Edgar hátulról elkapja a nyakamat és ahogy egy kölyökkutyával szokták amikor kirakják az udvarra ha odapiszkított a nappali szőnyegére, a levegőbe emel, és egy könnyed mozdulattal elhajít a folyosó padlójára. Hangos reccsenés kíséretében beverem az orrom és vagy másfél métert csúszok a hasamon.

Erre aztán kitör a nevetés, a vihar előtti csendnek vége. Körülöttem, rajtam kívül mindenki élvezi a műsort.

A fehér csempére csöpögő vérem sötét vörös-e éles kontrasztot alkotva olyan, mint valami absztrakt festmény.

Mindenhol mosolygó arcok, kárörvendően röhögő fiúk akik közben ujjal mutogatnak rám, egymás fülébe sugdosó, kuncogó lányok.

A szégyen könnyei marják a szemeimet.

Micsoda szórakoztató előadás, a negyven kilós nyeszlett, beesett mellkasú, vékony karú Felix küzdelme a nála több mint kétszer nagyobb rangidős alfahímmel.

Ingyen szórakozás két óra közötti szünetben.

Az egyik teremből szigorú arccal kilép egy tanár, felméri a helyzetet és már lép is vissza az osztályba.

Edgar Entis apja veszélyes ember hírében áll, mindenben benne van a keze. A fiacskája jó úton halad példaképe nyomdokain.

Felnézek Edgar fenyegető alakjára, társai két oldalról mögém állnak elzárva a menekülési útvonalat. De hová is futhatnék, egyedül maradtam.

-         Felállni csicska - mondja Edgar, mire újra kitör a nevetés.

-         Ne kelljen kétsze’ mondanom – és az ingem elejénél fogva talpra rángat

Mellét kidüllesztve, vállait megfeszítve, dühösen fújtatva, mint egy megvadult bika, néz le rám. Apró sötét szemeiből sugárzik a fékezhetetlen gyűlölet, nem tud és nem is akar leállni.

-         Mit ártottam én neked?- kérdezem az orromat törölgetve.

-         Nem kell ahhoz ártsá’ te nekem, hogy összeverjelek, szarházi. – mondja, és hirtelen hátralök. Egyenesen Joel karjaiba aki kicsavarja a kezem.

Szorosan tart, mozdulni sem tudok.

Kedves diáktársak és most Edgar Entis és a Grum fivérek bemutatják a világon cseppet sem egyedülálló előadásukat, melynek címe: hogyan is kell nyilvánosan példát statuálni.

Hóhérom, két öklét fölemelve küzdőállásba helyezkedik és megkezdi az ítélet végrehajtását.

Első ütése a gyomromat éri, próbálom megfeszíteni a hasam de túl erős, a fájdalomtól elakad a lélegzetem és összegörnyedek.

Hallom Joel szuszogását a fülemben amikor újra egyenesbe állít.

A következő csapás törött orromat találja el nyálkás csattanással.

Minden ütését biztatás kíséri.

A nép vérre szomjazik.

-         Ezt akartad?- kérdezi és roppan a jobb arccsontom.

-         Kellett ez?- és fájdalom nyilall az államba.

-         Tessék, rohadék.- sziszegi, és már kapom is újra a gyomromba.

-         Te kis buzi.- mondja, és acélbetétes bakancsával a lábaim közé rúg.

Ernyedten kicsúszok Joel szorításából és öklendezve a földre rogyok.

Edgar, mintha most nyerte volna meg a nehézsúlyú boksz világbajnokságot, felemelt kezekkel, győztes mosollyal az arcán körbesétálja földön fetrengő testemet. Illedelmesen meghajol tapsoló éljenző közönsége előtt.

-         Ezzel is megvolnánk. – mondja és a Noel lábánál heverő táskámhoz lép, felveszi és belenéz.

-         Lássuk, mi van itt. – egymás után pakolja ki és hajítja el a tankönyveimet.

-         Nocsak, nocsak. – mondja vidáman, és a belső zsebből előveszi anyám fényképét.

-         Ne, azt ne. – nyögök bágyadtan, és felé nyújtom a kezem. Joel az oldalamba rúg, amitől megint összekuporodok.

-         Nem is rossz csaj, nézzétek csak srácok. – mondja felmutatva az ikreknek a képet.

-         Kicsit már öreg az ízlésemnek, de azé’ még elmegy. – azután megjátszott csodálkozással kikerekedett szemekkel hozzám hajol.

-         Jaj! Bocsánat. Csak nem a kedves mama? – mondja.

-         Elnézést, nem akartam megbántani az érzéseidet. – sajnálkozva megpaskolja a vállamat, közben a társai és a körülöttünk álló diákok majd meg szakadnak a röhögéstől.

-         Várjunk csak ez így nem az igazi, úgy hallottam szétment a feje. Segítek. – azzal egy mozdulattal kettétépi anyám mosolygó képét.

-         Már nem olyan csini, de azért még így is megdugnám. – mondja és véres arcomba dobja a darabokat.

Átjár a fájdalom és az önsajnálat, a megalázottság. Csendesen szenvedek. 

Álmodom, tudom, hogy álmodom.

És ez az én álmom, ha nagyon akarom, irányíthatom.

Felix Damno vagyok, az álmok ura.

Szabadjára engedett gyűlöletem hullámai, elmossák gyengeségemet.

Érzem ahogy először a sebeim gyógyulnak be. Laposra vert orrom recsegve-ropogva visszanyeri régi formáját. Törött arccsontom összeforr. Sajgó hasamban megszűnik a fájdalom. Megrepedt bordáim meggyógyulnak, légzésem újra könnyű. Megrúgott heréim nem lüktetnek többé.

Lassan elkezdek átváltozni.

Démoni erő járja át újjászülető sejtjeimet. Csontjaim megnyúlnak és megvastagodnak. Feszülő, vaskos izomkötegek nőnek a bőröm alá.

Körmeim éles acélkemény karmokká alakulnak, és mély árkokat vájnak a padlóba.

Fogaim mint éles pengék. Vörös szemeimben a pokol tüze ég.

Az én álmom, azzá válok, amivé csak akarok.

Hatalmas a történelem előtti elfeledett időkből származó szörnyeteggé változok, aki egyenesen az alvilág mélyéről érkezett. Ruháim szétszakadt maradványai, rojtokban lógnak páncélszerű pikkelyes bőrömön.  Felegyenesedem és lenézek döbbent kínzóimra.

Eltorzult, ördögi koponyám teteje a folyosó plafonját súrolja, a nagydarab Grum testvérek még a derekamig sem érnek. Nem értik mi történt. Nincs több nevetés, csak néma csend.

Hordónyi széles mellkasom mélyéről vadállati üvöltés tör elő. Erejétől megremegnek a falak.

Noel rémülten hátrálva megbotlik a saját lábában, hanyatt esik, és a nadrágja elején egy nedves folt jelenik meg. A könyökére támaszkodva tolja hátra magát, és a szemét le sem véve rólam igyekszik kitérni az utamból.

Karmos lábammal a földbe taposom, összeroncsolt teste körül pókhálószerű repedések rajzolódnak a padlóba.

Testvére vakmerően a másik lábamra veti magát, és alig érezhető ütésekkel vadul csépelni kezdi.

Elkapom a nyakát, nyáltól csillogó agyaraimhoz emelem, és egyetlen harapással letépem a fejét.

Mint valami ropogós vér- ízű agyvelővel töltött különleges rágót, jóízűen elrágcsálom. Fejetlen testét a még mindig bénultan álló diákok közé hajítom.

Erre felhagynak az ácsorgással és egymást lökdösve, sikoltozva menekülni kezdenek. Lenyelem Noel fejét és utánuk indulok.

Esztelen dühömben jobbra-balra csapkodva pusztítom őket. Kimeresztett karmaim nyomában kezek és lábak hullanak.

Arcukra fagyott üvöltéssel fejek repülnek a levegőbe.

Őrült tombolásom közben meg-megcsúszok a lassan mindent elborító vérben.  

A bosszú démona vagyok.

Revansot veszek minden egyes elnyomott szerencsétlen lúzerért, minden gúnyos nevetésért, minden gonosz kínzásért.

Az elnyomottak haragja vagyok.

Megtorlok minden ok nélküli kiközösítést.

A gyengék felszabadítója vagyok.

És nem ismerek irgalmat.

Az öldöklés hangjaira a tanár kinéz a résnyire nyitott ajtón. Pánikba esve becsapja előttem, de én lyukat ütök a fába és átnyúlok rajta. Mancsomban érzem a fejét, egyetlen mozdulattal összeroppantom.

Megbüntetek minden igazságtalan elbírálást..

Vérben forgó szemekkel keresem legfőbb áldozatomat Edgar Entis-t a trónfosztott uralkodót. Látom, ahogy a megmaradt diákok között az udvarra nyíló ajtó felé rohan.

A maradék alattvalóit szinte oda sem nézve intézem el.

Itt egy kitört nyak, ott egy falhoz vágott test.

És már csak ő maradt. Kétségbeesetten rángatja az ajtó kilincsét, de ez az én álmom és ha akarom az ajtó zárva van.

Végül abbahagyja a sikertelen próbálkozást, és hátát a törhetetlen üvegajtónak vetve felém  fordul.

.

Látom szörnyeteg önmagamat visszatükröződni az üvegben.

Ujjaimat a nyakára kulcsolom és fölemelem az arcomhoz, a halál arcához közvetlen közelre, hogy csak kénszagú bűzös leheletemet tudja belélegezni.

Üvöltve vonaglik a kezemben, amikor megcsavarom, és mint egy sült csirke combját letépem az egyik lábát.

Lassan minden másodpercet kéjesen kiélvezve.

Azután a másik lábát és mindkét karját.

A vinnyogó vért spriccelő torzót a földre fektetem. Nézem a szenvedését. Majd beleunok a játékba, és az arcába tenyerelek. Teljes súlyommal ránehezedve szétlapítom.

Fáradtan leülök mellé a padlóra, és érzem ahogy kezd elszállni a dühöm. Haragommal együtt emberfeletti erőm is elhagy, és elkezdek visszaváltozni egyszerű kisdiákká.

Régi gyenge, törékeny testemben végignézek a folyosón, olyan mint egy daráló belseje amibe élő állatot gyömöszöltek.

Mocskos, véres és rossz szagú.

Beteljesült a bosszúm, már csak undort érzek amikor ránézek Edgar kilapított arcának maradványaira. Szemei a szétpréselt húsban pislogni kezdenek.

Szája rángatózó vigyorba húzódik.

         - Rendben van halottak vagyunk, elismerem. De anyád is halott maradt a húgocskáddal együtt. És te is ugyanaz a vesztes maradtál aki voltál. – mondja és nevetni kezd azzal a jól ismert megvető nevetésével.

.