Magányos sas szárnyal a mélykék égbolton. Felnézve gyönyörködöm tollai csillogásában, kecses mozdulatában, ahogy végtelen szabadságát élvezve tekint az alant elterülő tájra, hol makedónok, és rómaiak serege készül összecsapni. Makedónia utolsó királya, Andriszkos, seregében szolgálok, és most itt állok bajtársaimmal a phalanx részeként, férfi módjára, követve apám sorsát, aki húsz évvel ezelőtt részt vett az első püdnai csatában. Az a sorsdöntő ütközet pecsételte meg a Harmadik Makedón háborút, melyet Perszeusz király vívott Róma ellen.

Mily kegyetlen humorral rendelkeznek a Sors istennői, a Moirák, kik annyi év után ismét erre a helyre vezettek minket, Püdna városa közelébe, hol egyszer már megmérkőzött a makedón bátorság a római elszántsággal.   Barátaim arcára pillantva, miközben pajzsukat markolva és lándzsájukra támaszkodva várakoznak, jól látom, hogy szintén tisztában vannak ennek jelentőségével, s ez egyfajta erőt ad számomra. Eszembe jut vajon, hogyan éreztek a makedónok húsz évvel ezelőtt? Félelem szorította össze szívüket, miután Perszeusz király kénytelen volt visszavonulni ide seregével, félve a bekerítéstől? Vagy vakmerő bátorság tüze lobbant fel bennük? Milyen lehetett, mikor a rómaiak hajítódárdái, pilumjai, elsötétítették az eget egy pillanatra? Bár hamarosan magam is láthatom.

Elképzelem, amint atyám – Alkinosz – rendíthetetlen jellemmel figyelte az ellenség közeledtét, akik először a makedón sereg balszárnyát támadták meg félelmetes harci elefántjaikkal. Ormányos szörnyetegek oszlopszerű lábakon, vastag szürke bőrrel, ember nagyságú agyarakkal. Mégis vajmi kevés kárt okoztak. Apám halála előtt elmesélte, hogyan zajlott a csata és szavai még ma is itt zengnek füleimben.

A rómaiak derékhada összecsapott a makedón phalanx centrumával és a légiósok tehetetlennek bizonyultak a lándzsaerdővel szemben. Alkinosz számos római katonát felnyársalt, követve társai példáját, kik lábai vastag port kavarva rengették meg a vidéket. Karjuk egyetlen mozdulatával döftek előre, majd azokat a légiósokat, akik túl közel merészkedtek, pajzsukkal lökték hátra, tökéletes összhangban mozogva. Ragyogó például szolgálva eme harcmodor sikeres alkalmazásáról. Apám elmesélte, hogy még a rómaiakat vezető Aeumilius Paullus maga is elbizonytalanodott a makedónok előretörése miatt. Ez jól látszott a tisztek tanácstalanságán, akik közül néhányan a ruhájukat tépték kínjukban.

Több római nem is merészkedett a makedónok közelébe, miközben a phalanx tüskés szörnyként tört előre, eltaposva mindent mi útjába került. Csakhogy lassan megbomlott a szerkezete, ahogy átgázoltak az elesett légiósok halmain, az egyenetlen terepen és mikor újabb katonák érkeztek, hogy szembeszálljanak velük, teljesen megtorpant előrenyomulásuk. A derékhadak állóharcba bocsátkoztak egymással. Alkinosz a kegyetlen csata közepén találta magát, miközben a tizenhat sornyi mélységű phalanx próbálta rendezni sorait, hogy lendületet vegyen az újabb támadásra. Ezt megakadályozandó, több harcedzett légionárius próbált a phalangiták közé férkőzni. Apám büszkén osztotta meg velem, miként feszült pajzsával egy rómainak, aki rárontott, de ő ledönthetetlen falként állta a sarat és hátrataszította ellenfelét, majd annak pajzsát átszakítva lándzsára tűzte fejét.

Azonban ez már a vég kezdete volt. Paullus kisebb centúriákra osztotta seregét, melyek oldalról támadták a makedónokat, közelharcra kényszerítve a phalangitákat, eldobva hosszú lándzsájukat a szariszát. Ezzel minden esély elveszett, hogy a phalanx ismét felálljon. A mell-és lábvértet viselő, rövid kardot és kis méretű pajzsot – hoplont - szorongató makedónok derekasan küzdöttek a túlélésért, ahogy egy göröghöz illik. Ennek ellenére rosszul állt a szénájuk és a rómaiak kíméletlenül készültek bosszút állni, amiért korábban dicstelen meghátrálásra kényszeríttették őket. Gládiuszuk pengéin megcsillant a nap fénye, ahogy lecsaptak áldozataikra, akár a sas a zsákmányára.

A légionáriusok nagyméretű pajzsaikkal fellökték ellenfeleiket, hogy aztán rájuk mérjék a halálos vágást, ahogy földre kerültek. Összecsaptak a kardok, egymásnak feszültek az izzadó, vérző katonák, kiáltásaikkal és fájdalmas üvöltésükkel töltve meg a forró levegőt. Apám is nehéz helyzetbe került ezekben a percekben. Egy robosztus férfi rontott rá, akár egy oroszlán. Kardja hangosan csattant Alkinosz hoplonján, aki megremegett az ütés súlya alatt. Acélos izmok forgatták a római karjait, újra és újra lesújtva apámra, aki tudta, ha nem cselekszik időben, hamar Hádész birodalmában találhatja magát. Így hát kihasználva a pillanatnyi szünetet, mikor ellenfele felemelte gládiuszát a következő csapáshoz, Alkinosz előredöfött kardjával, mire fájdalmas üvöltés harsant és a római összerogyott.

Apámnak sikerült átvágnia térdízületét, majd pajzsa élével a férfi arcába vágnia, miután csörömpölve a porba hullott. Eme apró győzelemtől vérszemet kapva, Alkinosz felállt, várva következő összecsapására, mely nem váratott sokáig magára. A rómaiak dúvadként törtek előre, vérszomjas dühükben, kiélvezve a gyilkolás örömét.

Fordult a hadiszerencse és közeledett a gyors vég! A makedón sereg nagy része menekülőre fogta a dolgot, és még a lovasság zöme is harc nélkül hagyta el a csatateret. Perszeusz király szintén köztük volt, aki a fővárosba, Pellába menekült. Azonban akadtak, akik nem hátráltak meg. Hősök voltak mind, kik erőt merítettek egymás társaságából e végzetes órában. Apám is köztük volt.

Körülbelül háromezer elit harcos kényszerült vissza egy magaslatra, légionáriusoktól körülvéve, utoljára szembeszállva velük. Alkinosz itt szerezte az arcát elcsúfító heget, melyet egy római kard pengéje ejtett harc közben, azonban apám mit sem törődött ezzel. Koszosan és véresen, de kitartóan küzdött tovább. Árész, a háború istenének őrjöngése borult a táj fölé, megpecsételve a katonák sorsát.

Suhantak a gládiuszok, csattantak a pajzsok és a makedónok érett alma módjára hullottak. Apám is megsebesült, mikor egy római lándzsa döfte át a vállát, tüzes kínt bocsátva testére. Érezte meleg vérét végigfolyni mellén, miközben a karjában lévő idegek felmondták a szolgálatot, és kardot tartó ujjai eleresztették a fegyvert. A következő pillanatban egy légionárius pajzsának ütése ledöntötte a lábáról. Végül bekövetkezett az elkerülhetetlen és a magaslatot védők elbuktak. Teljes volt a római győzelem. Azonban Alkinosz túlélte a mészárlást és egészen estig hevert mozdulatlanul hoplonja takarásában, halottnak tettetve magát, mígnem leszállt az éj és a sötétség leple alatt elhagyta a csatateret, elkerülve az ellenség őrjáratait.

A csúfos kudarc következményeként Perszeusz király megadta magát és Paullus Rómába hurcolta, ahol megaláztatásként kellett vonulnia a konzul diadalmenete élén. A király hiába könyörgött a római nem volt kegyes hozzá. Később Alba Fucens latin kolóniájába internálták, ahol végül megtért őseihez. Ezzel Makedónia római provinciává vált.

Most, húsz évvel később, példaképem, Alkinosz halott. Helyét én a fia, Alexandrosz, vettem át, szolgálva Andriszkosz királyt, Makedónia utolsó reménységét a szabadságra. Ajkaimat néma, Zeuszhoz szálló imák hagyják el, de már hallom is a csatába hívó kürt hangját, s utolsó pillantást vetek a távolban magasló Olümposz havas csúcsára, mielőtt megindulna phalanxunk az ellenség felé. Lábunk ütemes dobogása titánok menetelését juttatja eszembe.

Már látom közeledni az ellenséget. Vörös köpönyegüket lengeti a szél, sast ábrázoló hadijelvényük aranylón csillan a balkáni napsütésben. Róma eljött hát, hogy szembenézzen velünk és leverje lázadásunkat. Óvj minket, mindenható Zeusz!

Szeretteimre gondolva vonulok most a harcba, hogy az istenek kegyelméből vagy átkából győzelemre vigyem ügyünket, vagy itt pusztuljak a második püdnai csatában. Így vagy úgy, de elfogadom végezetem, mely ide vezérelt erre a helyre, hogy bátorságommal lerójam tiszteletem apám és az első püdnai csata elesett hősei emlékére.

Erős kiáltás zeng a szélben:

Fel-fel a harcra hős makedónok, Göröghon bátor fiai! Oroszlánok vagytok ti, kik nem ijednek meg a római farkasok acsargásától. Mutassátok meg mi fán terem a hellén szabadságvágy! Emlékezzetek, kik vagytok, és honnan származtok! Előre bátor harcosok, jöjjön bár dicsőség vagy hősi halál!

Vége