1.   

Három nap telt el amióta Albion elesett, a város felől még mindig hatalmas fekete füstfelhő látszódott. Kettőszázan élték túl, a város, amely olyan sok embernek adott otthont, nem létezik többé. A Jason család még mindig a Londonban tartózkodott. Senki sem hagyhatta el a várost addig, amíg meg nem bizonyosodtak róla, hogy a démonok elmentek. Minden nap voltak halottak, de ennyi egyszerre még nem. Az emberek fel voltak készülve valamelyik családtagjuk halálára, és ez teljesen érzéketlenné tette őket. Todd az ablaknak nyomva az arcát bámult kifele a motel ablakán. Nem sírt az óta, amióta az apja meghalt, de egy szót sem szólt, csak állt ott és bámult kifelé.  Stephen is szótlan volt, bár nem is tudott volna mit mondani. Csak a kis Mia sírása törte meg a csöndet, ő még túl kicsi volt ahhoz, hogy bármilyen változást véljen felfedezni a dolgokban. A csomagjaik még mindig a bőröndökben voltak, hiszen amint feloldódik a zárlat, azonnal tovább állnak. Az anyjukra vártak, hogy megjöjjön. Melissának sok dolga volt az elmúlt három napban. A túlélőket kérdezték ki az eseményekről, pontosabb képet szerettek volna kapni a történtekről. Már esteledett, amikor Melissa hazaért.

 - Fogjátok a bőröndöket és gyertek.  – mondta.

Nem azon a selymes hangon beszélt, mint korábban megszokták. A hangja most sokkal komolyabb volt. Melissa magához vette a lányát, a fiúk pedig hozták a bőröndöket. Hangtalanul suhantak végig a folyosón, és közben reménykedtek, hogy soha többé nem kell ide visszatérniük. Itt minden Albionra emlékeztette őket, a világoskék taxik, a fekete lámpaoszlopok az égbenyúló felhőkarcolók, minden. A motel elé érve egy taxi várta őket nyitott ajtóval, és a sofőr ott állt az autó mellett. A férfi segített bepakolni a bőröndöket és becsukta az autó ajtaját utánuk. Majd beszállt és megszólalt:

 - Hova vihetem önöket? – kérdezte nyájas hangon.

 - A Hampton állomásra kérem. – válaszolt Melissa, aki hátul ült.

 - Igenis asszonyom.

Az autó lassan indult és nem is ment utána gyorsabban. Toddnak alkalma nyílt szemügyre venni a várost. Még sosem járt Londonban. Az útszák nagyon emlékeztették őt Albionra. Ugyanaz a szűkösen egymás hegyére hátára épített épületek voltak. Ugyanolyan házak. Egymás mintájára építették a két várost. Hiába látott helyenként régi épületeket, amik a világháború előttről származtak akkor sem töltötte el az az érzés, hogy ez az a város, ahova mindenképpen el szertett volna jutni. Mert így volt, az apja sokat mesélt neki erről a városról és Toddnak egy álma vált volna valóra, ha egyszer is eljut ide. Ahogy haladtak végig az utcán, a várost kettészelő folyó túloldalán látszott a Big Ben, legalább is, ami meg maradt belőle. A csúcsa hiányzott és az óra sem járt már, az épület alja is megrongálódott, lövedékek krátere látszott benne. Egy régmúlt idő emléke volt. Egy olyan időé, amikor még nem kellett a démonoktól tartani. Amikor még a városokat nem vette körbe hatalmas betonfal, és a falon kívül nem volt hideg sivatagos pusztaság. Todd mindig azon gondolkozott, hogy vajon milyen lehetett akkor az élet, amikor még nyolc milliárd ember élt a földön. Az iskolában az egyik idős tanára mesélt neki erről. Azt mondta, hogy a hatalmas metropoliszokban úgy nyüzsögtek az emberek, mint a hangyák. Mindenkinek megvolt a maga feladata és mindig mindenki sietett valahova. Csak pár pillanatra látta a fiú a Big Bent és máris ilyen sok gondolat kerítette hatalmába. Anyja és bátya nem szóltak egy szót sem, csak bámultak kifelé az ablakon. Hosszú percek teltek el így a csöndben, bár az utóbbi napokra nem volt túl jellemző hogy beszélgetnének. Az autó megállt és kiszálltak. Két szürke-fekete gyakorlóruhát viselő katona nyitotta nekik az ajtót, és hozták a csomagjaikat. Egy katonai támaszponthoz érkeztek, ami a belvárostól nem messze volt. Hampton állomásnak hívták. Mikor a Világháborúban Londont lebombázták, akkor épült a túlélők segítésére, és mert tökéletes helyet nyújtott egy ellencsapás szervezéséhez. Idővel a város „benőtte” a kaszárnyát, és a vezetők úgy döntöttek, hogy nem távolítják el. A bejáratnál ugyanolyan gyakorlóruhát viselő katonák álltak jól felfegyverezve. Az épület belsejében szűk folyosók vezettek el az állomás repteréig, ahol egy csapatszállító várta őket. Egy hatalmas K-7 es csapatszállító, amely kétszárnyú téglalapra hasonlított, de az orra felé a teteje lejtet. Bent a pilótával együtt még két katona ült, akik meredten bámultak előre. Melissa és a gyerekek beszálltak a gépbe. A lentiek jeleztek a pilótának, hogy indulhat, az pedig begyújtotta a hajtóműveket, és a gép lassan, függőlegesen a magasba emelkedett.

 - Hamton állomás itt a 7-es elhagyjuk a légteret vége. -  - Szólt a pilóta rádión.

 - Vettem 7-es jó utat.

Majd a gép elindult előre. Nem voltak ablakok így ne lehetett kilátni. Vörös fény világította meg a helységet, és lehetett érezni, hogy a légáramlatok ide-oda dobálják a gépet. Stephent minden a Qadron belsejére emlékeztette. Ugyan olyan fény, ugyan az a bezártság érzés, mint ott. Az ülések sem voltak túl kényelmesek, de ez a gép nem is arra szolgált, hogy az utasok kényelmesen utazzanak. Az utasteret maró olajszag töltötte be, a katonák, akik előttük ültek még mindig ugyan olyan meredten bámultak a fejük fölé. Nem tudhatták, hogy merre mennek. Johnatan rendelte el az utazást és nem mondta meg, hogy hová mennek, csak azt, hogy minél messzebb a háborútól. Három órán át tartó utazás után megérkeztek. A gép leszállt és az ajtó nyílt. A kinti fényesség elvakította őket mintha egy hatalmas lámpával az arcukba világítottak volna. Nem sokat láttak, amikor kiléptek, de a szemük hamar hozzászokott a fényhez. Egy újabb támaszpontra érkeztek ez sokkal kisebb volt, mint a Hampton állomás, de azért ez sem volt kicsi. Mögöttük a reptér volt. A gép majdnem a bejáratnál tette le őket, de azért egy keveset még sétálniuk kellett. Odabent egy szakállas férfi fogadta őket.

 - Maga Melissa Jason? – kérdezte a férfi.

 - Igen én vagyok. Maga kicsoda?

 - Duncan O’Neill tábornok vagyok. A férje rám bízta önöket. Johnatan régi barátom sokáig én is a seregében harcoltam aztán végül itt kötöttem ki.

 - Hol az az itt tábornok?

 - Ó szóval nem tudják? Észak Írországban vannak egy Golden Lake nevű kisvárosban. Ez az ország is sikeresen elszigetelődött a háborútól. Azonban a sziget többi része lakhatatlan. A Démonok lepusztítottak mindent, ami a fal túloldalán van. A város a faltól mintegy ötven kilométerre található. De elfecsegtem az időt, kérem jöjjenek, útközben mindent elmondok. Egy autó vitte őket tovább és Duncan folytatta a történetét:

 - Tudja Johnatan felhívott néhány héttel ezelőtt és azt kérte, hogy ígérjem meg, hogyha valami történne vele, akkor magamhoz veszem önöket és vigyázok magukra.

 - Hetekkel ezelőtt hívta önt? – Melissa megdöbbent azon, amit a férfi mondott neki. – De mégis honnan tudhatta, hogy ez fog történni?

 - Szerintem csak sejtette. Tudja, a Vérhollók az összes hadsereg előtt járnak technikai téren. Ez volt az amire Johnatan épített. Hatalmas összegeket áldozott a kutatások pénzelésére. A világ majdnem minden szegletében vannak ilyen laboratóriumok, de sajnos ezeknek a pontos helyét Johnatanon kívül csak két ember ismeri.

 - Maxim itt forduljon be, kérem. – szólt oda Duncan a sofőrnek.

 - Miért térünk le az útról? - kérdezte Melissa.

 - Erre közelebb van a birtokom. És amúgy is, ha az úton mennénk még legalább két ellenőrző pontok kellene átmennünk, amihez most semmi kedvem sincs.

Az autó nagyot döccent, amikor a kerekei a földútra értek. Az autó a fák között suhant tovább, és mikor elkanyarodtak jobbról egy hatalmas tisztás lett látható, aminek a szélén egy hatalmas fehér ház állt. Lassan haladtak tovább a földúton a ház felé néha nagyod döccenve, de mindnyájan a házat nézték.

 - Nemsokára megérkezünk. De jó végre megint itt már egy hete nem voltam itthon!

Az autó lassan megállt, és a sofőr gyorsan kipattant, hogy ajtót nyisson Melissának, és kipakolja a bőröndöket a csomagtartóból.  A Fiúk is kiszálltak és az anyuk mellett állva megszeppenten nézték ezt a hatalmas házat.

 - Üdvözlöm önöket szerény hajlékomban – szólt a tábornok és intett az ajtóban várakozó férfinak.

 - Ő itt Viktor a komornyikunk. Ő fogja ellátni magukat, amíg itt vannak. Menjünk be, körbevezetem önöket.

Elindultak fel a lépcsőn és beléptek a házba, Viktor és Maxim követték őket a csomagjaikkal. Bent hatalmas előtér fogadta őket, balra és jobbra fojósók voltak, és szemközt egy hatalmas lépcső vezetett felfelé.

 - A gyerekek szobája fent jobbra lesz, az öné és a csöppségé pedig balra. Bocsássanak meg, de most visszakel mennem az állomásra. Az urak majd elvezetik önöket a szobáikhoz.

A férfi megfordult, hogy elinduljon, de akkor egy hang szolalt meg mellette.

 - Apa, Apa!

Egy barna fürtös kislány szaladt felé és a karjaiba vetette magát. A férfi felemelte és puszilgatni kezdte.

Hadd mutassam be a lányomat ő itt Elizabeth. Kicsim ő itt Melissan néni, Stephen, Todd és a kis Mia. Nálunk fognak lakni egy ideig, köszönj szépen.

 - Sziasztok Liz vagyok. Nagyon szép vagy Melissa néni.

Köszönöm. A te is szép vagy. – Válaszolt Melissa.

A férfi lerakta a kislányt, aki rögtön elszaladt. Duncan kilépett az ajtón beszállt az autóba és elindult vissza az állomásra. Viktor és Maxim elindultak felfelé a lépcsőn a bőröndökkel és utánuk az egész Jason család. A csomagjaikat a szobáikba vitték és kipakoltak. Melissa berakta Miát a kiságyba és az ablakhoz lépett.  A kilátás gyönyörű volt. A szobája egyenesen a tisztásra nézett, és csak most vette igazán észre hogy milyen gyönyörű ez a táj. Esteledett már, a naplemente csodás narancsszínnel borította be a rétet. Eszébe jutott az a hely ahol Johnatan megkérte a kezét, pont ugyan ilyen szép volt. Ahogy meredt a semmibe, lassan kicsordultak a könnyei és sírni kezdett.