Prológus

Nem ilyen jövőt képzeltem. Senki sem. Mind azt hittük, hogy az emberiség majd soha nem látott magasságokba tör, hogy mi leszünk a világ urai. Nem így lett. Egy faj mely 12 000 évvel ezelőtt a kihalás szélére taszította az emberiséget, egyik napról a másikra eltűnt nem tudjuk miért, nem tudjuk, hogyan de eltűntek és aludtak hosszú évezredekig. A 2042-ben véget érő 3. Világháború romba döntötte a világot. Milliók haltak meg. A világ, amit addig ismertünk nem létezett többe. Az Angol kormánynak nem volt más választása segítségül kellett hívniuk a 12 nagy nemes családot, akik megmentik őket, akik saját hadsereggel, felszereléssel és törvénnyel bírnak. Én is egy ilyen család tagja vagyok, egy őrző. Tíz évvel a háború vége után hatalmas földrengések rázták meg a világot. A föld több kilométer hosszan, és mélyen megnyílt. Azok a lények a démonok csak úgy özönlöttek ki a földből, megöltek mindenkit nem számított, hogy gyerekek, nők, idősek szétmarcangolták őket, mint az állatokat. Apám Johnatan Jason az őrzők vezetője volt. 2126-ban mikor javában dúlt a háború már senkire sem lehetett számítani csak az őrzők voltak ők védelmezték a városokat. A világ többi részével megszakadt a kapcsolat nem tudjuk mi lett velük. Magunkra maradtunk. Akkoriban Albionban laktunk, az új Angol fővárosban. Londontól Dél-Nyugatra nem messze épült, amikor a világháborúban szinte a földig rombolták azt. Alig 40 kilométer választotta el a két várost, de szinte egy egész világ volt. Egy hatalmas törésvonal feküdt köztük, az egyik legnagyobb. Így a két város majdnem teljesen elszigetelődött egymástól. Csak egy földalatti mágnes vasút kötötte össze a két őket. A törésnél egy hatalmas híd állt egy acélmonstrum, amely több kióméter hosszú volt a XXI. századi emberek csak álmodni mertek volna egy ilyen hídról. II. Erzsébet hídnak nevezték a háború előtti idők legnagyobb királynőjéről. Pontosan emlékszem arra a napra. 2126 augusztusa volt, egy vasárnapi nap a reggel úgy indult, ahogy a többi is szokott reggel nyolc kor felkeltünk és megreggeliztünk. Idáig minden stimmelt csakhogy egy hatalmas felhő közeledett a városhoz Kelet felől. Apámat hívták a ház központi számítógépén a Tanácstól. Ilyenkor mindig a dolgozószobájába menekült és ott fogadta a hívást, mert nem akarta, hogy mi is halljuk amit neki mondanak. De amikor kilépett a szobából az arca komoly volt. Közelebb lépett hozzánk és szóról szóra a következőket mondta:

Nem köntörfalazok, rossz a helyzet. Nem sokára egy járművet küldenek értem és be kell mennem a kaszárnyába. Öltözzetek fel ti is jöttök. csak azt hozzátok, ami feltétlenül szükséges.

 Néhány órával később aztán kiderült. Egy 150 000 fős démon horda támadta a várost. A 25 méter magas betonfalak mit sem értek ellenük. Az embereken eluralkodott a pánik még sosem támadt ennyi démon egyszerre. A Városok hatalmas erődítmények voltak akkor, a bástyák a falakon a magasba nyúló szörnyetegek voltak rendkívül erős fegyverzettel ellátva. A kaszárnyában várunk apámra idegesen és fáradtan. Vártuk, hogy megjelenjen, de nem jött csak órák múlva került elő. Koszos volt és fáradt a Démonok első rohama kudarcot vallott, apám és a Vérhollók megállították őket. A vérhollók a családunk hadserege volt, minden őrzőnek saját serege van. A vérhollók híresek voltak harcmodorukról fejlett fegyvereikről és kitartásukról. Páncéljuk vérvörös volt mellkasukon egy koponya, és a vállukon a holló. Ahogy közeledett akkor láttam csak meg az arcán azt a sok fájdalmat szeme mögötti ráncaiban korom ült fekete haja csillogott a lámpák fényében világoskék szeme csak úgy világított az arcán a száját és az orrát betakarta a hamu. Magas izmos testén ékesen feszült a páncélja, nem mosolygott egyhangúan jött felénk egyre közelebb és közelebb. Amint anyám meglátta azonnal átölelte. Percekig ölelte ez érthető volt a démonok könnyen megkapaszkodnak a falon vízszintesen is képesek könnyedén mászni, ezért a fronton harcoló katonák rendkívül jól képzettek közelharcban. De egyikük sem olyan erős, mint egy őrző. Ők különleges kiképzést kapnak, általában az apa tanítja, a fiát így a fegyvere és a páncélja halála után a gyerekére száll. Apám ránk nézett, ahogy anyám ölelte őt, mikor elengedte odalépett a bátyámhoz, Stephenhez és a fülébe suttogta:

Legidősebbként a te felelősséged vigyázni rájuk.

Stephen már 11 volt, de még mindig túl fiatal ahhoz, hogy elkezdje a tanulás. Szinte tudtam mit akar apám. Elküldeni minket valami távoli helyre, amíg ő itt az életét kockáztatja.

Kérdően néztem apámra. Kezemben tartottam a kishúgomat, Miát. Kisbaba volt még túl kicsi ahhoz, hogy felfogja, mi történik.

Mi lesz most? – Kérdeztem apámtól, de már tudtam is a választ.

Apám letérdelt hozzám megfogta a vállamat és a szemembe nézett.

El kell mennetek egy kis időre itt nagyon rossz a helyzet. Egy régi ismerősömhöz mentek messzire ott biztonságban lesztek, és majd ő vigyáz rátok addig, amíg én oda nem érek.

Ne apa!  - vágtam a szavába és azonnal átkaroltam a nyakát.

Megígérted, hogy velünk maradsz!

Apám a fülembe suttogta:

Visszajövök, megígérem.

Öleltem még egy kicsit majd elengedtem.

Felállt és anyámra nézett

Anyám gyönyörű volt ahogy mindig. Hosszú szőke haja csillogott a kevés fényben is. Majd 10 évvel fiatalabb volt apámnál de ő akkor is hozzáment. A kaszárnya egy sátorváros volt tele katonákkal, akik úgy néztek ránk, mint ha valami utca gyerekek lennénk, pedig tudták jól kik vagyunk, de nem foglalkoztak velünk. Ahogy a katonákat néztem teljesen el is feledkeztem a helyzetről itt olyan más volt minden mindenkinek volt valami dolga mindenki csinált valamit, a katonák nem látszottak idegesnek. Beláttam a kórház feliratú sátorba. Egy orvos éppen műtött egy beteget, akit a démonok szedek szét. A fickó még józan volt, amikor az orvos elkezdte levágni a lábát. Borzalmas volt, a férfi üvöltött fájdalmában, de nem is inkább fájdalmas üvöltés volt, hanem elkeseredett. Nagyon fiatalnak látszott, kérte az orvost, hogy mentse meg a lábát, de az csak kezébe vette a lézervágót és azonnal vágta is lefelé. A katona bajtársa a kezét fogta próbált támaszt nyújtani neki. Csak ennyit láttam, mert az orvos elhúzta a köpenyt. Különös érzés volt szinte alig lehetett hallani valamit az üvöltözésben és a morajban, de én mégis hallottam annak a szerencsétlennek a jajgatását pedig legalább 50 méterre volt tőlünk. teljesen elkalandoztam nem is vettem észre hogy a szüleim kint beszélnek. Tudtam miről van szó anyám sírt apám pedig folyamatosan mondott valamit nem hallottam őket de tudtam, anyám gesztusai leolvashatóak voltak.

Ne! Nem!

Ezeket értetem belőle. Még egyszer megölelték, megcsókolták egymást aztán bejöttek.

Apánk ránk nézett, anyámmal fogták egymás kezét.

Hozzátok a csomagokat! – szólt két katonának apám, akik a sátor előtt álltak.

Elindultuk egy szállítójármű felé nem ismertem fel a modellt nem emlékeztetett semmilyen eddig látottra. Biztos valami új fejlesztésű jármű lehetett. Hat kerekű volt huszadik századi kétéltű tankhoz hasonlított, de annál sokkal nagyobb volt majd négy méter magas talán tíz méter hosszú is meg volt. A tetején öt katona ült egyik egy nagy gépfegyver mögött, ami 360 fokban forgott ezt már felismertem. A többi különböző irányokba néztek így fedezték a járművet. Megálltunk a jármű mögött, aminek a hátulja elkezdett lenyílni. Láttam, hogy több család is bent ül. Belülről tipikus katonai jármű volt, két ülőfelület egymással szemben. Stephen már bent ült Miával a kezében és nézett kifelé apámra. Én is be akartam szállni amikor megakadt a szemem egy feliraton az ajtó mellett kicsi volt és nehezen kivehető de amint közelebb mentem hozzá már tiszta volt. A következő volt odaírva:

Quadron T2.

Kessler Industries.

2126. Antartic.

Quadron tehát így hívják ezt a gépet Quadron T2, vagyis inkább csak T2.

Beszálltunk hát a T2 – be az ajtó becsukódott apám végig ott állt és nézte, ahogy a jármű kihajt a hátsó kapun és másik öt Quadron is csatlakozik hozzá. Bent nagyon meleg volt izzadtunk és alig kaptunk levegőt vizünk csak az a kevés volt, amit magunkkal vittünk. Senki sem tudta, hogy kik vagyunk, jobb is volt, mert így teljesen inkognitóban utaztunk a menekültekkel, mint a normális emberek, mint ha nem az egyik nagy nemesi család tagjai lennénk, hanem egyszerű polgárok. Leghátul ültem az ajtón volt egy kis kukucskáló rész amint kiláttam a város szívébe tartottunk ebben biztos voltam csak azt nem tudtam, hogy pontosan hova. Láttam magunk mögött az egyik T2 – est és a sofőrjét közel volt és jól ki tudtam venni, hogy nézett ki sosem fogom elfelejteni. Egy fekete bőrű férfi volt szemüveggel a szeme előtt olyannal amilyen a vakoknak van vagy a műszeműeknek. Mindkét keze protézis volt elveszthette őket egy harcba vagy valahol. Arca bal oldalán egy hatalmas sebhely, ami már gyógyult volt, de még azért vöröse színe volt. Az az akárki, aki a kormány mögött ült nem igazán volt már emberi. Talán már ember sem volt. hatalmast zökkent a gép minden fordulókor csak úgy remegett az egész. Hallottam a rádióst beszélni a gép elejében:

Itt az utolsó konvoj 10 percen belül megérkezünk, körülbelül száz ember van még itt Daytona állomás jelentkezz! Ne induljanak, ismétlem, ne induljanak, polgárokat viszünk!

Akkor tudtam, meg hogy hova is megyünk. A Daytona állomásról csak egyetlen irányba lehet haladni. London felé. Átvisznek minket Londonba. Ismét kinéztem az ablakon és láttam, hogy már nagyon közel vagyunk. Ahogy bekanyarodtunk a Dayton road - ra megpillantottam az állomást és a köré felhúzott kordonokat, a rendőröket, ahogyan próbálják visszatartani a megbolydult tömeget akik minden áron be akarnak jutni. Ismét megszólalt a rádiós:

Állomás itt a T2- es konvoj helyben vagyunk, nyithatják a kaput.

Vettem T2 – es, kapuk nyitva.

Néztem még egy kicsit a távolodó tömeget majd leültem. Nem is néztem az embereket mindegyikük elegáns ruhában volt és jól ápoltak voltak. Rá kellett döbbennem, hogy nem is azok vannak a járműben, akiket gondoltam. És átvillant az agyamon a rádiós azt mondta, hogy polgárokat viszünk, nem pedig azt hogy civileket. Így, már tudtam kik vannak az Quadronban a város vezetőinek családja és közülük néhány. Ettől megváltozott a véleményem erről az egészről nem szerencsés túlélők vagyunk, hanem kivételezettek, ha nem lennénk azok, akik vagyunk akkor a felbolydult tömegben lennénk és elkeseredetten próbálnánk bejutni. Megálltunk a bejárat előtt és kiszálltunk. Itt már nem katonák voltak csupán rendőrök, akik tegnap még jókedvűen az utcát járták és fenntartották a rendet. Ők kísértek be minket és a többi embert az állomásra. Bent egy hatalmas tér fogadott minket a kupola kívülről óriási volt, de bentről még nagyobbnak tűnt. Majd hanyatt estem a nagy álmélkodásba, de anyám megragadta a kezem és húzott magával másik kezében Mia feküdt Stephen pedig a csomagokat hozta. Egy szűk és sötét folyosón vetettek minket. a Folyosó, kanyargós volt majd egy lépcsőhöz értünk es elindultunk lefelé. A Lépcső egy sok emelettel lejjebbi ajtóhoz vezetett, ami előtt felfegyverzett rendőrök álltak fémdetektorokkal a kezükben. Átvizsgálták az embereket hogy van-e náluk fegyver. De senki sem vitt. Mikor mindenki kész volt a fémajtó kinyílt és megint egy hatalmas tér tárult elénk. Innen már megpillantottuk a vonatot. Egyszerűen óriási volt még sosem láttam akkora vonatot. Egy keveset kellett lépcsőzni még, lefelé de az már semmiség volt az előzőhöz képest. A vagonok mellett rendőrök voltak, erősen felfegyverkezve, és irányították a tömeget. A vonat tetején rengeteg fegyveres volt ott álltak és felügyelték a beszállást.

Öt perc az indulásig! - szólalt meg a hangosbemondón egy női hang.

Kérjük, haladjanak a beszállással. Köszönjük.

Az emberek csak rohangásztak, mint a hangyák senki sem tudta, hogy hova menjen, a rendőrök üvöltöztek jobbra, balra hatalmas volt a zűrzavar. Mi sem tudtuk, hogy mi tévők legyünk. Két rendőr lépett anyám elé. Tisztek voltak igencsak magas rangúak a vállapjuk tele volt csillagokkal és a mellkasukon rengeteg kitüntetés virított.

Melissa Jason? Maga Melissa Jason? – kérdezték anyámtól.

Igen én vagyok.

Erre jöjjön, kérem. – szóltak a tisztek.

Az egyik átvette a csomagomat és mögöttünk jött a másik elöl ment és vezetett minket valahova. Minden rendőr, aki meglátott minket tisztelgett. Olyan sok szem szegeződött ránk, mint ha valami felvonuláson lennénk.

Két perc az indulásig! Kérjük, fejezzék be a felszállást és csatolják be öveiket!  Köszönjük.

Újra szólt a hangosbemondó. Annak a nőnek a hangja még mindig ugyan olyan nyugodt volt, mint az előbb, de ez nem mondható el az emberekről mindenki kiabálni kezdett, sikítozni, őrjöngeni. A vonat mindjárt indul, és ha nem jutnak fel időben, akkor az elmegy nélkülük. Az eddig is nagy zűrzavar még nagyobb lett mindenki tolakodott befelé az emberek egymást taposták a rendőrök üvöltöztek és a fegyvereiket rángatták.

Megérkeztünk. - szólt az előttünk lévő tiszt.

A legelső kocsinál voltunk közvetlen a mozdony mögött. az ajtó nyitva állt, de senki nem szállt fel. Négy rendőr állt az ajtó előtt, és mindenkivel üvöltöztek, aki arra ment és be akart szállni. Ez a vagon valahogy erősebbnek tűnt, mint a többi nagyobbnak és erősebbnek. A rendőrök félreálltak és engedtek minket beszállni, de anyámnak szóltak, hogy még beszélni akarnak vele. így hát mi felszálltunk anyám pedig lent maradt. Három hely volt még szabadon, pont három. az emberek a vonaton ugyan azok voltak, akik a Quadronban ültek velünk. Politikusok, gazdag vállalkozók, köznemesek, csak azok, akik elég gazdagok voltak ahhoz, hogy megfizessék maguknak ezt az utat. Leültem az ablak mellé és néztem, ahogy anyámmal beszélnek azok a rendőrtisztek. Nagyon magyaráztak neki valamit majd engedték őt is felszállni.

Mit mondtak a rendőrök? Kérdeztem anyámat, aki mellém ült.

Semmit kicsim. Csatold be az övedet és ülj nyugodtan, mindjárt elindulunk. – válaszolt anyám selymes hangján. Mindig ilyen volt, ha velünk beszélt. Erős nő volt, de a gyerekeivel mindig gyengéden és kedvesen bánt. A vonatról a hatalmas csarnokot néztem egyszerűen lélegzetelállító volt. Olyan hatalmas volt az a kupola. Üvegből volt az egész nem értettem, hogy miét nem törik össze a hatalmas súly alatt, hiszen akkora volt. Bámultam a kék eget és csodálkoztam, hogy milyen hangos lett minden, nem az emberektől, hanem valami mástól, morajlás hangja rázta meg az egész csarnokot, remegett a föld. A Bejáratot figyeltem a lépcső tetején ahol bejöttünk. Rendőrök rohantak be hátrafelé lövöldözve. A rendőrök után emberek rontottak be a csarnokba, legalább is azt hittem, hogy emberek, de mikor megláttam, hogy felugrálnak a kupolára és felmásznak rajta akkor már tudtam, hogy démonok. Azok a lények elsőre emberszerűek voltak két lábon álltak kb. száznyolcvan centisek voltak két kezük volt, két lábuk, fejükön két fülük, két szemük, egy orruk és egy szájuk. de ennyi volt csak a hasonlóság. A bőrük fekete volt, a fogaik borotvaélesek, karmaik hosszúak, ezekkel könnyen megkapaszkodnak bármin. Hullámként özönlöttek a csarnokba az emberek sikoltozni kezdtek, a rendőrök lövöldöztek amerre csak láttak, nem számított, hogy ember volt e vagy démon akkor, is lelőtték őket mindenki pánikolt a vonat ajtaja bezáródott odavágva az egyik éppen beszállni készülő utas kezét, a nő fent volt, de a bal karja már nem. Sikított, ordított a fájdalomtól néhány ember próbált neki segíteni, ott feküdt a padlón a saját vérében hemperegve és csak segítségért tudott kiabálni. A vonat komótosan indult lassan gyorsultunk a rendőrök leugráltak a vonat tetejéről és sorfalat állva lőttek a démonokra, akik minden irányból ugráltak feléjük, de ők akkor sem álltak meg csak lőttek tovább. A vonat eleje már bent volt az alagútban, de a végen nem, ők még védtelenek voltak a démonok felugráltak a vagonokra ütötték verték azokat próbáltak bejutni a rendőrök addigra már csak páran voltak, de a vonaton lévő démonokat lőtték.

Gyere el az ablaktól kicsim. – Ragadott meg anyám keze és leültetett.

Csatold be az öveidet.

Becsatoltam az öveimet, ahogy mondta és leültem. Anyám olyan merev volt, mint ha nem is érdekelné semmi, nem érdekelné, hogy mögöttünk embereket mészárolnak le. Senkit sem érdekelte. A vonat hátulja is beért az alagútba a démonok a hátsó vagonokon hozzáütődtek az alagút falának és leestek. Sötét volt minden és csöndes már nem hallatszottak a lövések, nem hallatszott semmi. ültünk a sötétben és vártuk. Pár perc volt az egész, de óráknak tűnt a csend miatt. Kiértünk az alagútból és a felszínen bukkantunk ki. A sínek pont keresztbe szelték a várost. Kikapcsoltam a z övemet és ismét az ablakra tapadtam. A Fekete felhő már betakarta a város nagy részét. Ahol előzőleg a kordonok álltak az állomás előtt ott nem volt más, mint hullahegyek és egymással civakodó démonok. A város északi része felől látszottak még a robbanások felhői, de szinte alig. A látvány borzalmas volt. Néhány óra alatt abból a csodálatos virágzó városból háborús övezet lett ahol nincs más csak halál. A sínek irányt váltottak és megint a föld alá mentünk. Többet már nem mentünk fel a felszínre. A vontat az alagútban haladt tovább az Erzsébet hídig. A vonatból már többet nem láttam a várost de jobb is így. Albion elesett, és vele az apám is. A híd felénél lehettünk, amikor bombázó repülőgépeket láttam meg az égen. Több százan lehettek ék alakúak voltak, FB-32 – esek. elszálltak fölöttünk a gépek és én csak ámultam rajtuk. Ők még nem hiszik, úgy hogy elveszett a város, nem ameddig élnek. Elhaladt felettünk a raj majd egy gép még követte őket. Biztosan lemaradt. Átértünk a hídon a sínek ismét fordultak és most már látszott Albion, legalább is, ami meg maradt belőle. A repülők lebombázták a várost majd visszatértek. Hatalmas robaj rázta meg a vonatot ez a robbanás nagyon közel volt. A híd mögöttünk felrobbant és a füstfelhőből az a magányos gép szállt ki, amelyik a többi után ment. lebombázták az egyetlen utat, ami Albionba vezetett ezzel egyszer s mindenkora lemondtak a városról. Beértünk London kapujába és a vonat megállt. Leszálltunk és én hátranéztem a vonat hátulja felé. Négy vagon köztük a miénk is. Ennyi maradt a vonatból tizenhárommal indult négy ért célba. Azon a napon 2126. Augusztus 12. én Vasárnap, az emberiség elszenvedte a háború utáni legnagyobb veszteségét. Közel ötszáz ezer ember halt meg. A világ legnépesebb városa eltűnt a térképről, és ismét London lett a főváros. A maradék vérhollók feloszlottak és szétszéledtek a világban.

Eltűntek a reménnyel együtt.