Proletárok az égen

   Újabban megszaporodtak érdeklődési köreim, egyre inkább kinyílik a szemem olyan dolgokra is, amelyek mellett egykoron elmentem könnyedén; ma sokkal jobban izgat a magyar irodalom sorsa, mint, mondjuk egy évvel ezelőtt, de akár az ország jelene és jövője is foglalkoztat, meg az emberek hétköznapjai, az emberek élete, azoké az embereké, akik felépítik ezt a társadalmat, azokra gondolok, akik nap mint nap dolgoznak, hogy legyen az országnak mit ennie, vagy éppen tudjanak az emberek világítani; mindig is lenyűgöztek engem az egyszerű emberek bölcsességei, meglátásai, nekem mindig előadásokat tartottak a melóból, és mutatták a kézmozdulatokat, hogyan kell kenni a maltert, vagy hogyan használjam a falazó zsinórt; mindig olyan könnyedén kiigazodtam a melósok világában, mintha saját otthonomban lettem volna, és a melósok be is fogadtak engem, hiába voltam még nagyon fiatal; én már tizennégy éves koromban eljártam kőműves mellé dolgozni, raktam a téglát, meg maltert kevertem, kihordtam a sittet a konténerbe, annyi mindent csináltam, este meg sosem pihentem, csak egy tusolás volt, és már mentünk a barátokkal sörözni, meg a kislányokat hajtottuk végig a falun; remek idők voltak azok, és úgy hiszem, semmivel sem éltem kevesebb életet, mint most, pedig akkoriban csak szórakozásból, mintegy magamnak írogattam azokat az én szövegeimet, hogy ráébredjek az igazságra… Az én melósaim valóban egyszerű emberek voltak, naponta nyolc-tíz sört ittak, különösen nyáron, vég nélkül cigarettáztak, és piszkos kézzel ették a szalonnát, vagy a jó paprikás kolbászt, aztán megint sört ittak, és büfögtek; micsoda világ volt, akkoriban jó érzés volt reggelente felkelni, a boltnál megállt a kisbusz, beültünk hatan-heten, jó fél óra múlva pedig kiszálltunk egy építkezésnél, ahol csúcsforgalomban vagy harminc ember is dolgozott. Legtöbbet Pesten dolgoztunk, naphosszat nem csináltunk mást, csak zsalukat állítottunk össze, hogy azokból betonpillérek és betonfalak legyenek, később falazni is kellett blokktéglával, máskor meg a külső homlokzatvakolatokat húztuk vég nélkül, és én, fiatal létemre is csináltam, meg is engedték, hogy rajta, kölyök, jöhet a mehet, ess neki, mint tót az anyjának, és fejjel rohantam a falnak, annyira szerettem azokat a munkákat csinálni, és nagyon szerettem azokat az én kollégáimat, akikkel csaknem három éve nem találkoztam; rengeteg röhögés megesett az emberek között, mert egy építkezésen milyen szórakozást találhat ki valaki magának, hát ugratja mindenki a másikat, ha nem tetszik valakinek, hirtelen visszavág, és abból van aztán a nevetés, meg a régi történetekből, amelyeket sehogy sem ismerhettem, mert azok az én valóságom előtti valóságok voltak…

   Az emlékek színezik meg a hétköznapok szürkén derengő vásznait…

   Folyt a sör lefelé a torkokon, kaptam én a zrikát egész nap, főleg, amíg inas voltam, akkor aztán nem volt pardon, le kellett nyelni a békákat, mert az ember inasként a hierarchia legalján tanyázik, és a legegyszerűbb segédmunkás is utasíthat bármire, úgyhogy sok időt töltöttem a bolt és az építkezés között ingázva, kezemben mindig szatyrok feszültek, ki voltam tömve bankókkal, mert ha a melósok inni akartak, akkor ittak is, és mégsem lett soha semmi probléma, nem tört be senkinek a feje, de még az ujját sem vágta meg senki; ezek az emberek hiába nyelték a söröket, valahogy nem tudtak berúgni, mindig azt néztem, mikor kezd el csillogni a szemük, de sose tudtam rajtakapni egyiket sem, hogy tántorogna, vagy összefüggéstelenül beszélne. Végső soron nem kívánok én mást elérni, mint kifeszíteni emlékeim széles vásznát a falra, hogy kivetíthessem a történéseket úgy, ahogyan megéltem őket, hogy mások is láthassák azokat a képeket, amelyek engem formáltak és faragtak; be kívánom mutatni azokat az én kollégáimat mindenkinek, hogy ők rendes emberek voltak, sőt, ma is azok, kivétel nélkül, bár régen találkoztunk, mi úgy, ahogy egykor együtt dolgoztunk heti öt-hat napot; el akarom érni, hogy mások is úgy tekintsenek a melósokra, ahogy én tekintek rájuk, mert áldatlan állapot, hogy a mai emberek többsége lenézi a munkásokat, mert hogy azok folyton isznak, és káromkodnak, nem tisztelnek senkit, de ez az egész duma merő rágalom, mert a melósok közel állnak a szentséghez, ha ők nem lennének, nem lenne világ sem, az élet meg sehogy sem működne; ha nem lennének kőművesek, nem lennének segédmunkások, ugyan kik építenék fel a házakat, kérdezem én, és kicsit haragszom azokra, akik lenézik azokat a melósokat, akikről semmit nem tudnak ezen a kerek világon…

   Csupa sváb kőműves mellett dolgoztam azokban az években, Pellerek, Mirkek, Stéhlik, Kimmelek; ezek az emberek jelentették nekem a mindennapokat, a szórakozást és a munkát, és bizony furcsán vallom be magamnak, de visszanyúlva a múltba, a munka inkább volt szórakozás, mint nyűg, sokkal jobban élveztem az autóutakat be a nagyvárosba, sokszor úgy kellett rám szólni, hogy, hé kölyök, indulunk haza; csak raktam a téglákat, vagy toltam talicskával a betont, az életem majdhogynem teljes volt; otthon aztán vártak engem azok az én szövegeim, meg a párom, mert mindig megtaláltam a meseszemű nőket, és ők is engem; napi tíz óra munka után szívesen lábaltam körbe az én falvamat, a községemet, ahol a barátaimmal lógtam egyfolytában. Furcsa, de az emlékek közé emelt események mindig könnyebbnek tűnnek, pedig amikor még jelenként kellett megélnem azokat az éveket, valahogy sehogy sem tűntek könnyűnek, sőt utáltam ötkor kelni, fél hétkor meg már Pesten voltunk… A múltba süllyesztett élményeim túlságosan megszépültek a rárakódott évek hordalékában, és ma már senkire sem tudok haraggal nézni, már nem tűnnek terhesnek a köddel átitatott őszutói reggelek, és a téli fagyban zajló munka sem tűnik embert próbálónak; kicsikét leegyszerűsödtem, átlényegültem, akár meg is változtam bizonyos tekintetben, de azt hiszem, sokkal inkább élő vagyok, mint, mondjuk jó öt évvel ezelőtt, ma már egyes dolgok fel sem idegesítenek, amiken annak idején majd’ felrobbantam.

   Az elmúlt tizenhét évet svábok között éltem le, a házunkat is csupa sváb öregek fogták közre, akik nyáron kiültek az utcára beszélgetni, és számomra érthetetlen nyelven diskuráltak; ők állítólag nem is tudtak más nyelven beszélni, a magyart törték, azok a nagy öregek valójában kicsi, töpörödött asszonyságok voltak, néhanapján csokit meg cukorkát osztogattak, a dolgos férfiaknak meg töltögették a pálinkát; ezek az asszonyok, köztük egy-egy öregúrral, jobban értettek a takarékoskodáshoz, mint a zsidók, a sváboknak mindig volt párnahuzatba varrva pénzes köteg, képesek voltak a spórolás miatt nem használni szobát vagy szobákat, és akár egész nyáron megvonták maguktól a húst, csak azért, hogy a télen meglegyen mindenük… Svábok közül indultam, és aztán köztük folytattam pályafutásomat, mert az építkezéseken legalább nyolcvan százalékban svábok között dolgoztam, ezek aztán piszkosul értették a munka csínját-bínját, képesek voltak megállás nélkül dolgozni, még a cigarettát sem szívták, csak lógott a szájukban, de ha rájuk ülepedett a juhászbetegség, hát az Isten maga sem tudta hadra fogni őket; nagyon szerettem velük dolgozni, túlságosan eredeti fazonok voltak, mintha a Jóisten maga mellől küldte volna le az embereit, hogy építsenek házakat, irodákat, szállodákat; gondolom, hogy angyalok lehettek valami módon ezen a férfiak, mert úgy tudtak káromkodni, hogy az a bizonyos kocsis hazaszaladhatott volna a szótáráért, ha meghallotta volna őket, és olyan víg mosolyokkal segítettek nekem, ha elakadtam valamiben, azóta sem dolgoztam ilyen helyen.   

   Mesélhetnék rengeteg történetet róluk, a munkásokról, a proletárokról, három-négy kötetre való novellát lehetne írni krónikáikból, vagy ugyanennyi regényt, talán egyszer meg is írom a nagy melóskönyvet, mert megérdemelnek ezek az emberek néhány szöveget, hogy megismerjék őket mások is, a szélesebb olvasóközönség, és hiába eredeti fazonok, ilyen arcokból lehet találni a világ bármely pontján, Lisszabontól Vlagyivosztokig, Helsinkitől Fokvárosig, a proletárok oly széles világa ez, amelynek sok közös nevezője felfedezhető szerte ezen a bolygón, csupa vonzó tulajdonság, úgymint emberség, becsületesség, dolgosság… nemesi lelkületük annyiszor megdöbbentett, mert nekem is furcsa véleményem volt a melósokról, hogy azok sokat isznak, meg káromkodnak, meg dohányoznak, és szutykosak, büdösek, aztán, mikor közéjük kerültem, rögtön otthon éreztem magamat, és máris nem vettem észre hibáikat.

   Először nyári munkára mentem hozzájuk, egy jó barátom apjának volt egy nagy építőipari cége, és fiatal suhancként ötezer forintot kerestem naponta, ezért cserébe én betont kevertem, hordtam fel a lépcsőn vödrökben, aztán téglát adogattam fel a tetőre, hogy a kőművesek fel tudják rakni a kéményt, vagy széles fémből öntött zsalutáblákat vittem a barátommal, alig bírtuk azokat a nehéz dögöket; rengeteg élménnyel gazdagodtam ott, összemaszatoltuk egymást történetekkel, közös ugratásokkal, és az ember olyan könnyedén megismerte a másikat, mintha mindig is együvé tartoztak volna…

   Egy nyáron, tizenöt éves fejjel, hétfőn kezdtem a nagy iparterület építkezésén, ahol fél hétkor már szállingóztak a melósok, a meleg nyári reggel már hétkor elviselhetetlen volt, hamar betont kevert négy-öt ember az egyik támfalnál, hogy mindjárt beöntik a zsaluba, mire beköszöntene a forróság, és miközben hordta a vizet az egyik nagy fülű feketére barnult segédmelós fütyülve, a másik, aki a betonkeverőt húzta elő, odakiáltott neki:

   - Mi az anyádat fütyülsz, hétfő van?

   És ezzel el volt intézve minden… Hétfőn nem lehet fütyülni, mert hétfőn a fű se nő, és tényleg, mindenki a vasárnap tunyaságában mozgott még a kelő Nap fényében; cimborám más munkát kapott, őt elvitte az egyik sofőr, hogy megrakják a teherautót homokkal, aztán a telep másik végében leborították azt, és ezt csinálták vagy három napon keresztül, én meg segédkeztem a támfalnál, ahol ezernyi történetet hallottam a nő szeméremajkak szépségéről, meg a csöcsök méreteiről…

   - Gondold el, fiú, így kihúzom azt a pöcköt, és amikor elengedem, visszacsattan, mint a befőttes gumival megreparált csúzli! – mondta az egyik virgonc kőműves.

   És mutatta hozzá, a hüvelykujját, meg a mutatóujját összecsippentette, mintha valóban megfogta volna azt a pöcköt, és húzta, a hangjával meg imitálta a csattanást; nekem piszkosul tetszett, mert én akkoriban ilyen esetekről nem hallottam még, ártatlanul kerültem oda, hogy alig egy óra alatt elrontsanak, de én élveztem ezt az elrontást, mert a melósok nyelvezetét figyelhettem, ami valamiféle argószerű nyelvezet, és így tanultam meg, hogy ha gülüről beszélnek, akkor az ember szeméről van szó, vagy hogy a dió az fejet jelent, és a pöcök a nők csiklója; később azt is megtanultam, hogy a szopás nem afféle szexuális fogalom, mert hogy minden melós szopik az életnek nevezett bordélyházban, és ez főleg akkor vehető észre, amikor meghozzák hónap végén a borítékot, mert a bankók mennyisége sehogy sem arányos az elvégzett munka mennyiségével és minőségével; azt is a melósoktól tanultam meg, hogy az éneklés valójában szörnyű dolog, mert ha valaki énekel a másikra, az valójában bemártás a főnök előtt, beköpés, hogy eláruljuk a főnöknek, hogy ez vagy az nem szokott dolgozni, és sokszor beszéltek előttem kémekről, hogy ez a pali nem egy nagy kém, ami nem jelentett mást, mint hogy az illető nem volt valami nagy szakember… Egyik-másik melós különösen humoros volt, valamelyik nagyon szeretett fényképezni, és én gyanútlanul modellt álltam neki, mire letolta a nadrágját, előrehajolt, hogy láthattam azt a szőrös lyukat, és röhögtek rajtam a többiek, hogy nesze neked, meg lettél örökítve az utókor számára, most majd bekerülök a cég archívumába; nagyon szerettem köztük dolgozni, ezek vég nélkül röhögtek, és mindig a hülyeségen járt az eszük, meg ugratták egymást, kiszúrtak egymással.

   Nem ismertük annyira még ezeket az embereket, úgyhogy a cimborámmal incselkedtünk velük, meg finoman beszólogattunk nekik, ők meg csak sejtelmesen mosolyogtak, és túlságosan hamar, és túlságosan könnyen kiszúrtak velünk, hogy a végén mindig mi fáztunk rá, nem ők, mert ők minden fortélyt ismertek; így esett meg az, amikor már órák óta zrikáltuk a mestereket munka közben, egyszer csak kitalálták, hogy tüzeljük el az összes használhatatlan raklapot; persze, mondtam, ezer fokban még rakjak tüzet, és meg kellett rakni, nem volt mese, egymásra dobáltuk a törött, hiányos raklapokat, vagy két teherautót elfedett volna az a nagy hegy, és hoztak gázolajat, úgy égett az a sok fa, alig bírtunk a közelébe menni. Néhány perc után le kellett vennem a pólómat, sőt a bőrömet is lekaptam volna legszívesebben, a barátom csatlakozott hozzám, úgyhogy egy szál rövidnadrágban parádéztunk a háromméteres lángok között, a melósok csak erre vártak, ha már szövegeltünk, akkor viseljük a következményeket, az egyik kőműves mögénk került, szépen begyűjtötte a pólóinkat, és széles mosollyal megfürdette azt a két ruhadarabot az üveggyapotban, egyszer, kétszer, háromszor is beledörzsölte, természetesen kifordítva, hogy amikor felvesszük, azonnal érezzük, hogy valami nem stimmel… Nap végén aztán éreztem, hogy a reváns túlságosan is jól sikerült, mert én hazáig vakaróztam, még az ágyban is éjszaka, alig bírtam aludni, de legközelebb már nem volt kedvem szövegelni, inkább bölcsen hallgattam, nehogy a végén engem fürdessen meg a kiterített gyapotbálában…

   Aztán tizenhét éves koromban elmentem kőműves inasnak, hogy kitanuljam ezt a régi mesterséget, mindjárt szívesen fogadtak, és első nap hoztak egy fólia sört, meg néhány csomag cigarettát, leültettek egy felfordított vödörre, és megkezdődött a fejtágítás…

   - Meséld csak el, kölyök, miért akarsz te kőműves lenni? – kérdezte az egyik, és már a kezembe is nyomott egy sört, hogy igyak. – Mert szép ez a mesterség, meg elvagyunk itt, de nap végére elfárad az ember, aztán már élni sincs kedve, a nőket meg egyenesen el kell ilyenkor kerülni, mert másnap lábra nem tudsz állni, télen ott vannak a nagy fagyok, és ha kint kell dolgozni, hát kint kell dolgozni, nyáron meg fel kell menni a másodikra zsaluzni, ott fent egy négyzetméter árnyék sincsen, csak ömlik rólad a víz, a sörtől meg nem tudsz berúgni, olyan gyorsan kiizzadod…

   Nevettek a melósok, egyik sört a másik után itták, telefüstöltük hamar azt a kis helyiséget, ahol vödrökből voltak a székek, és zsalutáblából csináltak asztalt, a falak csupaszon álltak még, mégis hűvös volt azokban a helyiségekben.

   - Menjünk, aztán csinálok én bármit… - mondtam.

   - Ne siess, kölyök, csak ülj a seggeden, igyál sört, gyújts rá, most átbeszéljük a szakma fortélyait! Mert bizony nem egyszerű munka ez, itt képben kell lenni, figyelni a részletekre, hogy semmi baj ne történjen, és érdemes itt tisztelni a másikat, mert sosem tudhatod, kinek fogsz tartozni egyszer hálával, köztünk nincs nagyobb meg kisebb, mindenki fizet a kocsmában egy kört reggel meg este, aztán, ha találkozunk valahol a faluban, akkor megint iszunk egyet, némelyikünk a szabadidejében is munkáról beszél, pedig ki nem állhatja, ilyen ez a melós élet, olyanokról beszélünk, amelyeket nem is szeretünk annyira, de hát ez az élet, munka van, dolgozni kell, akkor nem lehet semmi hiba…  

   - Colstok, ceruza mindig legyen nálad – szólt ekkor a másik -, ugyanis mérni kell, vagy jelölni egy-egy méretet, ha az ember téglát vág, vagy hang gátló falazóelemet; a colstok egyébként jó arra is, hogy az ember kinyisson egy üveg sört… - És már mutatta is, az üveg nyakával összefogta a colstokot, az összecsukott mérőszerszámra rávágott egyet alulról, a kupak pedig nagy szisszenéssel elrepült. – Valahogy így, de ki lehet nyitni a sört lapátnyéllel, spaklival, kanállal, vagy egy ácskapoccsal, ezeket a szerszámokat érdemes megtanulni kezelni, mert ha kőműves nem is lesz belőled, de legalább szomjan nem fogsz halni soha…   

   Akkor egész nap hordták a söröket ezek a melósok, egyiket a másik után kellett meginnom, nap végére meg úgy néztem ki, mint akit ledaráltak és kimostak, csak úgy beszórtak a kisbuszba, hogy ne legyen semmi baj, útközben meg arról beszélgettek, hogy belőlem még lehet valami, mert aki így le tud részegedni, az csakis kőműves lehet; vigyorogtak rajtam, én meg hol aludtam, hol a fényeket figyeltem, mert csak masszákat láttam mindenből, és vég nélkül vigyorogtam, mint a tejbe tök, hogy én most már kőműves inas vagyok, még a világot is lebillentem a tengelyéről.

   Az én egemen minden éjjel a proletárok, a valódi melósok világítanak, nekem ők a csillagok, a sztárok, jöhetnek pénzemberek, miniszterek, hatalmasságok, nekem a színészek nem sztárok, a melósok az igazi istenek, nap mint nap felkelnek, mennek egész nap, megállásra képtelenül, nevetnek a kínjaikon, egymást ugratják hidegben, melegben, isszák a jó söröket, a hűvös borokat, és olyan kérges a tenyerük, hogy sosem kérnek kesztyűt; nekem ők a csillagok, koromfekete egem fényforrásai, ahogy szétszórva hunyorognak a nagy magasságból rám, ők az én útjelzőim a tengeren, amelyen már egy ideje hajózom, mutatják az utat, hogy mikor merre menjek, az Esthajnalcsillag, és a Göncölszekér együttese nekem is fent ragyog az égen, még akár imádkozhatnék is hozzájuk… Nekem ők azért valódi, eredeti emberek, mert esendőségükben is fenségesek, kínjukban is boldogok, egyszerűségükben van valami természetesség, mintha maga a természet szólalna meg az ő szájukkal, és a nők szeretete körüllengi minden mondatukat, képesek órákon keresztül beszélni a csöcsökről, szemléltetik napjában többször is az erotika minden szegmensét, régmúlt idők eseményeit hordozzák a fejükben, lelkükben, olyan korok képeit, amelyeket én sohasem láthattam, mert akkor még nem éltem; felnézek rájuk, az én egemen ők a hunyorgó, bólogató csillagok, a teljesség hírnökei, az emberség csillagképei…   

   Most, hogy így végére értem az én nagy körömnek, hogy körbeértem ezen az én nagy dervistáncomon, lezárhatom az én szelencémet, amelyből kiragadtam egy képet, tanulságként szolgálhat nekem, hogy le tudtam számolni egy egész emléksereggel, amelyek láthatatlanul nyomták a bögyömet, végre kiírhattam magamból a melósok iránti szeretetemet és tiszteletemet, megint tettem egy lépést a teljesség felé, újfent bezártam a köreimből egyet, a sok kis köröcskékből, most már megint leráztam magamról eseményeket, melyekre már csak emlékezni jó, de többet nem tudnak magukkal rántani a mélybe; hála Istennek, most már tiszta tekintettel nézhetek fel az égre, hogy a csillagok között kergethessem az én Sorsomat, és a csillagképek között járva kezet szoríthassak azokkal az emberekkel, akik nekem rendkívül sokat jelentettek…