Nyugdíjasként elkezdeni  írni,- nem nagy bátorság? Amikor a mai világban minden a kommunikációról szól,- ahol a fiatalok mérföldes előnyökkel rendelkeznek velem szemben. Ciki nem ?  Vagy mégsem?  Ők nem tudhatják azt amit én,- vagy a velem egy idősek átéltek, Ők készen kaptak mindent,- tőlünk,- és az iskolától. Na mindegy  próbáljuk meg, -talán sikerül  nagy égés nélkül megúszni ezt  a dolgot.   

Nem is tudom honnan kezdjem , annyi minden kavarog a fejemben,

- kavarognak bennem az emlékképek amelyek újra és újra felidéződnek a múltból, ami hol sötét, hol pedig  a könnyezésig vidám,-  a múltat magában hordozó tárgyakról, és életekről,- ebben a felfordult világban, ahol a magyar a magyarnak, ahol a cigány a magyarnak ahol a zsidó a magyarnak és fordítva is ellensége.? Annyi mindent szeretnék elmondani azoknak akik még nem éltek abban az időben. Akik előtt még ott a jövő. Azt hiszem ha valaki a múltját nem ismeri, -akkor  jövőjét  sem értheti

Diófa Vendéglőben vacsora és borozgatás közben anekdótáztunk. Piroska mondta...-Le kéne írni ezeket a történeteket az utókornak..

Talán igen ,- talán nem. De én nem tudok olyan mívesen írni mint  a képzett tollforgatók,-és egyáltalán kit érdekelnének az én történeteim?  Próbáljuk meg , hátha?

-Abból az időből mikor még a béke  az BÉKE volt, tizenhárom  évvel a nagy  világégés után.!

A történet az 50-es évek vége felé kezdődött, kicsi, egy szoba konyhás, üvegverandás, féltetős házban, -ami szerényen a Visi bácsiék hatalmas tűzfalú házának támaszkodott. Hatan laktunk ebben a kicsi házban.amit nagyapám épített  a Burtelepen. Közvetlen a háború után, -bontott anyagokból, amihez olcsón hozzá lehetett jutni. A Mama 1947-ben megözvegyült, hófehér hajú madár csontú kicsi asszony,- még csak ötvenkét éves volt és  már  túl volt két világháborún, -menekülésen kitelepítésen. Arcán már mély barázdákat hagyott a  kegyetlen sors. Anyám aki az ÜVÉRT telepen dolgozott a város másik végén, Apám aki még csak néhány éve, hogy Orosz fogságból  szabadult,és akit a szabadulás után  bevonultatták magyar katonának.-mert hát katonaköteles korban volt.  - húgom és bátyám, na meg Cilus a macska,- aki bejöhetett néha melegedni . Mint orgonasípok, jöttünk egymás után.  Az 50 -es években már csak így volt... Nagymama isten hívő volt,- de az a jobbik fajta,- nem áhítatoskodott,- arra  sosem volt ideje. Templomba sem járt, csak a  nagyobb ünnepeken. Fizette az egyház adót , és ismerte a plébános urat,- ennyi tellett az idejéből. El kellett látni a három unokát ,a sárga kiskacsákat akik az udvaron elásott páncélsisakból ittak, és ha úri kedvük úgy tartotta akkor meg is fürödtek benne, -a kertből szedett kákicson pedig vidáman civakodtak.  A páncélsapka  német vagy orosz tulajdonosának már úgysem hiányzott , - szerencsétlen  valószínű, hogy önként sosem  vált volna meg tőle, Főleg úgy, hogy kacsaúsztató lesz belőle. De maradjunk a lényegnél, ami nem vidámabb mint az eleje.

Szent István ünnepi körmenet  a Lenin úton , -már a dolog maga is nevetségesnek tűnik ebben a párosításban, de annak idején ez senkit nem zavart. Mama már reggel készülődött , hogy erre ő is elmegy, és megnézi azt a nagy sokadalmat, és azt a sok szép egyházi díszruhát amit a papok csak ilyenkor vesznek fel. Találkozik a többi öregasszonnyal és megbeszélik a világ folyását. Pletyka nélkül meg amúgy sincs öregasszony.

Nagy örömmel, és élményekkel telve jött haza a Mama, és millió mesélni valóval.Melyik papon milyen ruha és süveg volt. Volt lila, és aranyszínű. Fehér és földig érő brokát köpeny arany sujtással. És énekelt mindenki , de azt nem tudom hogy mit ,-de szép volt. És vitték a Szent István Jobbját,- amit ugyan nem láttam, mert sokan voltak körülötte,- csak egy díszes láda volt üveg tetővel,- meg egy olyan szerkezet volt felette mint egy baldachinos ágy ,-és a  négy lábát a papok vitték 

-Szóval kereshetünk egy kis pénzt!  Szólt a Plébános úr, hogy segítségre van szüksége.

Nőnek a gyerekek, az összes cipőnek már le van vágva az orra , hogy elférjen benne a lábuk. Jön a tél.!Ha nekünk nem is jut,- legalább a gyerekeknek legyen.

-Három cipőre biztosan nem futja!

-Vennék én nektek,-de ott maradt a nyugdíjam a Románnál,- mikor áttelepültünk.

Talán ,- ha a Papa aláírja, hogy felveszi a román állampolgárságot , ha Románosítja az ősi nevet,- talán akkor lenne nyugdíj. Akkor tudnék én is egy kis pénzzel segíteni. De a Papa inkább hagyta volna felnégyeltetni magát, minthogy Ő Román legyen valaha is. Ö aki vérében germán,- de nem az a fajta akit úgy telepítettek ide,-hanem akinek családja itt él évszázadok óta ezen a földön, aki nyelvében és hagyományaiban Germán, de  lelkében magyar. Aki a magyar  hazáért életét adta volna bármikor. Aki megjárta az olasz frontot,-otthagyva sok pajtását. 

-Ott hagytunk mindent a Románnak, hogy a fene essen beléjük , a nagy házat a lovakat a kocsikat.

-A fűzfa partos  Begát  amit arra csak Bégaa -nak mondtak ,aminek a partján oly sokat sétáltunk,- kéz a kézben a Papával. Etát és Irént  a nagyobb lányokat.

-Ott hagytuk, a német a magyar a szerb  barátokat,  Temesvárt !   A fiatalságunkat.

-Földönfutók lettünk,- és a papa sincs már.

-Segítesz így is Mama,- megfőzöl, vigyázol  a gyerekekre, rendben tartod a házat a kevés kis jószágot. Főzöl lúgos szappant is a mosáshoz.- És a kicsi kis kert is terem annyit amiből kiegészítjük az ennivalót.

-Ez a Te nyugdíjad  Mama,- mondta anyám,- akivel amúgy,- hol jóban,- hol rosszban voltak.        

-A plébános úrnak kellene kukoricát morzsolni.!

Hogy honnan volt a plébános úrnak kukoricája a város közepén azt a mai napig sem tudom, meg azt sem , hogy mit kezdett a kukoricával,- csak sejtéseim vannak,- ennyi év távlatából. Városi gyerekként kukorica földet még sosem láttunk. És hogy azt minek kell lemorzsolni amikor a mama azt egyben szokta megfőzni,- ha néha napján jutott egy kis ínyencség az asztalra. Persze az, hogy a főzhető kukorica meg a takarmány kukorica nem ugyan az ,-azt csak jó tíz évvel később tudtam meg. Mentségemre legyen mondva városi gyerek voltam mindig.

Október táján, már hűvös szelek fújtak és csak néha sütött ki a nap,- Mikor üzenet jött a plébánostól , hogy lehet menni morzsolni. Mama nagy lázban éget, A fekete,- fehérfoltos Cilus macskát,- aki akkor már több mint tíz éves volt, és évente kétszer  is kölykezett - zavargatta a konyhából, pedig neki is jól esett a sparhelt alatt egy kis meleg.

-Gyerekek! Készüljetek,...  gyorsan, gyorsan. !

-Cipő, meleg pulóver, kabát!

-Sietni kell mert meghozták a kukoricát !

Felnőtt fejel a Toldi Miklós utcától  a  Prohászka templom nincs nagyon messze , persze három gyerekkel és a kicsi lábakkal majd egy órás út volt, míg oda értünk. Hideg csípős szél volt, ami a zöld posztó kabáton is átfújt . Kezünk zsebben  mert  kötött kesztyűm talán tizenkét évesen lett először. Mama izgatottan sürgetett bennünket igyekezzünk, igyekezzünk,-És  ne piszkáld azt a kabátgombot , mert leszakad ,-elgurul,- és nincsen másik helyette.-Járhatsz nyitott kabátban !

Plébános úr a kis  udvari haranglábnál várt már bennünket , ki volt készítve két kis barnára festett pad.szürke lópokróccal Így hívták a pokrócot ami durva és szúrós volt ,-de ülni jó volt rajta. És rengeteg csöves kukorica ami a nyitott kapuban fele belül ,- fele az utcán volt. Sokszor jártam azóta arra ,- talán 2m3 nél több a kis udvarba nem férne be . De a gyerek szeme,- míg fel nem nő mindent nagyobbnak lát mint a valóság. A törékeny madárcsontú Mama mellett a fekete köpenyes plébános is óriásnak tűnt,- főleg hogy a szél bele bele kapott a köpenyébe,- ettől aztán végkép úgy nézett ki mint egy hatalmas fekete varjú.

- Juliska a morzsoltat zsákokba,- a csutát balra,- a harangláb mellé,- az megy a tűzre. Na igyekezzenek -károgta a nagy varjú, mielőtt megjön az eső,-mert vizesen nem lehet zsákolni a kukoricát.

Sosem morzsoltunk kukoricát annak előtte, -de hát honnan is lett volna nekünk ennyi kukoricánk. Nagymama matatott valamit a virágos kis szütyőben és előhalászott három darab  morzsoló vasat , hogy neki honnan volt morzsoló vasa,- és egyáltalán minek kellett az neki? Talán kölcsön kérte valakitől . Csíkokra tépett fehér vászon is előkerült ,egy marékra való amibe belekapott a szél, és lobogott a mama kezében mint a május fákon a színes szalagok- Talán valami szakadt lepedőből hasította őket. 

-Minek kell ez a morzsoláshoz? Rájöttünk,- gyerekkézhez nem volt morzsoló, a fém nyelére addig csavarta a vásznat több rétegben amíg nem passzolt a kezünkhöz. A húgom nem morzsolt,- ő csak adogatta a kukoricát.

Mama mutatta hogyan kell, -Bal kezedben fogod a csövet, ha van rajta héj akkor azt letéped, jobb kezeddel félkörös mozdulatokkal a bordás vasat rányomva a csőre a szemeket lemorzsolod .

Nem bonyolult, -csak elsőre tűnik annak,- és nehéznek sem gondoltuk. Aztán ahogy fogyott a kukorica ,- abban az ütemben nőttek a vízhólyagok a tenyerünkön.De nem panaszkodtunk, mert már megtanultuk,hogy  panaszkodva is meg kell csinálni, -akkor meg már jobb csendben,- valami másra gondolva. Ahogy fogyott a kukorica,- a vízhólyagokat lassan felváltották a vérhólyagok ,-amik akkor keletkeztek amikor a kezünk lecsúszott  és odacsípődött  a fűrészfogas morzsoló és a kukorica közé.

-Töröld már meg az orrod , mert rossz rád nézni !

A hideg széltől és a munkától pirosodott az arcunk,- és az orrunk leve is megindult néha, de  ha nem álltunk meg akkor nem fáztunk. Ebédre is pakolt a mama,- ami belefért a kis szütyőbe, egy pár szem paradicsom  ami már az utolja volt a bokrokon  azt leszedte,- barna kenyér és zsír ,- és egy kés.Befaltunk mindent egy pillanat alatt . 

Aztán délután jött még három fejkendős öregasszony nekik kellett a pad , így aztán állva dolgoztunk tovább. Gyorsan haladtunk, -mert az asszonyok már nem először csinálták ezt,- és a piros csuták csak gyűltek gyűltek halomba. Kis lapáttal raktuk a nagy barna vászon  zsákokat. A plébános csak ekkor került elő, A zsákokat megemelni nem tudta, csak húzta  végig az udvar kövén. Aztán eltűnt velük valahol az épületben.

Októberben már korábban esteledett,- de az idő kegyes volt hozzánk, hogy a szél, csak a sötét felhőket kergette a fejünk felett, és a Jóisten nem bökte ki a sok felhőt, hogy vizet zúdítson ránk. Elfáradtunk mire behordtuk a sok csutát is egy kamrába. Az asszonyok is porolták sepregették a ruhájukat ,kirázták a sötétkék vászon kötényüket., seperték az udvart. A portól, vagy a hidegtől,- vagy mindkettőtől elkezdtem tüsszögni,- amit szinte abba sem tudtam hagyni. 

-Na menjetek kifele,-  itt a kapu előtt  várjatok, mindjárt jövök. Aztán nem jött ,- nem jött ,és már türelmetlenek voltunk.

-Mi van már miért nem jön a Mama?  Aztán jött mint a fúria. Soha nem láttuk még ilyennek, -soha nem kiabált , még akkor sem, ha valami miatt megharagudott ránk. De most valami olyan volt az arcán,- amitől megijedtünk , előbb csak legörbült a szánk, aztán nem jött vigasztalás,- és sírás lett belőle.

A nagydarab fekete ruhás pap akinek a köpenyét lebegtette a szél  ott állt fázósan  az udvaron,- szemben vele a törékeny kis öregasszony.

Isten fizesse meg a segítségünket?  Van magának szíve ? Itt a három gyerek, egész nap dolgoztak.

-Verje meg magát a Jóisten !

-Ne élje meg a Karácsonyt!

Azt mondják,- szép temetése volt a papnak, - december 20.-án  magához szólította  Jóisten . Azt , hogy más vétke is volt e ?,-ami miatt mennie kellett,- azt már nem tudtuk meg.  A temetésre  már nem ment el a Mama, csak a szomszédasszony mesélte neki , hogy a püspök úr  mondta a beszédet , és hogy nagyon sokan  voltak.

A Mama attól kezdve soha nem kívánt senkinek rosszat, akármilyen mérges is volt,  Az én szívembe meg ettől kezdve a Jóisten valahogy soha nem  talált utat,- bár én  sokszor meglátogattam Isten házát, -de mindig valami nézeteltérésünk volt egymással, hogy nem tudtunk összebarátkozni. Ez most már azt hiszem, hogy így is marad.