A november szürke nemszeretem hónap, de nekem illik szeretnem, hiszen ebben a hónapban van az oroszkrémtortás születésnapom, és különben is kaptam egy gyönyörű ropogós, piroshasú százforintost, a harmadik emeleti Janibácsitól.

Szégyenlősen megköszöntem szépen a pénzt, elköszöntem a kedves házaspártól, és kilépve lakásuk ajtaján, máris beindult a kis gépezet, mely a mikreköltömmajdapiroshasút tervek kidolgozására volt hivatott.

Először is kell egy papagáj Gyurika helyett, aki kék hullámos, és annyira öreg volt már, hogy itt hagyott bennünket, és sajnos, a kis kihűlt testet el kellett temetnünk az olajfák alá. Megsirattuk, kicsi fakeresztet eszkábáltunk neki botocskákból, végül néhány kamillavirágot helyeztünk búcsúzásul a hevenyészett sírhantra.

A konyhaablakból gyakran ki-kisandítottunk, mert onnan, pont ráláttunk a nyughelyre.  Éberen őrködtünk, nehogy a Kununak eszébe jusson letaposni a sírt, és az is megtörténhet, hogy egy jó szimatú kóbor kutya, vagy cica kiássa Gyurikát. 

Persze néhány nap múlva, Gyurika hantocskája feletti őrködési lázunk fokozatosan enyhült, aztán végképp lecsillapodott.

A gyerek olyan csodalény, hogy egy pillanat alatt beleszeret bizonyos dolgokba, aztán oly gyors iramban feledni is tudja, ha talál valami újabb, számára érdekesnek vélt dolgot.

De, most ez az ajándékba kapott piroshasú, valahogy eszembe juttatta Gyurikát. A kalitkája megvan még, és egyéb háziállatot úgy sem lehet a lakásban tartani, a Nagynéniék miatt.

A maradék pénzből, olyan gyönyörű fényes kopogós fekete lakkcipőt is kellene venni, amilyen Babucinak is van, és hozzá valami pörgős, piros szoknyácskát fekete pöttyökkel…

Leértem a lépcsőn, és az álmodozástól kipirult arccal, Édesanya elé álltam.

- nézd, anya, mit kaptam szülinapomra Janibácsitól, azt mondta, adjam oda neked, és te majd tudnifogod mit vegyél nekem rajta,- mondtam anyának, és folytattam volna a kívánságlistával, de anya végigsimított a hajamon, és azt mondta,

- jól van kislányom, úgy sincs télikabátod, apa itthon lesz hétvégén, majd elmész vele, és megveszitek a kabátot. -

A mosoly, úgy ahogy volt, felszívódott. Nyoma sem maradt, hogy valaha is ott lett volna, és sodorta magával az új Gyurikát a kék hullámjaival, a topánkát kopogásával és fényességével, a szoknyácskát a pörgéssel és a fekete pöttyökkel együtt.

Apa pénteken hazajött, és szombatra, az utolsó reménysugár is szétfoszlott. Vágyaim közül egyetlen egy se teljesülhet.

Eljött a szombat, mi pedig mentünk. Apával mentünk kabátot venni. Mentünk apával az ecseri piacra kabátot venni. Nem pót Gyurikát, nem lakkcipőt, nem pörgős szoknyát, még csak nem is pöttyöket, hanem KABÁTOT!

Kedvetlenül, lehajtott fejjel kullogtam apa mellett, ha néhány centivel alacsonyabb vagyok, tán még az orromra is rá tudtam volna lépni. De így éppen hogy csak a vége súrolta cipőmet, vagy a cipőm súrolta a végét, ahogy emelgettem lépkedés gyanánt a lábaimat.

Természetesen nem akadt egy kabát se, ami kedvemre való lett volna, az-az akadt volna, ha az a volna, ott nem lett volna. Persze ott volt, hol máshol is lehetett.

Szóval egy-két bundakabát kezdte ébresztgetni lankadó érdeklődésemet, bár ők is akkora naftalinszagot árasztottak magukból, hogy még egy hadseregnyi moly is simán azonnali, és önkéntes fegyverletételt hajtott volna végre, megérezvén, a közelgő szagot, mely végső csapást mért volna rájuk.

Természetesen bunda szóba se jöhetett, mert ugyebár milyen képet alkothatna rólam bárki is, aki végigmér, és látja, a ronda magas szárú bunkóorrú bakancsomba bújtatott lábaimat, egy bundakabát alól kikandikálni?!

 Ekképp morfondíroztam magamban, amikor is…

Apa kiszúrta, az ott fönn magason lógó méregzöldet, a szürke bundagallérral.

Persze, e közben, bennem meg fortyogott a méreg, de az is csak addig tudott fortyogni, míg apa, rám nem erőltette a méregzöldet, bundagallérostól méretegyeztetés végett.

Olyan nehéz volt az a bizonyos kabát, hogy azt hittem, az ég szakadt rám, minden komor felhőjével, és az összes ismert, és ismeretlen bolygójával egyetemben.

Na, nesze neked bunda, gondoltam magamban, itt van a nyakadban…

A kabát nem volt valami vastag, de azt el kell ismernem, néhány méter megtétele után a súlyától úgy kimelegedtem, hogy az izzadság végigszánkázva a hátamon, belecsorgott a bugyimba, és ott csiklandozott egy röpke pillanatig, de ettől se lett nékem, nevethetnékem.

Szóval, úgy izzadtam, és úgy is éreztem magam, /akkor és ott úgy hittem jogosan/, mint egy gyerek, akit lóvá tettek.

Szóval ez volt a története a könnyen jött, számomra nehezen ment százforintosnak.

Felnőtt fejjel belátom, hogy sokkal fontosabb dolgokra kellett a pénz, hiszen egy fizetésből éltünk, két felnőtt, és három gyerkőc.

Akkor nagyon fájt, és sokáig haragudtam miatta, hisz gyerekként, csupán a felszínt láttam, és nem tudhattam, hogy a dolgoknak mélységük is van.

**

A születésnapi torta oroszkrém volt, de a hab megsavanyodott, mert a torkoskodók elől, a szekrény tetejére tették fel szüleim.

Nem, nem volt hűtőnk,csak valamivel később jégszekrényünk.

Kaptam ajándékot is, de arra már nem emlékszem mi lehetett.

Úgy látszik a negatívumokat súlyosabbnak teremtették a pozitívumoknál.

Hogy honnan veszem? Onnan, hogy azok mélyebb nyomot hagynak bennünk…