Játék: olvasd és játssz velünk!

Ezt a történetet Eszti és Bori írta közösen. Minden nap felteszünk egy részt, és a kommentekben meg lehet tippelni hogy melyikünk írta azt a bizonyos részletet (próbáljátok kitalálni stílusból, szóhasználatból stb.) Ennél a résznél azt találjátok ki, hogy mettől meddig írta Bori illetve Eszti. Éjfélig lehet próbálkozni, akinek sikerül eltalálni, ajándékot kap! A jutalom egy e-book Bori könyvtárából (ma Cormac McCarthy: Az út), hogy még jobban rátapadjatok az olvasásra.

SOSINCS IDŐM...

 Másnap reggel, ahogy kócosan, a százéves kinyúlt alvóspólómban kavargattam a kávémat, még mindig nem tudtam napirendre térni a dolgok fölött. Most tényleg kölcsönzök egy pasit? Egy olyan igazi, hús-vér férfit? Azt a piszkosul jóképű nők bálványát? Azt a félistent? Oké, mi is a telefonszáma annak a helyes pszichológusnak, aki a Munkaügyi Hivatalban beszélt a múltkor arról, hogy ne veszítsük el az önbizalmunkat? Talán meg tudna győzni róla hogy nem vagyok őrült... 

   10-re beszéltük meg Krisztával hogy a ház előtt találkozunk és elmegyünk ruhát venni a bulira és még csak 9 múlt. Azért feltápászkodtam és úgy döntöttem ma összeszedem magam és a legjobb formámban fogok vásárolni menni. Mindjárt neki is fogok, csak valahogy folyton belebotlok a nappalim közepén virító tulipántengerbe, de nem nyúlok hozzá, csak ezt a darabot ide beteszem, de jó hogy megtaláltam, már vagy két napja kerestem! Na végre! Akkor mostmár ezt a másikat meg oda, nahát milyen könnyen alakul a kép, most nem szabad abbahagyni, még elveszítem a fonalat. Felöltözni csak pár pillanat kell, úgyhogy semmi vész, aha itt egy szára, ja nem is, ez egy levél, de miért van ennek más színe? Ó, telefon!

 - Halló? Kriszta? Mi? Hogy 15 perce a ház előtt állsz? Minek jöttél ilyen korán? Most meg miért kiabálsz, látom az órát, jesszus tényleg negyed 11!  Oké nyugi, mindjárt lent vagyok, már felöltöztem!

   Úristen, hol a farmerem? Esküszöm hogy tegnap láttam valahol, de mostanra szőrén-szálán eltűnt. Ahogy minden más is, ami eddig a helyén ( fotelban, asztalon, konvektor tetején ) volt. Ja persze, anyám tegnap felugrott és elpakolt. Akkor próbáljuk meg felnőtt emberi logikával megkeresni a cuccokat. Hogy is szokta mondani? "Kislányom a ruháknak a szekrényben a helyük!" Ó igen, a szekrény! Persze itt van, nahát így összehajtva egész jól néz ki, talán máskor majd én is kipróbálom, de most sietek, úgyhogy csak visszagyűröm ami kiesett. Na még egy pulcsi, talán ezt a sötétlilát, vagy inkább a feketét? Jaj de lehangoló. Legyen a piros, az vidám. Hú, mindjárt kész vagyok, rendesen leizzadtam, nem értem miért kell mindig mindenhová rohannom, valahogy sosincs időm. Hol az a hülye csizma, csak nem rakta be anyám azt is a szekrénybe? Ja megvan, az ajtó mellett, hol máshol. Oké, kabát, sál, a tükörbe már bele se nézek, gyerünk innen messze, el a tunyulástól, a vödör kávéktól, a vég nélküli kirakózástól, ki a szabadba!

   Egészen fellelkesülve kocogtam lefelé a lépcsőházban, még az ajtóban vacogó szőke lány bosszús képe sem tudta elvenni a kedvem. Letett a liláról, mert Tomi szerint úgy nézett ki mint egy kobold.

 - Hol a fenében voltál eddig, idefagytam! - teremtett le Kriszta.

 - Öööö... nem találtam a hitelkártyámat - nevettem, mire ő is hangos röhögésben tört ki. Ugyan ki a fene adna nekem hitelt?

A jókedvünk egész délelőtt kitartott, sorra jártuk az üzleteket és beszéltük le egymást a különféle flitteres, csillivilli estélyiről, meg puccos felsőkről. Végül én egy vajszínű, puha, elegáns garbó mellett döntöttem, Kriszta meg egy hófehér, szűk pulcsit vett, jó nagy kivágással. Remekül állt rajta, bomba alakja van, na persze neki futja konditeremre. Hullafáradtan ültünk be egy kávézóba hogy megkoronázzuk ezt a csodás napot és kinyújtóztassuk a lábainkat a kényelmes fotelekben. Élvezettel dőltem hátra, elégedetten vizslatva a tasakot, ami a zsákmányomat rejtette.

 - Hát ezt meg tudnám szokni - sóhajtoztam.

 - Fogj magadnak valami gazdag ipsét és máris az öledbe hull - kacsintott a barátnőm.

 - És ezt mégis hogy gondoltad? Adjak fel egy hirdetést hogy "gazdag ipsét keresek"?

 - Akár. De talán gyakrabban kimozdulhatnál. Idefigyelj Tulcsi, nagyon nem tetszik nekem ahogy begubóztál. Alig törődsz magaddal és már nevetni is egyre ritkábban látlak. Tenned kell valamit, mert így teljesen magadba fogsz fordulni. Fésülködtél ma egyáltalán?

 - Nem, de mégis mit csináljak? Dolgozni nem járok, pénzem nincs, pasim nincs, bóklásszak egyedül, éhesen a Nagykörúton? Neked ott van a munkád, a Tomid, az életed. Nekem meg ott van az anyám, de neki meg ott az apám. Hagyjuk is ezt, mert lehangolódom.

 - Jó, hagyjuk. Hátha összejössz azzal a helyes fickóval.

 - Kivel?

 - Hát akit kölcsönöztünk, te liba!

Ó, tényleg! Hiszen holnap találkoznom kell vele! Jaj ne, akkor még hajat kell mosnom, ki kell szednem a szemöldököm, körmöt lakkoznom, na meg szőrtelenítenem, bár azt minek hiszen tél van. Na de hátha szoknyát veszek, ja nincs is szoknyám. Mindegy, egy modern nőnek mindig kell szőrteleníteni, tél ide vagy oda, sosem lehet tudni nem igaz? Szerencsére rengeteg időm van még addig...

KARCSI, A MAJDNEM OKOS

 - Na mi van - nevetek rá - nem láttál még Hamupipőkét?

Aztán nekem esik le az állam ahogy kilépek a bejárati kapun. Mert ott áll a PASI, és támasztja az elegáns, fehér Mercit. Szívdöglesztő, meg kell hagyni. Érzem hogy lassacskán elolvadok. Az öltönye kifogástalan, a mosolya csábos, az illata bódító. A tekintete átható, erőteljes, még így a luxuszemüvegen keresztül is. Kriszta be is mutat minket, annyit fogok fel, hogy valamilyen Karcsi. A vezetéknév úgy elröppen, mint kutyaszőr a szélben. De kit érdekel? Nemcsak hogy jóképű, de még előzékeny is. Kinyitja a kocsi ajtaját, betessékel, aztán Krisztát is, majd végül előreül a sofőr mellé. Jesszusom, hát ez nem semmi, nem olcsó mulatság! Sofőrrel furikázni, ezt csak kevesen engedhetik meg maguknak. Ja, de hát ezt is a Pasikölcsönző kft. állja. Karcsi menetközben olyan természetesen fecseg és olyan kellemes a hangja hogy el tudnék aludni rá. Vagy éppenséggel fel tudnék ébredni rá, minden reggel. Nem, nem, csak nyugi! Ez csak egy kölcsönpasi, nem igazi, csak egy színész. Össze kell szednem magam mielőtt még kikészülök. Lassacskán megérkezünk, és elámulok mikor látom milyen klassz a Kriszta munkahelye. Többemeletes üvegkomplexum, már a látványtól is liftezik a gyomrom. Modern és csak úgy süt belőle az elegancia. Felmegyünk az ötödikre, a céges buliba. Krisztának közben be nem áll a szája, magyarázza hogy melyik emeleten mi van, bemutat több tucat embernek, akikkel valószínüleg soha többé nem találkozom, így meg sem jegyzem a nevüket. Karcsi átkarol és úgy visz maga mellett, olyan diadalmasan mint valami trófeát. Közben buzgón villantgatja a széles mosolyát mindenkire.

A terem közepén gazdagon díszített karácsonyfa áll, körülötte színes papírba csomagolt ajándékok. Közelebb megyek megtapogatni, megszagolgatni, és elképedek mert észreveszem hogy a fa mű. Műanyagból vannak a díszek, sőt még a girlandok is. A szaloncukrokat megfújkálom, hát, uramisten, egy csómó üres!

 - Lelopkodtuk a múlt héten, nem bírtuk megállni - kuncog Kriszta.

Már húz is tovább, hogy bemutasson a vadidegeneknek. Úgy kapaszkodok Karcsimba, mint valami mentőövbe. Le is horgonyzunk egy kisebb csoportosulásnál, és Kriszta bemutat a nagy- és kisfőnököknek, meg párjaiknak. Karcsiról elmondja hogy menő vállalkozása van, ezért aztán a többi öltönyös alfahím egyből rákattant és csak úgy cikáztak a levegőben a profitok, redisztribúciók, válságmodellek, és egy csomó olyan kifejezés ami számomra kínaiul hangzott. Csak áltam mint a szélütött és irígykedve pislogtam a nagyfőnők asszonyokra, akik komolyan bólogattak az én Karcsim minden egyes szavára. Nyilvánvalóan minden szót értettek.

 - Az államnak a kisbetéteseket kellene megvédenie, mikor emelik már fel a betétbiztosítási limiteket, kérdem én? - fortyogott tüzesen Karcsi.

 - Önnek teljességgel igaza van. De az a baj nálunk, hogy az állam nem vállal garanciát. - bólogatott egy őszülő üzletember.

Úgy állok ott mint egy fagyasztott csirke. Se bű, se bá. Kellemetlen, hogy minden nő engem néz, összesúgnak a hátam mögött,és érzem, hogy mindenki szerint marhára szerencsés vagyok hogy ilyen okos pasim van. Jó félórás traccsolás után tudom csak odébbvonszolni kölcsönpáromat, és megpróbálom rávenni hogy táncoljunk.Magabiztosan ragadja meg a derekamat és már vonszol is a parkett közepére.

 - Rumba, mambó, keringő? Milyen zenét kérjek?

 - Ó, én nem is tudom, csak egy kis laza diszkó, semmi több.

 - Oké, akkor csak csörögjünk.

Hát lötyögtünk, ami neki profin megy, nekem meg nem annyira. Olyan esetlen, cingár struccként nézek ki mellette, emelgetem a lábaimat, és rájövök, jobb lett volna valami lassú szám. Hatalmas kő esik le a szívemről mikor végre az étterembe kecmereghetünk. Sajog a lábam és csillagokat látok. Szerencsére gazdag svédasztal vár minket, Karcsi itt is nagyon gáláns, azonnal hozza a frissítőket, megkérdezi hogy nem fázok-e az ablak mellett, elég puha-e a párna a popsim alatt satöbbi satöbbi. Intem hogy minden rendben, közben odajön Kriszta és olvadozva figyel minket. Farkaséhes vagyok, telepakolom a tányéromat rántotthússal, fasirtkákkal, majonézes krumplisalátával.

 - Édesem - figyelmeztet Karcsi - az legalább nyolcszáz kalória. Javaslom a ráksalátát, az jobban csúszik ilyenkor este.

Útálom a tengeri herkentyűket, de arra gondolok, egyszer én is kipróbálhatnám. Csak nem fogok belehalni. Elbíbelődök a divatos kajával, mialatt Karcsi kieslőadást tart az egészséges táplálkozásról, statisztikai adatokkal megtűzdelve. Csak úgy villog a szemüvege. Az egyik hölgy közbeveti, hogy éppen egy Dalí kiállítást nyitottak meg a közelben, és tegnap volt szerencséje ellátogatni. Karcsi azonnal közbevág:

 - Dalí nagyon érdekes, de nekem nem jön be a színvilága. Azt hiszem ez az impresszionista ecsethasználat már sosem lesz a kedvencem.

 - Drágám - mondom neki halkan - Dalí a szürrealistákhoz tartozik.

 - Na igen, impresszionista-szürrealista.

Bugyborékolva szürcsöli a vizet, és aprókat böffent hozzá. Minden kortynál kivillan hófehér fogsora. Kezdek szédülni. Távolabb húzódok és rettenetesen felháborodom azon, hogy a tökéletes Karcsi nem tudja Dalí mi fán terem. Undorító ez a böfögés, ez a gurgulázás. Hogy lehet hogy mások nem veszik észre? Akkor Kriszta odébb vonszol és a fülembe suttogja: - Gyere, be akarlak mutatni valakinek!

      Aszott, zsémbes öreg muki elé penderít. Úgy mustrál, mintha kiállítási tárgy lennék. Na kész, ez a Szörny RT. Te jó ég hová kerültem? Akkor Kriszta bemondja a kisöreg nevét:

 - Macskási Huba vezérigazgató úr, íme Mezei Tulcsi, azaz Tulipán, a legjobb barátnőm. Huba úrnak nyúlfeldolgozó üzeme van, és éppen titkárnőt keres.

 - Nagyon örvendek.

Kezet nyújtok a kis gnómnak, és közben kétségbeesetten próbálom visszagyűrni kirobbanni készülő hahotámat. Macskási Huba. Hogy lehet ezzel a névvel élni? Na meg a nyúlfeldolgozó üzem. Vajon élő nyulak, vagy valami játékok? Nyom, feszít belülről a röhögés, mindjárt felbugyog és akkor végem van. Már csorog a könnyem, duzzad az arcom. Akkorának érzem a fejemet mint egy dézsa. Próbálok szomorúra gondolni, elképzelem a kis ürgét kinyúlva, haldokolva, balesetet szenvedve, de nem segít, sőt, a vizualizáció csak fokozza a helyzet komikusságát. Belehalok, kész, végem. Akkor a Huba kedvesen rám mosolyog, és esetlenül kezet nyújt. Félénken és nagyon halkan megjegyzi:

 - A barátnője említette hogy éppen munkát keres. Nos, elküldheti az önéletrajzát ha úgy gondolja hogy megfelelne egy titkárnői állás.

 - Köszönöm, majd gondolkodom rajta. És mondja csak, élő nyulak vannak abban az üzemben?

 - Nem, már halottak. De miért kérdezi?

 - Csak úgy, nem fontos. Csak kíváncsi voltam.

A vihogás most már ellenállhatatlanul kitör belőlem, alig bírok normálisan elköszönni. Aztán Krisztát bevonszolom a mosdóba, a nyakába ugrok és csak röhögök, röhögök, de úgy, hogy már teljesen összenyálazom a haját. Legnagyobb meglepetésemre, kedvenc barátnőm duzzogó arcot vág.

 - Te tiszta hülye vagy! Én állást próbálok szerezni neked, te meg itt idétlenkedsz!

 - De Kriszta, én nem akarok a döglött nyulak közé menni!

Erre már ő is elröhögi magát, és nagy viháncolva térünk vissza a mulatságba. A földbe gyökerezik a lábam, mikor meglátom Karcsit. Terjedelmes hölgykoszorú veszi éppen körbe, ő meg harsányan osztja az észt. Azt sem hallja, hogy már századjára cseng a mobilja, mert ott felejtette az asztalon. Felmegy a cukrom, felkapom a mobilt hogy a fejéhez vágjam. Akkor látom hogy már vagy húsz nem fogadott hívás és négy sms jött. A mamától. A röhögés most felkúszik az agyamba, és érzem ahogy szétárad bennem mint valami drog. Nyugodt léptekkel közelítem meg Don Juant, és kedves, meleg hangon közlöm vele:

 - Drágám, itt a mobilod. Anyukád keresett. Már vagy hússzor. Tudod hogy későre jár már, haza kellene menni.

Forma-1-es sebességgel húznak el mellőle a csajok. Karcsika lógó orral, szikrázó szemekkel veszi át a telefont. Én meg diadalmasan mosolygok. Teljes győzelem. A hazafelé úton egyetlen szót sem szólunk. Mikor kiszállunk annyit még odavágok:

 - Aztán puszilom a mamát.

Sebbel-lobbal futok fel a lépcsőkön, nehogy utánam eredjen a lefokozott alfahím. De szerencsére nem követ. Végignyúlok az ágyon, és eszembe jut a képecském. Lekukkantok a földön elterülő tulipánmezőmre és nagyot nevetek. Ebből a szögből, úgy néz ki mint egy sajtot majszoló piros kisegér.