Állnak az egyetem előtt s várakoznak. Lassan elszövődik a nap, s szemerkélni kezd az eső. Pista megböki Janit, s inti hogy már látja a harmadikat. Imre kacsázva, idétlenül lépeget, kerülgeti a tócsákat. Mikor odaér hozzájuk, ránt egyet a tarisznyáján s köszön:

—Hő!

Hallagatnak s mustrálják egymást. Pista megmérgesedik, s ráacsarog:

—Mit nézel?

—Néz a rosseb.

—Az hát, ne gúvasszad már a szemedet, mert békujakolok!

—Ejsze, arra nézek amerre akarok!

—Egyen meg a búbánat, te, inkább azt mondjad mi vót?

—Mi lett vóna? Hatos kaptam.

—S az jó-é?

—Megjárja.

—Mér nem tanultál jobban?

—Mi az tán siket vagy? Asszondtam hogy az megjárja!

—Neked lehet, de nem nekem!

—Ne kötekedjé, Pista!

—Hán? Ügyejé, Imre! Azt hiszed anyánk szeret feketébe öltözni?

Villanak a szemek, megcsöngetig a bicskákat a tarisznyában. Morognak, sápadnak, egymásra áporkodnak. Akkor csendesen megszólal Jani:

—Gyün a busz.

Erre megcsillapodnak a testvérek, s elteszik a haragot. Sokan vannak a megállóban, s jó helyet kell fogni. Pista, az idősebb jogán, még megtaszítja Imrét, s rábökken:

—Ne bódorogj már, igyekezzé!

Felszállnak s az ablak mellett kapnak helyet. A tömeg majd leviszi a gombjaikat, még jó hogy nincs rajtuk sapka és sál hogy arra is kelljen figyelni. Izzadnak, pirosodnak. Akkor Jani megtörülgeti az arcát s mondja:

—Jó nagy itt a gyúródás!

Mennek, zötyögnek hazafelé a savanyú szagú buszon. Jobb a tarisznya mint a táska, mert a hasukon horhatják, s nem lopnak ki belőle semmit. Imre előveszi az uzsonnáját s megkínálja a többieket. Egymás után beleharapnak, aztán kómótosan elrágják.

—Pálinkád van-e? – kérdi Jani.

—Otthun.

—Itten, vagy ott Csíkban otthun?

—Itten a blokkba. Édesapám hozta múlt héten.

—Akkor jó.

Hallgatnak, esznek. Pista rá akar gyújtani, de meggondolja magát mert ráugrik a szeme a nemdohányzós jelre. Hosszan nézi, aztán legyint s rágyújt. Imre megböki s rászól, de Pista visszavág s a buszra mutat:

—Ennek má mindegy.

—D e megbüntet a kontroll!

—Szerinted a kontroll tud magyarul?

—Nem a, csak románu.

—Na látod. Majd megmongyuk neki hogy küfődiek vagyunk. Jani te tudsz románu?

—Én nem.

—Na látod. Akkor küfődiek vagyunk.

Aztán még Pista megtaknyosodik, néz körbe, jobbra balra sandít. Nem meri kicsapni azért, inkább elővesz egy zsebkendőt. Mégiscsak városon vannak. Nagy bucskázással érekzik a busz, s kelletlenül leszállnak. Felmegy a három fiú a lakásba, s nekilátnak a pálinkának. Iszogatnak egy darabig, aztán Pista felhörren hogy tanulni is kéne, mert mintha valami tesztet írnának holnap.

—Mibűl? – kérdezi Jani.

—Nem tudom. Ne is baggas. Majd holnap meglássuk.

Imre megemberkedik s odaáll a bátyja elé.

—Te Pista mondok valamit!

—Na!

—Én feliratkoztam, s nyáron elmék Amerikába.

—Mé?

—Csak. Pénzt keresni. Ámerikaiul tanúni.

—Azt úgy mondják angolul. – igazítja ki Jani.

Nem szólnak, hallgatnak egy sort. Akkor Pista keményen felmordul:

—Mi az te pulya, tán megnyüvesedett az agyad? Oszt kivigyáz ott majd rád idegenben? Mit mondunk édesszülénknek? Minek mennél oda?

—Most vagy soha! – cigánykodott kipirulva Imre – Jövőre lehet belébukok az egyetembe, vagy nem lesz mibű kijárni. Ha nyáron elmék, annyi pénzt keresek, hogy adok édesanyáméknak is, oszt nem kell többet fizessék a taxámat!

—Hán, te barom, minek nem tanulsz, hogy átkerülj ingyenes helyekre? De ilyen hatosokkal... piha!

Megkeménykedik rajtuk a csönd. Pista még kiböki:

—Aztán mit dolgoznál te ott, mikor még a kapa is kihullik a kezedbű? Tán mosogatnál, hogy mindent összetörj? Még az erdőben is feléd dől a fa te mitugrász!

—Az dógoznék amit itt románéknál is dógozhatnék! Ott pénzt kap érte az ember, nem alamizsnát! Én nem hagyom hogy édesanyám megint kölcsönt vegyen fel! Meg tudok én már állni a lábamon!

Imre szemében gyűltek már a könnyek, de férfiasan iparkodott, hogy visszanyeldesse őket. Pista hallgat, gondokozik. Rágyújt, s nagyokat szippant. Jani beleokoskodik:

—Én is jelentkeztem, megyek a nyáron Amerikába dolgozni. Imre nem lesz ott egyedül.

—Ki hülyített bele?

—Ecséd.

Pista felsóhajt és tovább szipákol. A másik kettő lélegzetvisszafojtva lesi a szavát. Aztán Pista kiböki:

—Jól van na, ne prünnyögjetek má. Akkó én is megyek. Nem hagyom Imit, még bajba kerül. Olyan bakontás, hogy a tavaly a budi is összeroppant alatta!

—Nem én roppantottam össze, hanem az eső, te szamár! – felesel Imre, de már vidáman pislog hozzá.

—Hallod-e Pista, - fűzi tovább Jani – oda tudni kell Ámerikaiul is.

—Angolul. – javítja ki Imre.

—Úgy na, mindegy. Én tudok egy keveset, s addig még Imre is megtanulhatja az alapokat. De hogy fogunk elbódogulni ott idegenben, és ha nem értjük meg mit mondanak az emberek?

Pista lassan, méltóságteljesen feláll és a csillogó szemű, kalandvágyó fiúkra néz. Aztán keményen így szól:

—Egyet se féljetek. Majd asszongyuk küfődiek vagyunk!