Kedves tagjaink!

Íme legújabb pályázatunk, mely újabb fejtörésre ad lehetőséget!

**************

  A megoldandó ügy:

   Egy busz sebesen robogott a célállomás felé. Sztrádán járt éppen, ráadásul nem volt túlságosan nagy a forgalom, így nyomhatta a sofőr a gázt, ahogy csak bírta.
   A jobb oldali harmadik kettes ülésen egy lány és egy fiú foglaltak helyet. A lány szép hosszú, szőke haját helyenként lila és rózsaszín csíkok tarkították. Igéző kék szemét le nem vette mellette ülő fiúról, aki elégedetten mosolygott, akár a tejbetök.
   Mögöttük egy idős házaspár mereven bámult ki az ablakon. Ők nem csodálták egymást, már nagyon régen. Néha találkozott tekintetük, de ez csak futó pillanat volt, és csupán arra jó, hogy a régmúlt időkön merengjenek. Arcuk mégis boldogságról tanúskodott: egymás mellett álltak, még ha az egykor lángoló szenvedély el is illant.
   Egy üléssel hátrébb testes fiatal srác foglalta el mindkét ülőhelyet. De még az a kettő sem volt neki elég a kényelmes utazáshoz. Fülén fejhallgató díszelgett, amiből áradt a zene; talán még a busz hátsó felében is tisztán hallották, miről énekel Pataky Attila. Az tökéletesen tükröződött a fiú arcán, hogy roppant elégedett saját sorsával, és úgy általában véve, a világgal.
   Háta mögött fiatal anyuka próbálta kordában tartani neveletlen gyermekét. A kisfiú folyamatosan izgett-mozgott, megállás nélkül beszélt, halálra idegesítve ezzel édesanyját. A fiatalasszony egyre dühösebb lett. A körülöttük ülők már azt várták, mikor csattan el egy jókora, nevelő célzatú pofon. A jelenlévők közül többen bizonyára vállalkoztak volna rá. Őket is bosszantotta a gyerek viselkedése. Most éppen az előtte lévő ülést rugdalta teljes erőből. A sértett viszont annyira bele volt merülve a zenébe, ügyet sem vetett erre a kis incidensre.
   Az anyuka idegesen jártatta tekintetét az ugyancsak egyre feszültebb utasok között. Szeme megakadt egy jóképű fiatalemberen. Úgy huszonöt éves lehetett, amolyan diplomata-forma emberke. Öltönyben volt, nyakkendőt viselt, és ötpercenként az órájára nézett. Jó drága óra lehet, állapította meg a valóban elegáns kinézetű időmérő eszközről a nő.
   A férfi eszelős arckifejezéssel nézegette az elsuhanó fákat és mezőket. Megérezhette az asszony tekintetének súlyát, mert egyszer csak befejezte a táj komor tanulmányozását, és apró szemeivel tapogatva kikutatta, ki figyeli őt meredten. Amikor megtalálta, furcsa, lenéző gesztussal felelt. A nő és fia, az ő ízléséhez képest, toprongyba voltak bugyolálva. Ez jól láthatóan az elegáns urat bosszantotta, mivel kizökkentette egyensúlyából. Száját úgy félrehúzta, mintha valami nagyon undorító történetet meséltek volna neki. Ezzel el is intézte a dolgot. Hadd nézegessék, ha annyira kedvüket lelik benne. Őt aztán cseppet sem érdekli az aprónép. Visszafordult hát az ablak felé, és ismét magába roskadt.
   A kisfiú ekkor leugrott az ülésről, és megindult a busz eleje felé. Az anyja hiába nyúlt utána, már késő volt. A gyerek a jobb oldali harmadik ülésig meg sem állt. Egy darabig nézegette a fiatal párt; hol a lányra, hol a fiúra vetette tekintetét, majd kisvártatva megszólalt:
   - Dorina, miért ültél ennyire messze? Nem ülsz oda mögénk?
   Dorina lenéző mosollyal tekintett a fiúra.
   - És te miért nem ülsz vissza anya mellé? – kérdezte gúnyosan – Már hiányol.
   De a kisfiú nem hagyta magát lerázni.
   - Mutatni akarok valamit, de csak akkor mutatom meg, ha odaülsz.
   - Nem vagyok rá kíváncsi – válaszolta durván a lány, és visszafordult a mellette ülő fiú felé, akinek öröme idegesítően terült szét bamba arcán. Dorina azonban szemmel láthatóan élvezte a társaságát.
   A kisfiú csalódottan visszabandukolt anyja mellé, aki ezután jókora pofont kevert le neki.
   - Nem megmondtam, hogy maradj itt mellettem?  
   A busz lekanyarodott a sztrádáról, elhaladt a Duna partján, majd átment a hídon. Nemsokára befordult a budapesti Népliget autóbusz állomásra, végül megállt a neki kijelölt kocsiszínben.
   Dorina ugrott ki elsőként az ülésről, őt követte a bárgyú fiú. Mindketten előrefurakodtak, mintha sietnének. Már rég leszálltak, amikor a mögöttük ülő öregasszony felsikoltott, majd jajveszékelni kezdett.
   - Segítség! Az uram rosszul van!
   A nagydarab fickó a következő ülésen lekapta fejéről a fejhallgatót, és segítségükre rohant. Az öregemberen azonban már a nemsokára kiérkező mentősök sem tudtak segíteni.
   A rendőrök alaposan körülnéztek a helyszínen, kikérdezték az utasokat, ki mit látott. Az idős férfin semmilyen külsérelmi nyom nem volt látható. Halálát állítólag gyógyszerre való túlérzékenység okozta. A gyógyszeres dobozt később az előttük ülő lány táskájában találták meg. A lány tagad, nem tudja, hogy került hozzá a perdöntő bizonyíték.
   Az öregember sok pénzt felhalmozott élete során. Indulás előtt, a buszmegállóban arról tanakodtak feleségével, haláluk után mi lesz a vagyon sorsa. Beszélgetésüket az utazók közül sokan hallották.

A fontosabb vallomások:

A feleség: Elbóbiskoltam félúton, úgyhogy nem tudom, mi történhetett pontosan. Annyit tudok, hogy az uram az utóbbi időben sokat betegeskedett. Ennek az útnak is félve vágtunk neki. Feri ráadásul indulás előtt olyan furcsán viselkedett. Mintha tudta volna… (sírásba fulladt a vallomás)

Az előttük ülő fiatal lány: Nem tudom, hogy került hozzám az a doboz. Véletlenül ültem előre, amúgy anyámmal és az öcsémmel utaztam. A buszmegállóban szemezni kezdtem egy sráccal, akinek együgyüsége már első látásra feltűnt. Kicsit játszani akartam az ostoba fiúval. Elhitettem vele, hogy tetszik. Pedig olyan, mint egy nyomorék. (Lekicsinylőn megrándult az arca.) Mondjuk kicsit sajnálom, hogy meghalt a nagyapja, de ezért nem fogok összejönni vele. A dologhoz pedig semmi közöm.

Az előttük ülő fiatal fiú: A nagyapám jó ember volt. Nem kellett volna meghalnia. A gyilkosnak meg kell lakolnia!

A nagydarab, zenét hallgató férfi: Nem láttam és nem hallottam semmit, mivel zenét hallgattam végig. Egyszer mondjuk hátranéztem, mert egy rosszcsont kisfiú a székemet rugdalta, de ezen kívül semmi árulkodó jelet nem vettem észre. A buszmegállóban hallottam a beszélgetésüket, fel is csillant a szemem. Nem gondoltam volna, hogy ezeknek ennyi mindenük van…

A gyerekkel utazó nő: A fiam állandóan rosszalkodott, másra nem is tudtam figyelni. A buszmegállóban én is hallottam a pénzről szóló beszélgetést, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. A gyerek talált egy elgurult gyógyszert az előttünk lévő ülés alatt. (És átadta a rendőrnek, aki összehasonlította a lány táskájában talált doboz tartalmával, majd elégedetten bólintott.) Ettől izgatott lett, és futott a lányomnak elújságolni. Nem tudom, miért lehetett olyan fontos.

A kisfiú: Dorina táskájából esett ki az orvosság, amikor elment előre. Vissza akartam neki adni, de ő nem akart visszaülni hozzánk. Ezért megtartottam.

Az öltönyös, nyakkendős diplomata: Szégyenteljes dolog! Azok a szakadt emberek, nyilván a pénz miatt eltették láb alól a férfit. Mást nem tudok elképzelni. Máskülönben miért ült volna előre a lány olyan hirtelen? Én mondom: pénzéhes népség. Előre kitervezték az egészet. Már amikor a buszmegállóban hallották a beszélgetést, felcsillant a szemük, mint a vérszomjas ragadozóknak.

A kérdés: mi történhetett?

Válaszokat a tyby.89@hotmail.com emailcímre küldjétek!