Bobby Jobbing, az éjszakai ügyeletes kilépett a kórház hátsó bejáratán és a csikkekkel teletömött szemetest csörömpölve odahúzta az üvegajtó fotocellás érzékelője elé.

Ásítva körülnézett a kihalt parkolóban. A feje fölötti neon műanyag burkolatának csapódó éjszakai rovarok koppanásain és a közeli parkból áradó tücsökzene hangjain kívül csendes volt minden.

Halványzöld egyenruhájának mellzsebéből előhalászott egy doboz cigit és rágyújtott.

Élvezettel kifújta a füstöt a kerengő bogarak felé, azután elővette a mobilját és sms-ekkel kezdte bombázni a barátnőjét, aki reményei szerint még nem alszik így este kilenc után, hanem éppen róla ábrándozik.

Részletesen kifejtette, hogy mit és hogyan fog vele csinálni az ágyban, mihelyt túl lesz ezen a végtelenül unalmas éjszakai műszakon.

Annyira belemerült a gombok nyomkodásába és túlfűtött terveinek ecsetelésébe, hogy amikor meghallotta a köszönést, ijedtében elejtette a telefonját.

-         Jó estét – mondta az előtte álló alak, aki mintha a semmiből öltött volna testet.

-         Ember, észnél van? Ne paráztasson má’! – válaszolta Bobby dühtől kivörösödött arccal és felvette a szétesett mobiltelefon darabjait. Az aksit a helyére téve visszapattintotta a hátlapot és zsebre vágta a készüléket.

-         Elnézést, nem akartam megijeszteni – mentegetőzött a férfi.

Vastag lencséjű szemüvege mögött óriásira felnagyított szemei idegesen ugráltak ide-oda a parkoló árnyait fürkészve.

-         Na persze. Én meg az ijedtség – mondta Bobby és hogy visszaállítsa megtépázott tekintélyét, kihúzta magát, megfeszítette széles mellkasát, majd kétméternyi magasságából letekintve, összevont szemöldökkel végigmérte a nála egy fejjel alacsonyabb fickót.

Az apró termetű férfi kezeit szürke dzsekijének zsebébe süllyesztve ácsorgott. Oldalra fésült tincsei alig takarták kopaszodó feje búbját. Nyakát behúzta a vállai közé és zavartan bámulta koszos cipője orrát.

-         Mit akar itt ilyenkor? – kérdezte Bobby. Magabiztosságát visszanyerve egy utolsót szívott a cigarettából és elpöckölte a csikket a parkoló sötétjébe.

-         Az a lány. Akit elgázolt a vonat. Délután hozták be. Életben van? – a kis fickó könnytől csillogó szemekkel felnézett a nagydarab ápolóra. 

-         Családtag? – firtatta Bobby, miközben erős karjait összefonta maga előtt.

-         Nem. Én vezettem a vonatot, csak látni szeretném – válaszolta a férfi és látszott rajta, hogy közel áll az összeomláshoz.

-         Sajnálom öreg. Azt nem lehet. A lány az intenzíven fekszik kómában, válságos állapotban. Nem látogatható, főleg nem idegeneknek. A szabály az szabály. Nem tehetek semmit – mondta Bobby némiképp megenyhülve.

-         Esetleg ha mégis lenne rá mód. Kérem… - azzal a férfi kihúzta reszkető kezét a zsebéből és gyűrött bankjegyköteget nyújtott az ápoló felé.

Bobby megvakarva borostás állát töprengve bámulta a pénzt, végül sarkon fordult és eltűnt a kórház folyosóján.

Miután meggyőződött róla, hogy a főnővér mélyen alszik irodájának a kanapéján, visszatért és megszámolta az összeget. Elégedetten elvigyorodott, majd elrakta a cigis doboz mellé.

- Rendben van. Jöjjön velem – mondta és betessékelte a férfit, aztán visszarakta a szemetest a helyére. 

Az ajtó halkan becsukódott mögöttük.

A liftet elkerülve felmentek a sötét lépcsőházban a második emeletre, ahol a zöldre festett falak között egy ajtóhoz értek.

- Itt vagyunk, de ha szólok, azonnal mennie kell. Az állásommal játszok – mondta Bobby és beengedte a férfit a kórterembe.

         Odabent még a fertőtlenítő szúrós szaga sem tudta elnyomni a betegség és a halál bűzét.

A kis fickó bizonytalan léptekkel az ágyhoz ment és leült egy műanyag székre.

Megbabonázva nézte az ágyon fekvő eszméletlen fiatal lányt. A kórlapra pillantott és alig hallhatóan megszólalt: - Helen Woe, hát így hívnak.

Körös-körül orvosi műszerek szegélyezték az ágyat. A szívmonitor halk, szabályos pittyegése jelezte, van még élet az összetört, megcsonkított testben. Helen fejének tetejét és bal szemét foltokban átvérzett vastag kötés takarta. A másik, sötétkék karikás szeme szorosan lehunyva. Bájos, sápad arcát apró horzsolások csúfították.

Szinte eltűnt a fehér takaró alatt, ami mindkét térdétől lefelé átmenet nélkül simult a matracra, tudatva a külső szemlélővel, hogy a lány elveszítette a lábait.

A férfi gyengéden a tenyerébe vette Helen ernyedt kezét, melynek könyökhajlatába infúzió csepegett.

-         A nevem Dale Pander és őszintén sajnálom. Nem akartam ezt, ahogy máskor sem – a kis ember most már nem tudta visszatartani a könnyeit és görcsös zokogás rázta meggörnyedt alakját.

Amikor valamennyire összeszedte magát, szabad utat engedett a régóta elfojtott szavaknak is.

-         Már több mint huszonöt éve vezetek vonatokat és ez idő alatt túl sok balesetem volt. A tizenegyedik vagy és akárcsak te, mindegyikük öngyilkos volt.

Egy vonat féktávolsága sebességtől függően akár száz méter is lehet. Esélyem sem volt megállni – mondta Dale. Tekintete megváltozott, üveges lett, ahogy a múlt képei felelevenedtek előtte.

-         Emlékszem az elsőre. Még csak egy éve dolgoztam a cégnél. Fiatal voltam, huszonegy éves, friss házas és egy kéthónapos kisfiú apja. Tele voltam tervekkel és reményekkel. Azután jött az a srác…

Fél kilométerrel az állomás előtt történt.     Először azt hittem valami állat rohan ki a sínekre az erdőből. Nem az volt. Egy depressziós kamasz fiú, aki azt hitte, csak így oldhatja meg szerelmi bánatát. Tudom, hogy az volt a baja. Utána sokat megtudtam róla, mint mindegyikükről. A darabjai hatvan méteren keresztül szétszóródtak a talpfákon. Csak a fogairól tudták azonosítani a szerencsétlent. Amikor végre sikerült megálljak és leszálltam a vonatról… a kerekek alatti látvány leírhatatlan volt. Nem kívánom senkinek – Dale tovább szorította az öntudatlan álmát alvó Helen kezét, majd folytatta.

-         Azt mondták nem én vagyok a hibás. Két hét szabadságra és pszichoterápiára küldtek. Valamennyire túl is tettem magam a dolgon amennyire ez emberileg lehetséges. Azután másfél évre rá jött az a fiatal pár. Úgy döntöttek együtt, kéz a kézben távoznak el erről az árnyékvilágról. Micsoda romantikus gondolat. A kocsijukkal áttörték a sorompót és egyenesen a járatom elé hajtottak. Kicsi autó volt, nem siklott ki a vonat. Őket viszont száz méteren keresztül toltam magam előtt. Amikor megálltam és a roncsokhoz siettem a fiú, aki még életben volt egy darabig, sírva próbálta visszatuszkolni halott barátnője zsigereit a hasán tátongó sebbe. Később, nem sokra rá ő is meghalt. Mire a mentősök kiértek elvérzett a combartériáján keresztül.

Helen szótlanul, lehunyt szemmel hallgatta a történetet. Egyetlen reakciója ujjai időnként megismétlődő, akaratlan rángása volt.

Dale szabad kezével zsebkendőt vett elő és kifújta az orrába folyt könnyeket.

-         Megint egy hónap szabadság és terápia. Más az én helyemben feladta volna a szakmát. Nem tehettem. Családom volt, el kellett őket tartanom, és máshoz nem is értettem.

Két év múlva újra megtörtént. Olyan    volt, mint egy lidércnyomás. Az a férfi ott a síneken. Szabályosan kettévágták a kerekek. Deréktól felfelé találtam rá. Mintha csak aludna, úgy feküdt ott két karjára hajtva a fejét. Azt hittem, ha valaki ilyen sérülést szenved, egyből meghal. Tévedtem. Ahogy közeledtem felé küszködve a rosszulléttel, egyszer csak megmozdult, rám nézett. Azt sem tudta hol van. Volt valami békés beletörődés a tekintetében. Szerintem már látta a túlvilágot. Átfordította a fejét a másik oldalára és vége volt. Sokkot kaptam. Újabb terápiák következtek, de már semmi sem lett a régi. Az asszony látta a változást és lelépett a gyerekkel. Nem hibáztatom. Jól döntött.

Dale Pander fáradtan elmosolyodva végigcirógatta Helen viaszfehér, merev arcát.

-         Miért nem tudtok valami más módszert kitalálni, ha már mindenáron mennetek kell? Miért kell mást belerángatnotok a nyomorotokba? Csak megteszitek és nem számoltok azzal, akinek együtt kell élnie a történtekkel. Istenem, mennyien voltatok még ezután. Ahogy mondtam, te vagy a tizenegyedik. Mindenkivel meghaltam én is egy kicsit. Apránként elkoptam. Kijártam a sírokhoz és mindent megtudtam rólatok. Próbáltam megérteni az indítékokat. Valahol sikerült.

A férfi körülnézett az üres szobában.

- Elárulok egy titkot Helen. A többiek itt vannak velünk. Egy ideje követnek mindenhová. Most is látom őket azon szörnyű valójukban, ahogy a halálukat lelték. Ők lettek az új családom.

Dale felállt a székből és Helen fejéhez lépett.

-         Szóval sajnálom. Sajnálom, hogy nem sikerült – azzal finoman kihúzta a lány alól a párnát és rászorította a mozdulatlan arcra. Helen karjai megrebbentek egy pillanatra mint egy madár szárnyai, azután éles hangon felsípolt a szívét vigyázó szerkezet.

-         Szívesen – mondta Dale és a zsebéből egy rövid csövű pisztolyt előhúzva az ajtóhoz fordult, amin berontott az ügyeletes ápoló.

-         Mi történt? – kérdezte Bobby, de abban a pillanatban felmérte a helyzetet.

-         Te rohadék, szemétlá… - kezdte dühösen Dale felé lépve, amikor a fejének szegeződő fegyver csövének vészjóslóan sötétlő torkolata megállította.

-         Mondd csak, szeretsz élni? – kérdezte Dale nyugodtan.

-         Iiigen – dadogta a megszeppent ápoló és remegő lábakkal hátrálni kezdett.

-         Akkor becsüld meg – mondta Dale. A pisztolyt biztos kézzel végig Bobbyra szegezte, miközben elment mellette és kisétálva az ajtón, eltűnt a kórház folyosóján.

Az állomás fényei megvilágítják Dale Pander gondolataiba merült alakját. Ránéz a kezében tartott fegyverre, aztán messzire elhajítja a peronon túli sötétségbe.

A talpfák közötti zúzott köveken botladozva (tizenegy véres túlvilági szörnyeteggel a nyomában, akiket csak ő láthat) megindul a sínek között a távolból közeledő zakatolás felé…