Akácfák alatt

   Amikor az ember már túljutott élete delén, lezárt egy fontos szakaszt az életében, egyszerre elterpeszkedik egy kényelmes plüssfotelban, amelyet az égiek ajándékoztak az embernek, és már csak visszafelé tekint, hogy számot vethessen életének minden egyes tettével. Olyankor végre elmerenghet az álmokban elkövetett kihágásokon, azokon a bűvös utakon, amelyeken nőkhöz igyekezett; az emlékezés fotói egyre inkább pörögnek, váltakoznak, hogy a végén a zűrzavarból egy egész álljon össze. Minden emlékben ott rejlik a kedélyes mosoly és a fanyar grimasz, minden élethelyzetben ott rejtőzött a boldogság fénysugara, ugyanakkor a legkedvesebb emlékeket is képesek berondítani a szomorúság marhacsordái. Az emlékeknek nincs más szerepük, minthogy újra jelenné varázsoljuk elmúlt idők eseményeit: akiket szerettünk, de elmentek, újra leültethetjük magunk mellé a padra, s akiket gyűlöltünk, megszeressük, hogy megbékélhessünk…

   Odüsszeusz, ahogy átlépett élete másik felébe, pontosan érezte, hogy áthaladt életének egy olyan részébe, ahonnan visszafelé tekintve felkavarhatja a poshadó iszapot, hogy kihalássza belőle azokat a gyöngyszemeket, amelyeket ifjú, habókos fővel szórt el, mikor még felelőtlenül élvezte az élet minden apró örömét. Öregsége számára bölcsességet hozott, kitartást, hogy elvarrja azokat a szálakat, melyeket dőre módon csak találomra elszabdalt. Ült békésen a kocsmában, vagy tágas kertjének hűvösében, s bár körülötte tombolt a nyár, mint egy megbokrosodott gyermek, ő lélekben hűvös őszi tájakon járt, és kietlen utak hófúvásait élte át. Módjával bandukolt visszafelé egy olyan ösvényen, ahol idefelé nem fedezte fel a táj szépségeit, nem látta meg a nyilvánvaló csodákat, és a rengeteg elhajított szeméttől, amelyeket ő maga hagyott ott, a kilátás szégyenlősen elrejtőzött.

   Odüsszeusz sosem volt szent, olykor a békétlenség álarca mögé bújva tört utat magának az élet dzsungelében, máskor pedig átgázolt minden jöttmenten, hogyha az érdekei úgy kívánták. Minden aprócska virágot leszakított, kezdve a fenséges orchideától egészen az út menti gazig, és végeredményben arra a megállapításra jutott, hogy az ezernyi vétek és tévelygés ellenére, életének gazdagsága nem mérhető sem pénzzel, sem más földi értékekkel, azokat ő élte meg, ő szenvedett meg minden egyes sikerért vagy kudarcért, így aztán csak elsimíthatja lelkének kusza hullámait.

   Midőn így ücsörgött kertjének hűs rejtekében, a gondos akácok eltakarták a forró Napot, és ebben az árnyékos merengésben lassacskán, egyenként előléptek a régi szerelmek, a régi barátok, akiknek nagy része már elmúlt, mint a tavalyi hó. Egymás után, egyenletesen lépkedve vonultak fel a kiszáradt fűben, mezítláb, élvezvén a nyarat, lenge öltözékben, hogy Odüsszeusz érdeklődését felkeltsék a nők, és a barátok épp hogy nem léptek hozzá, hogy még egyszer megszorítsák a kezét.

   Az idillikus képet néha megtörte egy-egy haragos női szempár, egy-egy aprócska ránc az orr tövében, és mindig olyan orrok tövében képződtek az árkok, amelyeket egykor Odüsszeusz csókolt, s a csókok szünetében örök szerelmet ígért azoknak a nőknek, pedig másnap már messze járt a városból, faluból… A harag nem egyéb, mint képtelenség arra, hogy megbocsássunk másoknak… Odüsszeusz arra is egész sor baklövés után jött rá, hogy a hiúság kondérjában főtt gulyást nem eszi meg senki, még mi magunk is kiöntjük a fűre. És hiába szerette a nőket, az embereket, azokat a barátokat, akikért egykoron ölre ment ismeretlen alakokkal, hiába minden félelem és rettegés, az aprócska örömök is elszálltak a széllel, csak maga az élmény számít, a tapasztalat, amely minden rossz és jó váltakozásából származott.

   - Odüsszeusz, emlékszel, hogy megígérted, meglátogatsz vidéken, és sosem jöttél el? – kérdezte a szél ettől a bölcs királytól, s megjelent az a nő, akit sosem látott személyesen.

   A haragos tekintet nevetéssé szépült, és a napfénytől ragyogó arcocska remek látvány volt, egészen felvidította Odüsszeuszt. Emlékezett a régi kedvesre, akivel csak a fantázia papírmasé díszletei között hálhatott, akivel olyan tájakon járhatott, ahol még senki sem járt; éppen az elképzelt, egyáltalán nem valóságos díszletek miatt tűnt minden olyan valóságosnak, mintha Odüsszeusz valóban markolta volna a kedves kisasszony húsát, s mintha tényleg érezte volna leheletének forróságát. Még bánatot vagy bűntudatot sem érzett. Ha nem ment el vidékre, nem ment… más vizeken hajózott akkoriban, másfajta női istenségek ejtették rabul büszke szívét.

   Lépdeltek elő a régmúlt időkből a nők, a kisasszonyok, akik ígértek mindent, hogyha Odüsszeusz velük marad, a csillagokat képesek lettek volna lehozni, de ez a bölcs király már egészen más vidék felé evezett gondolatban. Lépkedtek azok a nők, a formás lábak játéka valódi ízt varázsolt a merengő király szájába, az alakok és formák világa után pedig a csókok nosztalgiája ébresztgette a vágyat. Az elhagyott nők mind mosolyogtak, mintha halálukban elfelejtették volna a be nem tartott ígéreteket, a nagy megfutamodásokat, a futó kalandokat, azokat a hazugságokat, melyeket Odüsszeusz gyávaságból nyögött ki, hogy megmentse a lelkét; azok a nők mind mosolyogtak, hiszen a megbocsátás óriási máglyája már megemésztette haragjukat.

   - Megbocsátottam galádságodat, Odüsszeusz, szerettelek! – súgta újra a szél. – Te pedig újra és újra átvertél!

   És már meg is jelent a kicsike teremtés, a gömbölyded formáival, alacsony termetével. Mosolygott ő is, pedig ő aztán megszenvedte Odüsszeusz megátalkodottságát, azt a fajta gazságát, melyre még ő maga sem tudott igazán magyarázatot adni. Az idő képes sebeket gyógyítani, képes hívságokból értéket kovácsolni, s amíg hagyjuk elfolyni kezeink közül ezt a megfoghatatlan folyamot, addig életünk másodpercei úgy múlnak el, hogy tökéletesen már sohasem térhetnek vissza. Az élet magába kapcsolódó láncszemei elszakíthatatlanok, úgy illeszkednek egymásba, ahogy az ember megteremtette őket, és mint az áramot, úgy vezetik a jó és a rossz érzéseket, amelyek hol csípnek, hol pedig ráznak.

   - Odüsszeusz, többé már nem tudtam hinni neked… - súgta a szél.

   Súgta, mint egy közhellyé váló litániát, amelyet rengeteg nő kiáltott Odüsszeusz felé elhagyott éjszakákon; valahogy mind célba ért, kellemetlen szájízt hagyva ezzel ennek a bölcs királynak hétköznapjaiban. Hány és hány éjszakán mardosta lelkét a bűntudat, az elhagyott kedvesek dühe és keserűsége mind megtalálta őt, hogy ne tudjon aludni, hogy alkoholmámorral segítsen önmagán, mígnem felfedezte a képességet a felejtésre.

   A forró napfényben fürdő kert földbeásott asztalánál ülve Odüsszeusz vissza-visszatért egy-egy emlékhez, mintha csak betekintett volna egy régen elhagyott italmérésbe, ahol egykoron léha cimborákkal múlatta az időt, vagy éppen csillogó szemű leányoknak ígérte a szerelmet. Látta akkori rettegő önmagát, amikor azon őrölte magát, hogy nem fogja az imádott nő viszontszeretni, s mikor végre sikerült kellemes emlékekkel gazdagítania habókos életét, egyszerre minden semmivé foszlott, mint egy szakadt rongydarab lengett a szélben egy csapásra elmúlt szerelmének selyemköntöse.

   Mit érnek a nők, ha nem szeretjük őket? Mit érnek a nők, ha nem szeretnek minket? A hiúságból meghódított nő, mikor rájön, hogy a lehazudott szerelem nem volt más, mint időtöltés, olyan pusztító haragra gerjed, amely maga alá temetheti az embert… A körkörös sétákkal körülhatárolt nő sosem képes meglátni a cserkésző vadászt, maga az illat elkábítja érzékszerveit; az ilyen nőket nem szerencsés eltalálni, mert önmagunknak okozunk fájdalmat, amelyet nem könnyű kiheverni. Minden bejárt úton végigsétált Odüsszeusz, emlékeiből színes léggömböket fújt, hogy el tudjanak szállni ismeretlen tájak felé, de csak ő tehetett róla, hogy azok a léggömbök a föld felett lebegtek, nem voltak képesek elszállni.

   - Szerettelek, Odüsszeusz, pedig tudtam, hogy szerelmed sosem lesz igazi irányomba… - búgta a jó öreg szél, s mintha lágy női hangon szólt volna.

   És megjelent az a nő, aki kicsike kezével óriási kondér húslevest főzött ennek a bölcs királynak. A szeretet zöldségeivel egybefőtt élethúsok több aranytallért úsztattak illatos levükben, mint azok a nagymama által elkészített levesek, amelyek csak a korhelykedést segítettek elűzni. S midőn Odüsszeusz a legjobb húslevest kanalazta az elaludt házban, büszke szíve kilométerekkel odébb ölelte kedvesét, aki nem is gondolt erre a királyra. A letűnt korokban megedződött szerelmeket vissza lehet idézni, de romlandósága miatt nem frissíthető fel egyetlen érzelemfoszlány sem, így már őrizni sem érdemes, mint a penészes kenyeret.

   Pedig a húsleveseket merő kézbe mennyire bele volt szerelmesedve Odüsszeusz, a lelke pörgő táncot járt, mikor azok a drága keblek ringtak, ahogy az előtte szorgoskodó kéz elérakta tálkán a rengeteg zöldséget és a húsokat, és később milyen jó volt a lemeztelenített félhomályban örökérvényű erotikává varázsolni az elálmosodott valóságot. Nem igaz, hogy szerelme sosem volt valódi! Gondolatban máshol járt, újra és újra elhagyta kedvesét, hogy aztán mindig visszatérjen egy-egy viharos hajóútról… Az ezerszer megjárt kikötő valódiságát nem tudta elrejteni egyetlen idillinek tűnő szigetecske sem, s míg a kikötő ágyústornyai a biztonságot jelentették, addig a trópusi szigeteken vadállatok falkái jártak. Akkoriban Odüsszeusz semmi pénzért nem cserélte volna le a biztonságot az ismeretlen holnapra, félt még az újtól is, és ragaszkodott, betegesen, pedig a ragaszkodása – egy idő után – felőrölte idegeit.

   Szépen lassan, ahogy megtelt a kert azokkal a nőkkel, akiket már igyekezett elfelejteni, úgy csorgott Odüsszeuszba valamiféle megbékülő érzés, hirtelen egészen vidám lett, és oly könnyedén bocsátott meg önmagának, mintha sohasem követett volna el semmit az életben, amire nem lehetett büszke. Azok a mosolygó arcocskák egykoron sírtak, ömlöttek a könnyek, és az eltorzult szájak szitokra nyíltak, átkozódtak és vagdalkoztak, hazugnak és aljasnak nevezték Odüsszeuszt, pedig bölcs királyunk sosem volt aljas senkihez. Hányszor olvasták Odüsszeusz fejére a nők élete során a minden balgaságot őrző mondatot: sohasem szerettél! Ilyenkor borhoz kellett nyúlni, ki kellett járni a lábakból a fájdalmat, egy jó kört kellett leírni messzi földeken, mert, ha már nem fáj a láb, nem fáj a lélek sem. Mindig megtalálta a kibúvókat, azokat a kicsike réseket, ahol kígyóként kifért, és már más tájak felé menekült, hogy aztán visszatérjen új tapasztalatokkal, új képekkel a lelkében. Az örökös korforgásban nem egyszer találta magát szemközt ugyanazzal a nővel, ugyanazzal a baráttal, társsal, s az újnak vélt találkozásnak nagyon tudott örülni.

   A biztonságot jelentő otthonok, konyhák – ahol Odüsszeusz mindig jól érezte magát -, mindig visszahúzták, mint egy óriási mágnes, folyton hívta bölcs királyunkat, aki rendre visszatért régi kedveséhez, mert nem akaródzott neki az elszakadás. A biztonság volt az első, és csak aztán jöttek a nők kegyei, a fenséges arcocskák, a feszülő keblek, a formás lábak, és a varázslatos női kisugárzások, melyekért Odüsszeusz a Holdra tudott volna szállni. Midőn félresikerült kapcsolatait siratta más nők karjaiban, titkon visszavágyott a megutált kedvese karjaiba, vágyott a rosszra, a békétlenségre, amik elől menekült másokhoz; az egész élete egy nagy menekülés volt, mígnem felfedezte magában a képességet, hogy megbocsásson másoknak, és hogy elviselje mások dőreségeit.  

   - Elhagytál, Odüsszeusz, engem pedig mindenféle férfiemberek tartottak rabság alatt; büdös gazemberekkel háltam, pedig mindig csak téged szerettelek! – vágta oda vadul a szél a haragos beszédet bölcs királyunkhoz.

   Odüsszeusz pedig mosolygott, fáradt szemei oly szárazak maradtak, mint az aszállyal küzdő Alföld, s lelkében aprócska virágok nyíltak, melyek elhozták számára a felismeréseket. A vad szélroham elmúltával újra tudott emlékezni, sorra vette a régi nőket, akiket elhagyott más nők kegyeiért (mert mindig ő hagyta el a nőket), és minél visszább haladt az egyszer már megjárt ösvényen, annál inkább elkomorult, mert a múlt úgy nyelte bölcs királyunkat, mint a fekete lyuk az ismeretlen galaxisokat. A forróságban megérlelt gondolatok ott keringtek körülötte, a nők felsorakoztak szemben asztalával, a szél hol vadul vágtatott át az akácokon, hol pedig víg muzsikát hegedült Odüsszeusz fülébe. A belső megnyugvás hatására lassan lecsukódtak szemhéjai, hogy a boldog szendergésben meglelje lelki békéjét.

   A vad éjszakák forró leheleteit érezte arcán, a mezítelen keblek gyenge simogatását mellkasán, és szinte újra átélte azokat a feszültségeket, melyek vibráltak a szobában, ahová bezárkóztak az erotikával, mint egy bűnös papnővel, akinek brutális vágyai csapkodtak, hogy az emberek csak közös erővel védekezhettek. Látta maga előtt a kedélyesen lengő függönyöket, érezte arcán a szél simogatását; minden oly híven élt Odüsszeuszban, hogy egy pillanatra újra a sötét szoba mélyén találta magát, ahol egykoron feküdt egy nő mellett, akinek szent esküvel fogadta a hűséget, hogy másnap már másik nő kezét csókolja áhítatos csókokkal. Milyen könnyű is volt elhagyni a nőket… Aztán mind egy szálig visszafogadta őt, pedig az Isten is megmondhatja, bakanccsal tapodta olykor a lelküket…

   A biztonságot nem könnyű eldobni, az ember nem képes feladni olyan könnyen a biztosan megszerzett javakat csak azért, hogy újakat és akár többet szerezzen. És hiába voltak hívogatóak a kecses lábak és kezek, hiába a sok sóhaj, melyek mind Odüsszeusz füléhez tartottak, a király nem szándékozott másik kikötőbe térni, inkább megmaradt a szélvédett öbölben, ahol kedvére ihatta kedvenc italait, látogathatta legkedvesebb nőit.

   Minél öregebbé és bölcsebbé vált Odüsszeusz, annál könnyebben bocsátotta el lelkiismeretét, amely rossz szolga gyakran bekopogott hozzá, hogy zsarolja, hogy kicsikarja azokat a kis pénzeket, amelyek ideig-óráig befogták a száját. A lelkiismeretét nehezen csapta ki, félve szabadult meg az átkos gazembertől, akinek oly sok keserű órát köszönhetett, s aki megtanította neki, hogyan kell a napokat könnyel és vérrel áztatni. Amikor valami fájdalom érte, a tragikus világfordulás elérte, az alkohol tántorgó barátságához menekült, és a máskor kis poharakban kortyolgatott bort nagy poharakba öntötte, és csak döntötte magába, míg egészen el nem ázott. Könnyűszerrel elrúgta magától a gondokat, fájó szívét közönnyel próbálta gyógyítani, de attól csak még jobban szenvedett, még jobban marcangolta szívét a fájdalom; olyankor meg akart halni, de túlságosan gyáva volt az öngyilkossághoz, túlságosan szerette az életet, mintsem eldobja magától, ezért maradt számára a keserű vergődés, a szenvedés…

   - Vártam leveledet, Odüsszeusz! – súgta ismét a könnyű szél. – Vártam szép soraidat, cikornyás szavaidat akartam olvasni, te pedig hitegettél hónapokon keresztül, és egy sort sem küldtél…

   Odüsszeusz összeráncolt szemöldökei mögött őrizte a titkot, azt a kicsike titkot, amelyről soha senkinek nem beszélt, még célzást sem tett rá, tudniillik ő bosszúból, férfibüszkesége megsértése miatt hagyta el azt a nőt, aki később várta a király levelét. A születésnapi köszöntő késett, érkezése elnyúlt, mígnem Odüsszeusz el sem küldte, s egy vállrándítással elintézte magában a dolgot.

   Az a nő szépen lassan, édeskedve próbálta felforgatni bölcs királyunk életét, szinte alattomos módon került egyre közelebb és közelebb hozzá, édes mosolygás mögé rejtette vérszopó arcát, hogy teljes rabságba taszítsa Odüsszeuszt. Azok a végenincs telefonok, milyen unalmas beszélgetésekké váltak! A semmiről is lehet beszélni, órákat szenteltek a semminek, tartalom nélkül osztották meg egymással nézeteiket, gondolataikat; úgy beszéltek, mintha nem is beszéltek volna. Ahogy átesett a kisasszony a ló túlsó felére, Odüsszeusz úgy érezte egyre inkább szorulni a kapcát, szinte félénkké vált, és lassacskán kihátrált a találkozások alól, rövidítette a beszélgetéseket. Egészen addig fajult mindez, míg egy forró nyárestén vadhangú diskurzus közben elváltak egymástól, a régi csókokat felváltották a minősíthetetlen szavak, a csábos tekintetek ezúttal villámokat szórtak. Furcsa szerzetek azok a nők, akik elveszítettek egy férfit, a düh és kétségbeesés képes átváltoztatni egy tündérleányt boszorkánnyá, amely vagdalkozik, és úgy viselkedik, mint egy fúria, egy lápi lidérc, amely a férfiak elveszejtésén fáradozik naphosszat.

   Odüsszeusz menekülőre is foghatta volna a dolgot, de ő gránitkeménységgel szembeszállt a hölgy démoni tekintetével, és megharcolt a vagdalkozó nővel, életében akkor először. A biztonságot nem is volt olyan nehéz feladni, a király kimerészkedett a kővárból, megismerte a lehető legnagyobb szabadságot, amiből valódi erőt meríthetett.

   Akkoriban léhaságát, bohókás viselkedését feladta, hogy komoly legyen, hogy végre azzal foglalkozzon, amiért leszületett a Földre; az élet valódiságát kutatta: hol a nők ölében, hol csendes magányba húzódva, kék pipafüstbe burkolózva álmodott egy eljövendő világról. Körbe-körbe haladt egy elképzelt röppályán, kereste a valódi értékeket, s hiába nézte hosszan a kék és barna szemek izzását, vagy épp gyengéd lobogását, csak önmagát látta a nők szemében, akik végtelenül szerették, és soha el nem eresztették. Mindennap eljárt dolgozni, őrölték a gondolatok, a női arcok, amelyek a semmiből villantak elő, fáradt volt, ágyba kívánkozott, hogy végre aludjék, de Odüsszeusz hajtotta magát, ment előre, a vitorlába befogott szél nem akart elülni. Háborgó lelke csak percekre nyugodott meg…

   - Vártalak, kedvesem, látni akartalak, a mosolyod adott nekem mindig energiát, de te nem jöttél… - búgta a lassan elülő szél Odüsszeusznak.

   Azonnal megismerte a hangot, s hirtelen mosolyra húzódott a szája. De régen volt már, mikor elódázta az utazást, pedig az imádott nő várta őt az állomáson, hogy ismeretlen helyre szökjenek; el akartak menekülni a kíváncsi szemek elől, hogy végre egymáséi lehessenek. Odüsszeusz hosszú hónapokon át várta a találkozót, lélekben felkészült, minden ízében remegett, mikor is a találkozó előtti napon összefutott régen látott szerelmével, akivel aztán bezárkózott hetekre egy sötét szobába, hogy feloldja lelkében a maradandó rozsdafoltokat. Milyen könnyen lehetett hazudni a nőknek… Mindent elhittek, még a nyilvánvaló hazugságokat is oly könnyedén benyelték, mint a száraz föld a kevéske vizet. Csak azt várták, hogy az ember mondjon valamit, valami bókot leheljen, hazudjon régmúlt idők aranykoráról, vagy hazudja, hogy a szerelme örök, hűsége tiszta és fenséges… Odüsszeusz pedig nyugodt szívvel, szemrebbenés nélkül hazudta le a csillagokat az égről; ígért megváltást a nőknek, boldog időket, andalító sétákat, holdfényes nyárestéket, amikor tücsökzenekoncertre mennek a tisztásra; ígért még gazdag és léha életet, hedonista művészetet, nagyvilági társaságot, a színházban a legjobb helyre jegyeket, víg előadásokat, és gyermekeket… Minden ígéret mögött ott bujkált a valódi érzelem, az elszántság, hogy ezúttal minden jobbra fordul, végre minden megváltozik, ez a nő lesz a végső állomás, itt megállapodik a férfiszív, aztán elballagtak a hónapok, változott a világ, és Odüsszeusz ismét úton találta magát, megint menetelt egy ismeretlen cél felé, amelynek sem a végét, sem a hosszát nem látta – éppen azért élvezte az utat. Néha eltöltött egy-két évet egy nő társaságában, de olyankor már szenvedett, görcsölt mindenen, a kákán is csomót keresett, benső nyugtalansága majd’ szétvetette lelkét, és az egykor csodaszép szempár csúnyává változott, az egykoron csábító tűz elhamvadt, mint a pásztortüzek a hűvös hajnalban.

   Odüsszeusz szerette a nőket, nagyon is szerette őket, azonban nyughatatlan szíve öntudatlanul kifeszítette a vitorlát, amelyre a bujaság és a torkosság képeit hímezte egy mámoros éjszakán, és a Sors, ez a humor nélküli gazember minduntalan belefújt a vitorlába, hogy Odüsszeusz hajója recsegve-ropogva útra kelt, új kikötők új vizei felé. A sziklafal tetején lobogó hófehér ruha tánca sokáig elkísérte a bölcs királyt, mint egy madárrá zsugorodott lelkiismeret, ott csattogott körülötte, még álmában is látta és hallotta a fehér ruhát… és azok a sóhajok közel az őrületbe kergették. Minden percben újat gondolt Odüsszeusz, egyszerre háromfelé kormányozta volna hajóját, hirtelen minden kikötőt érintett volna, ahányat csak ismert. Az újdonság erejével rászakadt szabadság egyszerre rémisztette és vidította, leginkább egy megvadult csikóra hasonlított, amelyet elengedtek szabadon a pusztán; a nyughatatlan, kíváncsi lélek szárnyalásra vágyott, egyszerre vágtatni és repülni vágyott, bejárni a tengereket és a végtelen eget, megszámolni a fényes csillagokat, és lágy csókot akart lehelni a Hold fényes arcára. Odüsszeusz lelkében mindenfelé táncok döngtek, a képzeletbeli csizmák tapodták a szívét, hogy aztán a könnyű cipőcskék lesimítsák a lélekben ledöngölt vétkeket; forogtak, pörögtek a párok, egyik a másik után hanyatlott le, hogy aztán újult erővel pattanjanak fel a mosolygó emberek, s Odüsszeusz nyögött a vad táncok taposásaitól, az őrjöngő hangoktól, de legjobban a halk női sóhajoktól félt, amelyeket a bálok kellős közepén is meghallott.

   - A hajódat bezzeg szeretted, te királyok királya! – kiáltott Odüsszeuszra a szél. – Én császárnak hívtalak, büszke hercegnek, fenségnek, mégis elhagytál, nem szerettél! Csak a hajód érdekelt…

   Odüsszeusz emlékezett vagy ezernyi hajóútra, mikor tejfehér ködben bolyongott, mikor a viharoktól megbokrosodott hullámok dobálták pálcikahajóját, mikor a nyugodt víztükörben megpillantotta a tengeri szörnyek legnagyobbikát; emlékezett mindegyik útjára, és mindegyiket szerette és gyűlölte egyszerre. Az a nő, aki mindenféle címmel felruházta Odüsszeuszt, csak éppen a királyi méltóságot nem aggatta királyunk nyakába, halálig szerette őt, éjjel a konyhába vonult, ha Odüsszeusz úgy kívánta, és képes volt mezítelenre vetkőzni, ha a király az ajtóban lerúgta csizmáját. Hogy szerette a király hátát cirógatni, miközben halk hangon suttogta a császári jelzőket, valódi cárnak nevezte Odüsszeuszt, aki azt már végképp utálta; és hogy szerette Odüsszeusz történeteit, melyeket a király csak neki talált ki, hogy valamivel szórakoztassa önmagát, mivel a nőt néha unta a hűvös takarók között. És hogy szerette a csokoládét, az édes kakaókat! Szerette még a nevetést, a boldog filmeket, amelyeknek vége mindig belefulladt a csókok tengerébe, vagy nagyon szerette a gazdag vacsorákat, a forró húslevest felszolgálni Odüsszeusznak, aki többször is megdicsérte az ételt; és szerette a lágy csókokat, a vad csókokat, és szerette, ha a keblei bimbóit cirógatták az ujjak hegyével… Hogy szerette az erotikát!

   Odüsszeusz elég sok időt töltött ezzel a nővel, víg mámorban fetrengett mellette az ágyban, halk hangon énekeltek egymásnak bús hazugságokat, néha ettek is, sétáltak is a Várban, vagy a Duna-parton, és végeredményben a keserédes kapcsolat oly könnyedén szakadt el, mint a cérna. A lágy csókokkal átitatott esték sosem képesek a homályba veszni, az ember akaratlanul is emlékszik a történtekre, melyek néha olyan maradandóak, mint a szobrok.

   Nem mondanak igazat azok a nők, akik Odüsszeuszban holmi olcsó kalandort láttak, mert Odüsszeusz szerette a nőket, mindegyik iránt sajátságos szerelmet táplált, és sokszor bárki másnál hálásabb volt egyetlen mosolyért, vagy kacér pillantásért, ugyanakkor nagyon tudott szenvedni, amikor egy kapcsolat zátonyra futott. Az ezernyi kikötő zsivaja sem tudta feledtetni vele némelyik nő illatát, hangjának csengését, a kacagások ragyogását; Odüsszeusz gyakorta maga volt az isteni rajongás, az odaadás mintapéldánya.

   Persze hogy szerette a hajóját, amellyel évtizedek óta járta a tengereket és óceánokat, amellyel annyi kalandot átélt már, hogy azt nem is lehet mind leírni; szerette a hajóját, amely mindig gyorsan elröppentette arról a helyről, ahol már szorult a kapca, és amely gyorsan vitte őt a hívogató hangocskákhoz. A hófehér vitorla vakított ezen a hajón, melyre Odüsszeusz dőreségeit, szerelmeit hímezte fel, mint útmutatót az utókor számára, ámbár nem vágyott az utókor elismerésére, sem ítéletére. Ezen a mágikus hajón szöktetett meg szőke hercegnőket, éjfekete hajú boszorkányokat vulkanikus szigetekről, és ezen a hajón rettegett azoktól a szörnyektől is, amelyek bármikor a mélybe ránthatták volna bölcs királyunkat.

   - Odüsszeusz, elhittem neked bolond meséidet… - súgta ismét a gyenge szél, amely mintha a sírból szólt volna. – Régi történeteket regéltél nekem, énekeltél sosem hallott dalokat, aztán elmentél, én pedig meghaltam…

   Vajon hányan haltak bele a bánatba, hogy Odüsszeusz elhajózott arról a vidékről? Milyen könnyű lehet önkézzel véget vetni egy életnek, mintha csak a játék mackót unná meg az ember. A nők olyan könnyen dobálóznak olyan szavakkal, mint élet, boldogság, szerelem, szeretet, család, otthon, pedig ezek megteremtése nem is olyan kicsike feladat. Odüsszeusz csalódott már ezernyi nőben, fiatalban és öregben, és főleg azok a csalódások fájtak neki, amelyek szent meggyőződését rengették meg. Úgy gondolta, a nők okosak, bölcsek, képesek bármit megoldani az életben, ők a nagy anyák, akik egész családokat istápolnak, és amikor egy habókos nőbe ütközött, akinek mindene volt a mulatság és a szerelem, egyszerre csalódottságában elbujdosott a hegyekbe. Ugyanakkor szerette a könnyűvérű nőcskéket, a könnyen leszakítható illatos virágokat, a suhanó, könnyed táncokat. A szerelemnél semmi sem fontosabb…

   Odüsszeusz, midőn haja már kezdett ritkulni, majd néhány év alatt teljesen elvesztette az utolsó szál haját is, vissza-visszatért régi álomképeihez, amikor is hosszú, fonott hajjal lovagolt a kietlen pusztákon, oldalán jó harcosokkal, íjjal terítette le a szarvast, és nagy hálóval halászott kékvizű folyókban. A hosszú haj mindig visszatért álmában, csak öregkorában felejtette el azokat a dőreségeket, mikor már nem vágyott egyáltalán a hajra. A nők haját szerette végtelenül, a selymes, omló hajzuhatagokat, amelyek képesek végigfolyni a puhabőrű háton. Odüsszeusz gyakran hangoztatta, hogy az igazi nőknek mindig hosszú a hajuk, és a keblük telt, a szájuk mosolygós. Hogy tudta szeretni a szőke bestiákat, akik kék szemeikkel feltüzelték a férfiak vérét, és hogy csókolta a barnahajú kisasszonyokat a Duna-parton, mikor még odajárt elsajátítani a szerelem tudományát. Aztán még ott voltak a fekete hölgyek, akik mindig szőrösebbek voltak az átlagnál, s némelyik pihebajuszt hordott a szája felett, amiért Odüsszeusz meg tudta volna zabálni őket.

   Minden egyes nőben meg lehetett és lehet találni a fenségeset, a valódi értéket, a szépséget, a csodát, csak valahogy a megfelelő okuláréval kell nézni a delikvenst, és igyekezni kell nem észrevenni az aprócska hibákat. Minden nőben ott lakozik az istenség, az életet adás misztériuma, az emlőkből való táplálás, a ledér mosolyok, a főzés tudománya… Odüsszeusz hány nőnek mesélt már elvarázsolt történeteket hosszú utazásokról, amelyeket talán meg sem ejtett még senki emberfia ezen a bolygón, miközben a kisasszony könnyed mozdulatokkal kavargatta a rántást, hogy Odüsszeusznak babfőzeléket készítsen fasírttal. És hány történetet hazudott távoli csillagokról, a Holdról, a Nap forróságáról, a szerelem hevéről… Ciklikus körforgások láncolatában éldegélt napról napra, hosszú életének kínkeserves időszakaiban is megőrizve némileg a humorát, s fantáziája olyan jól működött az átkos időkben is, hogy nagy nehezen átkecmergett a lélek aknamezőjén.

   Odüsszeusz nagyon szerette a könnyűvérű kis szobácskákat, ahol sóhajokból épültek a falak, a mennyezetet fantazmagóriák tartották mereven, a képeket pedig csalfa festőművészek pingálták mezítelenre. Azokban a szobákban mindig félhomály uralkodott, vagy koromsötét éjszaka; a hangok úgy terjedtek, mint a tűzvész, a sóhajok elszálltak a bánatos széllel. Bölcs királyunk hűs szobák mélyén fekve gyakran mesélt a nőknek, elfeledett ifjúságáról adott elő szívhez szóló történeteket; beszélt apjáról, akit nem is ismert, bár néha találkoztak a nagyvilágban; beszélt anyjáról, mint az egyik legfontosabb nőről az életében, aztán szóba kerültek az utazások alatt megismert festettarcú nők, akiknek olyan szépen ki volt húzva a szemük, mint a végtelen út padkája; beszélt még az álmokról, varázslatokról, az életben fellelhető milliónyi csodáról, barátságról és tivornyákról, amikor mindegyszálig eláztak a férfiak és a nők… És a nők sosem unták azokat a történeteket, sosem kérték Odüsszeuszt, hogy hallgasson el, csak szép csendben elaludtak az összetúrt ágyon, amiért a király végtelenül hálás volt, hiszen részben azért mesélt, hogy a nők elaludjanak. Mindenki hitt neki, ezért volt az élete boldog…

   - Éveken át kellett nézzem boldogságodat! – A szél ekkor kígyóként kezdett sziszegni. – Mindig más nőkkel láttalak, felém sosem néztél! Te gyalázatos!

   Odüsszeusz megismerte ezt a hangot is, mert bár nagy széltoló volt világ életében, egyetlen nőjét sem felejtette el. Főleg a nők hangjait szerette, a mély tónustól egészen a magas csicsergésig; meg főleg az éneklő nőket szerette. A gondosan, szándékosan elvarázsolt világban Odüsszeusz önmagának és szerelmeinek élhetett, hajójával bejárhatta a sekély vizeket is, hogy tapasztalatokat halászva nekivághasson hosszú utaknak. Legjobban a szenvedélyek tengerén volt jó halászni, ott mindig akadt néhány ezüsthátú halacska, néhány vörös rák; jó volt megmártózni a lágy habokban, ahol új erőt nyertek a férfiak.

   Odüsszeusz, bár nem szerette kézen fogni a nőket, inkább átkarolta a vállukat, gyakorta eljárt kietlen tájakra a nőkkel, hogy elbújjon a kíváncsi démonok elől, hogy átvészelje a megrázkódtatások okozta fájdalmakat. A kíváncsi szemek azonban mindent látnak, képesek átlátni a falakon is, így aztán Odüsszeuszt sokszor háborgatták szerelmes nők, mikor rájöttek, hogy az imádott király más tróntermekbe jár udvarolni. Egyes nőket évekig szédített ez a bitang király, mire bölcsességében rájött, hogy ezzel is önmagának okozott fájdalmat, és a lelkiismerete különféle késekkel szabdalta megmérgezett lelkét. Lelkiismereti válságaiban néha szívgörcsöt kapott, máskor a kocsmák hívogató világába merült bele nyakig, megint máskor könnyű nőcskékkel gyógyítgatta felszakadt sebeit.

   Odüsszeusz mindig keresett valamit, mindig új tájak, új emberek érdekelték, foglalkoztatta őt a világ folyása, az emberek élete; mindig keresett valamit vagy valakit. Ifjú éveiben nagy hévvel rohant a Nap nyomában, hogy sose lássa lebukni ezt az öreg csillagot, de aztán csak a békés Hold csókolta homlokon ezt a bohókás fiatalembert. Nyughatatlan lélekkel kereste a boldogságot, az igaz szerelmet, a megváltást, amivel meggyötört lelkén segíthetett volna; kereste a világ másik felét; az árnyoldalak is érdekelték, s amíg grófok és hercegek közt lopta a drága időt, addig haramiák és rablók közé vágyott, földet akart szántani izzadt parasztok között. Odüsszeusz mindig volt valahol, de közben soha nem akart ott lenni: ha éppen nagy vigasság közepette találta magát, mély csendre vágyott, ha a csend kibontotta felette széles szárnyait, egyszerre dalolni vágyott. És hiába szeretett, ha sokszor úgy érezte, őt nem szeretik eléggé; egy szempillantás alatt elhagyta az imádott nőt, csak mert az nem szerette kellőképpen Odüsszeuszt. A furcsa, kusza élet minden apró szegmensét kívánta látni, tapasztalni, a bőrén akarta érezni a simogatást és az ütleget, a hideg-meleget, kívánta a lágy csókokat, a vad harapásokat, mindent át akart élni, hogy ember lehessen, hogy teljes lehessen, hogy élő lehessen. Egyszerre kívánt felszállni egy hegytetőre, s közben lemerült volna a tengerek legmélyére. Hiába a fényes palota, a drágakő korona, ha az embernek parasztgúnyát varrtak az égiek, hogy a Sorsát megélje! A hívság, a dőreség, az emberbe belemagyarázott bűnök sokasága mind feleslegesnek tetszett Odüsszeusznak, s míg óva intették a torkosságtól és a bujaságtól, addig ő mélyre merült ezekben a kuriózumokban. Mindig is szerette a nagy lakomákat, a zsíros húsokat, a forró leveseket, a lakomákon felsorakoztatott borokat is imádta, és főleg a menyecskéket szerette, akik hordták a konyháról a legjobb falatokat. Vajon hány lakoma ért véget öntudatlan szerelmeskedésben? Annyi nőnek hazudott már szépet Odüsszeusz, hogy szinte már számított egy nagy villámcsapásra, amely végleg kiégetné a Földről ezt az elvetemült szemölcsöt.

   Odüsszeusz járt hideg teleken disznóölésekre, ahol oly forró vendégszeretettel várták, hogy bölcs királyunk meghatódott a finom pálinka illatától, és a hideg tokaszalonna sok fokhagymával fenséges volt. A jégbefagyott világ közepén ölték a legjobb disznókat, az égből apró hópelyhek szálltak alá égi áldásként, s a kemény földön ezernyi gyémántként ragyogtak a hóba rejtett csillagok.

   Odüsszeusz eljárt forró nyarakon hűvös erdőkbe sétálni, hűs tóban mártózott egy mezítelen leányzóval, akivel később bográcsban főzték a marhapörköltet. A hideg söröket hogy szerette Odüsszeusz, vagy a fröccsöket jó borból… Miközben mindenki más szenvedett a forróságtól, az emberek izzadtak, addig Odüsszeusz félmosollyal állt a tűző napon - élvezte a meleget.

   Aztán ott voltak még a tavaszi és őszi kirándulások, mikor csapatostul mászták meg a környező hegyeket férfiak és nők, mikor a hűvösödő szélben lobogtak a nők ruhácskái, a férfi pedig nehéz bakancsokat húztak. Milyen szép volt a látvány a hegytetőről! Odüsszeusz képes volt órákig gyönyörködni a panorámában, a szemben púposodó hegyekben, valamint az aprócska völgyben, melyben végtelen nyugalommal bújt meg az a község, ahol a bölcs király sokáig lakott.

   - Nem szerettél te soha senkit, csak magadat! – kiáltotta a szél a föld mélyéből.

   Közben újabb és újabb nők lépdeltek elő a semmiből, egyszerre megjelentek Odüsszeusz előtt, mint a kísértetek. Egész szép sereg nő állt már szemben a királlyal, aki merengő, mosolygós arcával egyáltalán nem tűnt ijedtnek. Néha kortyolt egyet az előtte álló pohár borból, szívott egyet pipájából – ezzel is segítve megszületni a régen megfogant emlékeket. És bár a bűntudat néhol próbálta megfúrni Odüsszeusz lelkét, a bölcs király nem hagyta magát, a felejtés és megbocsátás erejével operálva megvívta súlyos csatáját. Emlékezett a millió csókra, az ölelésekre, melyek valahogy sosem akarták őt elengedni; emlékezett a fülledt erotikára, és a hűvös szerelemre; emlékezett azokra a szempárokra, amelyek felforralták lehiggadt vérét… A bűntudat már nem tudott elérni hozzá, mindent emlékké nemesített, s már nem vádolta magát a kudarcokért, mások megbántásáért, és már nem úgy lépkedett visszafelé élete ösvényén, mint egy bűnös, hanem mint egy utazó.

   - Láttam én már elég kacifántos dolgot az életben – mondta magában Odüsszeusz, mintha csak magával beszélgetett volna. – Jártam messzi földeken, éltem kunyhóban és égigérő palotában, háltam királykisasszonnyal és munkásleánnyal, és még mindig nem untam meg az életet… Minél inkább visszafelé lépdelek a múltamban, annál kevesebbé válok, mert megfosztom magam a jelen pillanat varázsától, teljességétől. Ennél nagyobb dőreséget ember nem követhet el önmaga ellen! A bánat már annyi embert elpusztított, megnyomorított, miközben semmi értelme bánkódni, az élet szép, az ember pedig benne a csoda.