Az állandóság

   Odüsszeusz, ez a modernkori hős, viszontagságokon és érzelmeken áthajózó király gyakran megfordult nyaranta Újpesten a Duna-parton, a vasútihíd környékén¸ ahol párocskák sétáltak kéz a kézben, és ahol meglett korú férfiemberek sétáltatták hatalmas kutyáikat, amely ebek rohangálása néha megrémítette a napozókat. Jártak oda a partra ifjak és vének, nők gyermekekkel, férfiak gyermekekkel, egész családok sütették néha a hasukat pokrócokon ülve, s az ember eltűnődhetett a színes kavalkádon, melyet a vonat ablakából láthatott, ahogy letekintett a hídon átvágtató vonatról. Zöld, kék, piros, barna, fekete pokrócok tömegén heverésztek az emberek, főleg a szabad hétvégéken; a munkát mindenki eldobta valahová a jövő, vagy éppen a múlt vermébe, és élvezték a napsütést, a vibráló levegő forró leheletét, s várták a frissítő hűs szellőt, amely valahogy sosem jött el.

   Odüsszeusz néhány kedves hölgyismerősét invitálta meg a Duna-partra, ott sétáltak fel-alá a poros kocsiúton, vagy éppen lemerészkedtek egészen a partig, ahonnan már csak le kellett nyúlni a vízhez. A Duna nyáron egyfajta zöldes színben játszik, és a szinte teljesen sima víztükörről az ember azt hinné, nem is folyik semerre. Néha egy-egy lágy fodor örvénylik meg a kiálló köveken, vagy éppen a part mellett veszteglő hatalmas daruhajó orrán. Az égen néha elszáll egy madár: fecske vagy veréb száll tova a gondolatokkal, s mintha Odüsszeuszt csúfolná a madár, amely képes elszállni innét, de bölcs királyunkat fogva tartja a gravitáció.

   Hány és hány órát emésztett már itt a Dunába. S az öreg folyó, minden titkok temetője, a szent folyam csak eszi a megvetett és elátkozott órákat, de ugyanúgy magába fogadja a kedves emlékeket is, a boldog, fülledt pásztorórák ízét, melyet valaha is érzett ember a vízpart mellett. Ha a Duna menti fák beszélni tudnának, bizonyára embernek nem lenne titka az életben.

   Odüsszeusz is gyakran megfordult a hatalmas fák alatt, mellette egy-egy hölgy lépdelt, arcukon elfogódott és cinkos mosoly, mint azokén a párokén, akik sosem voltak szerelmes egymásba, mégis oly kellemes szeretet öleli őket egymáshoz, mely a test szeretetéből ered. Furcsa, szinte érthetetlen szálon futott köztük a szó: beszéltek férfiakról és nőkről, erotikáról, szerelemről, csalódásokról, és csalatkozásokról. Az ellentétes témák és szavak ösvényén azonban egyfajta harmonikus hangulat kerekedett, amely rejtett utakon végül eljutott addig a szervig, amely nélkül sem élet, sem szerelem nem képzelhető el: a szívig. A két ember a mosoly országában a boldogság nevű főváros utcáin barangolva fedezték fel egymás testét és lelkét, nem tiltakozva az ég látványa ellen, s a felhők ellen, melyek pontosan felettük szálltak a könnyű szélben, háttérül pedig a kék ég szolgáltatta a drapériát.

   Odakünn a szabadban, a méteres fűben, mindenféle szöcskék és bogarak között kellemes időtöltés egy-egy pásztoróra; valahol egy kicsike akác árnyékában, hogy az ember feje mégse főjön meg a napon, mert bár dühöng a nyár, vibrál a levegő, de a vad erotikához mégis az ember egyfajta magába fordulást végez, amikor is tökéletesen megszűnik a külvilág.

   Az ember éljen meg mindent, amit csak elé tesz a Sors, e nagy mókamester; ezt vallotta mindig Odüsszeusz. S ő megélte a nőket a magas fűben, az izzadt, sóhajokkal terhes nyári délutánokon, vagy éppen fülledt estéken, amikor a szúnyogok valóságos táncot jártak pőre hátsóján, amiből aztán könnyedén vért szivattyúztak. Azok a sejtelmes éjszakák, lent a víz mellett egészen; szemben, a túlparthoz közel horgonyzó hajó kivilágított kajütablaka, amely mögött egy szőrös arcú férfi szalonnát evett, kezét koszos ingébe törölte; a hajó korlátján száradó alsónadrágok és trikók; valahol vidáménekű madárka dalolt egy fa ágán; néha a szél is rákezdett egy ismeretlen melódiára, amelyben egyszerre volt sírás és nevetés, öröm és bánat, s mintha a világ maga is azt sóhajtotta volna, hogy a szájak némán érjenek össze… És Odüsszeusz ott megcsókolta azt a nőt, akit éppen esti sétára csábított. Odüsszeusz csókolta meg, holott ő nem volt a nagy csókok híve, ő nem ömlengett órákon át ábrándokon és világokon, őt a puszta realitás érdekelte, és a nő, teljes valójában. Az egybeolvadt éjszakának varázslatai, a lágy fények gyenge hajtásai elérték őket, ahogy együttes erővel, összeolvadva másztak felfelé egy meredek hegyoldalon, hogy végül mindketten a csúcsra jussanak.

   Odüsszeusz élvezte a nőket, egyiket a másik után, néha visszatért egy-egy hölgyeményhez, amelyik éppen jobban megragadta bölcs királyunk szívét, s újra és újra felelevenítették a közös hegymászásokat a Duna-parti magas fűben. Az ember tettei meghatározzák viselkedését, a világhoz való hozzáállását, az egész élethez való hozzáállását. Ez a modernkori király érezte az idő múlását, s bár csak napok, hetek teltek el önfeledt órácskák lopott pillanataival, mégis éveknek, akár évtizedeknek érezte azokat a napokat. Mert jó dolog élvezni az ellenkező nem minden adottságát, mosolyát, gyönyörét, mégis hiányzott Odüsszeusznak valami. Kereste-kutatta a nők szemében az a hiányosságot, amelyre a lelke áhítozott; békét és megnyugvást keresett a szemekben; odaadásért esedezett hosszú csókokban, de nem talált menedéket.

   Menedéket keresett a női ölben, a keblek puha simogatásában, azonban ott már annyi férfiember kereste hiábavalóan a megnyugvást, az otthont, hogy királyunk előtt hamar nyilvánvalóvá vált – az otthont belül kell megtalálni, valahol a lélek mélyén.

   Békés mosollyal bocsátotta útjukra nőit, futó csókot lehelve ajkukra, hogy aztán (egyes esetekben) soha többé ne lássa viszont őket. Odüsszeusz később egyedül visszatért a partra, ahol aztán a hajnal rátalált rőt fényeivel, s olyankor a szél is mintha kicsit megsimogatta volna őt, biztosítva a nyugalomról; elsusogta neki a békétlen tengerből nyugodt víztükröt varázsoló széltestvére dalát. Azok a hajnalok szolgáltak útmutatóval, azok a hajnalok a fogadalmak hajnalai voltak, amikor is megígérte önmagának, hogy több szerelmi légyottot nem szervez. A lehűtött férfitesttel való beszélgetése mély gondolatokat szült lelkében, ahol rájött a nyilvánvaló igazságra, hogy bizony élvezhető minden egyes nő társasága, mégis egyfajta állandóságot kell megteremteni a kapcsolatokban, hogy az örökérvényűvé, és isteni szépségűvé váljon.

   Teltek a napok, az élet kiragadta Odüsszeuszt a zaklatott hétköznapok egyhangúságából, s kora délután ismét ott találta magát a Duna-parton, újabb nő társaságában, aki (csakúgy, mint a többi) csábos mosollyal fogadta lelkileg megtört királyunkat. Odüsszeusz Pénelopéját kereste az élet zűrös tengerén, ezernyi szigetet bejárva, városokat meghódítva, női szíveket összetörve, s bár minden nőben talált egy kicsit Pénelopéból, a valódi asszonyt nem lelte meg. A bolond szél vitte, hajtotta őt előre, összeölelkezett ezernyi teremtéssel, hideg és forró csókokat lehelt puha ajkakra, mégis, hajója minduntalan összetört a zátonyokon.

   Állandóságot hajszolni egy olyan életben, amelyben csak és kizárólag a változás a biztos, ahol mindig, minden változik, merő ábrándozás, de Odüsszeusz hitt abban, hogy megtalálja lelke másik felét – Pénelopét -, és hogy eggyé forrva újra egy lelket adva állandósul az életük. A hite volt az a hajtóerő, amely szélcsendben is vitte előre rozoga hajóját, szelte a habokat a néhol tajtékos, néhol csendes vizeken.

   Napokon át kínozta az őrjítő érzés, hogy muszáj a csapongásokba némi állandóságot vinnie, hogy megteremtse egy nő oldalán azt a fajta boldogságot, melyet szerelemnek neveznek bohó költők. Úton-útfélen nézte a fiatal lányokat, a némileg érettebb nőket, de a varázslatot, az aprócska szikrát nem találta. A meddő keresés görcsössé tette Odüsszeuszt, csak az álmaiban felbukkanó, elvesztett nő képe tért vissza folyton, mint egy ősrégi látomás, nem hagyva nyugtot bölcs királyunknak.

   A Sors megcsalta néha Odüsszeuszt, és elébe vezetett egy hölgyet, amely azonnal megragadta szívét, felélesztve benne azt a tüzet, amelynél minden magányos ember megmelegedhet. Járták naphosszat a partot fel s alá, nézték a napozó bronzszínű testeket, a csahos kutyákat, a játszó gyermekeket, és valahogy elmúlt minden; ami azelőtt teher volt, most pehelykönnyű léggömbbé vált. Folytak a mondatok: emberekről, pénzről, szerelemről, gyermekekről… Érdekes és érdektelen dolgok hagyták el szájukat, miközben láthatatlan szálak zsenge kapcsokat fontak a két test és két lélek köré.

   Odüsszeusz az igazán érdekes nők esetében sosem akarta elsietni a csókot, vagy éppen az erotikát, így elkerülte a testi érintkezést, és csak szemével simogatta meg a nő testét. Ódzkodása egyfajta tartózkodás volt, amellyel próbálta leplezni a zűrzavart, amely az elmúlt időszakban jelentősen felemésztette lelkivilágát. Kielégítette őt a séta, a fülledt hőség tömör dohogása, és a közelség, amelyet még csukott szemmel is látott, érzett. Mintha elrugaszkodott volna a földtől…

   Aztán egy fülledt, vihartól terhelt szeles nyárestén megtörtént az a bizonyos csók a parton, majd elfajult az egész egyfajta dühös erotikává, mint mikor az ember önmagából kivetkőzve tesz-vesz az életben, s minden, a varázs, a jóérzés, az elrugaszkodás egyetlen pillanat alatt elpattant, elmúlt. Nem maradt más, csak egy jeges iszonyat, oly mérhetetlen üresség, amely marokra fogta Odüsszeusz szívét, hogy levegőt is alig kapott. Meggyötört, csalódott lelke jajgatott, fájt. Az egész élet csodaszép égboltja beborult, és kitört a vihar; ahogy a valóságban, úgy Odüsszeusz lelkében is esett az eső, s ennek köszönhetően a valóságos eső elmosta könnyeinek sós ízét.

   A következő találkozás alkalmával Odüsszeusz már jó előre odament a partra, hogy némileg kiszellőztesse a fejét, és egyedül megcsodálja a gyönyörű nyár minden ékességét: úgymint a zöldes, csendes Dunát, a levelekkel terhes fákat, és a ledéren felöltözött nőket. Elnézte a párokat, ahogy kéz a kézben sétálgattak, mellettük fekete-fehér kutya csaholt; távolabb megint egy párocskán akadt meg a szeme, akik pokrócon heverészve csókolgatták, csiklandozták egymást, s ez a kép egyfajta állandóságot jelképezett a szemében, egy olyan állandóságot, amelyet mindenképpen érdemes követni.

   Odüsszeusz felismerte magában a hajlamot, hogy képes szerelmes férfiúvá válni, hogy vannak érzései, még ha el is temette magában, valahová nagyon mélyre, pedig valahol ott szunnyad benne az isteni szikra, amely lángokat képes fellobbantani. Savanyú, elgyötört ábrázattal, melankolikus szemekkel nézte az embereket, akik boldogan, békességben éltek, jártak a világban, boldog kedvesükkel az oldalukon. A változásban megtalálták állandóságukat egy ember mellett, akire felnézhetnek, akit szerethetnek, akit igaz szívvel csókolhatnak meg, és akivel oly egybefonódóan szeretkezhetnek, ami már maga a Megváltás, maga a Mennyország.

   Mert maga az élet a teljességre törekszik, ahogy mindenki, úgy Odüsszeusz is a tökéletességet, az isteni bölcsességet kereste, a nagy változások tengerén a kicsike szigetet, az Állandóságot egy nő oldalán, Pénelopéjával, aki lelkének másik fele, s aki nélkül az egy csak fél. Érdemes várni, mert eljön egyszer, mint ahogy mindenki megkapja egyszer, amit nagyon szeretne. S hogy Odüsszeusz hazatalál-e valaha is, arra csak ő maga tudta a választ, azt a választ, amely a derűs égboltról villámcsapásként sújtott le, bevilágítva a sötét űrt.

   Odüsszeusz, lélekben újjászületve ráébredt, hogy önmaga mérgezése, lelkének kínzása csak saját magának okoz fájdalmat, így meg sem várva a hölgy érkezését, nyugodt szívvel hazaindult, hogy meglelje állandóságát.