A szerelem örök

   Az ember, valahányszor szétnéz a világban, elnézi a mulandó világ eseményeit, az aljas pénz uralmát, az emberek arcátlanságát, a rengeteg hiábavalóságot, rádöbben, hogy érdemes az örökkévalót, a szép pillanatokat keresni, amelyekben a szeretet a fontos. Az ezernyi káromlás és balszerencse, az elfojtott vágyak okozta kínlódások mind-mind ostoba időpocsékolással eltöltött napok, emberhez nem méltó állapot. Előbb-utóbb minden örökéletű ember felismeri azt, hogy az élet nem egyéb, mint örökös út a végtelen sztrádán.

   Minden szerelemben eltöltött nap maga a mennyország, ahol az angyalok dúdolnak mézédes melódiákat, és a gyönyör óráiban szárnyaló lélek számára megáll az idő. Egy női szempár, egy hófehér kéz, feszes láb, duzzadó keblek képesek elvarázsolni az embert a fagyos hétköznapokból a békés vakációra. A régi gondolatok között mindig ott lappangott a megváltás ígérete, mint egy főnix, amely hamvaiból támad fel, és a feltámadás után szebben lobog, mint a halála előtt. A szerelemről lehet gondolkodni, lehet elemezni, filozofikus estéken vehet részt bárki, de aki nem érezte még a szerelem forró csókjait, lemaradt a fenséges élet pillanatairól.

   Odüsszeusz ifjú fővel élte át a legviharosabb szerelmeket, amelyek hol édesek voltak, hol pedig a keserűség sűrű szirupjai csepegtek a szájába, ám legjobban az elmúlt érzések hiánya okozta a legnagyobb fájdalmakat. Naponta jöttek és mentek a nők a szállodák túlfűtött szobáiban, ahová önmagát száműzte az ifjú Odüsszeusz, mikor már megunta a munkás éveket. A pásztorórák izgalmai, a várakozás idegtépő órái mind megérték a fáradtságot – megtanították bölcs királyunkat a türelemre. A pillanat varázsáért élni, a sosem ismétlődő valóságot szemlélni, elmélyülni az érzések szülte gondolatokban: ezekben lelte meg Odüsszeusz az Élet igazságát.

   Hol gondolt ő a gondtalan ifjúkorban az évek múlására? Akkoriban visszafelé sem kívánt nézni; emlékeit egy bűvös szelencébe zárta… Azokban az években kincseket gyűjtött bölcs királyunk, valódi kincseket: női hajtincseket vágott mélyálmú éjszakákon, s a csókok ízét napokig őrizte nyelve hegyén. Egy-egy mosolyért elutazott a havas hegyek közé, a nagy szélben vágtatott csilingelő szánon, hogy megtalálja a szerelmet a kietlen tájakon is. Hegyek között járt vonaton, hogy később a tengerek tükrén keresse a Jóisten arcát néhány sellő mosolyában, de legjobban a sötét erdőkben bolyongást szerette, amikor áthidalta a lelkében tátongó szakadékokat, melyeket a csalódott fájdalmak szabdaltak.

   A nevetés erő; energia, hogy életben maradjunk ebben a nagy hidegben… Odüsszeusz gyakorta fázott a legmelegebb hőségben is, csupán körbe kellett nézni a nagyvilágban, és már didergett. Lelkében valósággal buzogott a vágy, hogy segítsen az embereken, hogy felnyissa szemüket az élet szépségeire, de próbálkozásai megtörtek a társadalom zátonyain. Dőreség a világgal szembemenni, mert az alagút képes ránk szakadni…

   A világban uralkodó szibériai hideg miatt következett be a pálfordulás Odüsszeusz életében. Elhatározta, hogy csak a nőkkel tölti minden idejét, elvonul az élet nagy csatái elől, s ezzel új teret nyitott a lélek háborújának, amelyben érzésekkel, valamint féltékeny kiabálásokkal harcolnak a felek. És jöttek szép számmal az ígéretes hölgyek, akik mosolyogtak, mikor megérkeztek, de később sírtak, mikor ajtót mutattak nekik. Hűs szobák mélyén kóválygó fagyos és forró érzelmek; megmérgezett sóhajtások szálltak a cigarettafüst szürke lepedőjében, a kacagások pedig kongtak, mint az üres mozsarak. Vajon miért törtet az ember a nők között, míg fiatal?

   A bűntudat hosszú éveken keresztül véste a ráncokat Odüsszeusz arcára… Nem szívesen gondolt vissza a borgőzben átvirrasztott éjszakákra, amikor az elmúlt szerelmeket siratta a füstös kocsmák pultjainak dőlve… Aztán ott voltak az elszalasztott nők… Hány és hány vidám teremtés siklott el Odüsszeusz mellől, akiket dőreségéből fakadóan nem érintett meg egyszer sem… Visszaköszönni egy régi házba nem csak a babonás félelmek miatt lehet riasztó, hanem a harag is felemelheti ráncos arcát, hogy megmutassa méregfogait…

   Odüsszeusz hitte és vallotta, hogy amíg a szerelem él az ember szívében, baj nem érheti; addig minden halad a maga medrében, addig hajtja a világot a mámoros szél.

   Gyakorta megfordult nyilvánosházakban ez a bölcs király; részeg hévvel vitte táncba a kisasszonyokat, akik egy-egy kedves szóért megszabadultak ruháiktól, hogy a gyönyör adományával ajándékozzák meg a férfivért. Pezsgőt ittak egész éjjel mindannyian, akik összegyűltek ezekben a házakban, szólt a víg zongoraszó, a füstlepedő pedig pajzán képeket takart.

   - Odüsszeusz, te furcsa nevű kalandor! – kiáltott a pezsgőtől rekedten Buja kisasszony. – Merre jártál te, hogy ilyen tapasztalatokat szereztél az életről?

   - Sokat utaztam, úrnőm…

   Buja kisasszony lesütötte szemeit erre a szóra, s mintha egy barlang mélyéből jönne a hang, az emlékek rezegtették a hangszálakat.

   - Én is sokat utaztam valamikor. Színpadon táncoltam Párizsban a Moulin Rouge-ban, bankárok hozatták nekem a jó pezsgőket, de nézd, ide jutottam… - Sóhajtott. – Egy utolsó kurva vagyok…

   - Úrnőm, ilyen beszéd nem való egy primadonnához, hajdani táncos esték hősnőjéhez.

   Odüsszeusz csendesen pipára gyújtott, a füstfelhő mögül nézte ezt a régen elfeledett virágszálat, amelyet már annyian szakítottak le, hogy hervadásnak indult. Ki ne vette volna észre a megfáradt, sárgás bőrt, amely egész testét borította? A kócos hajzuhatagot, a részeg mozdulatokat? Buja kisasszony maga volt a lelakott ház, ahonnan futva menekültek a lakók ismeretlen vésztől tartva. Lógó mellei egykoron feszesen duzzadhattak, és a ma már mélybarna mellbimbók valamikor rózsaszínben pompázhattak. De Buja kisasszony szép volt, belül még nem tört meg az ellenállása, még nem hunyt ki az a tűz, amely egy nőt oly naggyá tesz.

   - Nem való az ilyen beszéd? Milyen beszéd való nekem, bölcs Odüsszeusz?

   - Kegyed szájába a szeretet szavai valók. A melegség járja át egész testét, drága Úrnőm, szájából azonban hideg szavak dohognak.

   - Ma már csak inni tudok, a táncot régen elfeledtem…

   - No de kérem, Úrnőm, ilyet még tréfából se mondjon! – kiáltott fel Odüsszeusz. – Kegyednek a vérében van a tánc, a muzsika, a víg kedélyű mulatozásokat még most is le lehet olvasni az arcáról. Ott ragyognak Párizs fényei azokban a fekete szemekben, még az Eiffel-tornyon megtörő holdfényt is látom.

   Buja kisasszony minden este elsírta magát, mikor már mezítelenségén sem tudott derülni. Elnézte a fenekét az ember nagyságú tükörben, megszámolta a visszereket meggyötört lábain, és sírt. Még azok a régi csípőmozdulatok sem csaltak mosolyt az arcára, amiért egykoron tagbaszakadt férfiak verekedtek.

   - Szeretsz te engem, bölcs kalandor? – kérdezte könnyes szemeivel a kisasszony.

   - Szeretem kegyedet – mondta a király, és valóban szerette az előtte ácsorgó nőt.

   Aztán hajnalban felkelt a szél, Odüsszeuszt pedig új utakra vitte a hajója. Az Élet tengerén hajózott, hogy meglelje önmagát, hogy végre őszintén szerethessen, hogy végre meglelje az igaz szerelmet, amelyért a világra jött. Első útja rögtön Szemérem kisasszonyhoz vezetett, aki a templom melletti kis házban lakott idős édesapjával. Ez a kisasszony mindig csak a földet nézte, mint egy örök vezeklésre ítélt mártír, alig lehetett hallani a hangját, amikor másnak köszönt, és férfiemberrel még sohasem látták sétálni.

   Odüsszeusz a kapuban megállt, akár egy jó házőrző eb, és csak leste a lefüggönyözött ablakokat, amelyek mögött talán az idős férfiú éppen haláltusáját vívta. Milyen furcsa gondolatok jutnak az ember eszébe: a Halál ölelkezik mindenkor a Szerelem mézédes csókjaival. Odüsszeusz csak várt, egyik lábáról a másikra nehezedett, még az arcán felderülő mosolyt is elrejtette, hogy búsnak látszódjék.

   És egyszerre csak megjelent Szemérem kisasszony a kosarával, hogy a boltba sétáljon. Mindig is a sötét színeket kedvelte, ez meglátszott fekete kabátkáján is. Arcát alig lehetett kivenni a hosszú haj takarásában, de mosolynak nyomát sem tudta felfedezni a király. Egy pillanatra megtorpant, mikor megpillantotta Odüsszeuszt a kapuban, de aztán kilépett az utcára. Egyetlen pillantást vetett a királyra, aztán már lépett is tovább, de Odüsszeusz gyöngéden megfogta a karját.

   - Egy pillanatra, drága hölgyem! – mondta mély, búgó hangján.

   Szemérem kisasszony nem felelt, csak állt egy helyben. Odüsszeusz cipőit nézte, azokat a fényes cipőket, melyeket oly gondosan pucolt mindig a király.

   - Be kell vallanom kegyednek valamit… Szeretem nézni a sétáit, mikor a boltba megy kenyérért, vagy mikor nyaranta az édesapjával sétálgatnak a Főtéren. Mindig azt a csodaszép tekintetét keresem, de kegyed rám sem pillant sohasem.

   A kisasszony felemelte fejét, s a király hátrahőkölt. Oly szép volt az a szempár, valósággal ragyogott a gyenge napfényben; a koromfekete haj lágyan ölelte azt a finombőrű arcot, s a száj egyetlen vonallá szűkült. Odüsszeusz egy megvető ráncot keresett a hölgy szájának sarkában, amely elárulta volna, hogy nyert ügye van, de csak kifejezéstelen vonásokat láthatott.

   - Mit akar tőlem? – kérdezte Szemérem kisasszony.

   - Meg akarom szöktetni ebből a megvénült faluból…

   - De uram, messziről bűzlik más nők csókjaitól. Már az ajtóban éreztem a kéjekben megfürdött testének kipárolgását. És hogy állunk a húsevéssel? A leheletén érződik az elfogyasztott sültek és mártások íze, a hagyma szaga valósággal kicsap a szájából. És a dohányzás? Magát csak pipafüstbe burkolózva lehet látni jártában-keltében, naphosszat azt a büdös pipát szívja, amelytől a szobai függönyök besárgulnak. Aztán hogy vagyunk az itallal? Érzem magából kiáradni a pezsgő buborékait, lassan én magam is megrészegülök a leheletétől.

   - Kérem, kisasszony, csak kegyedért élek… - Odüsszeusz csaknem letérdelt a kövezetre. – Esténként nem tudom álomra hajtani a fejemet, amíg nem látom kegyedet a templomból kilépni. Nem vagyok templomba járó ember, de kegyedért vasárnaponként belopózom a sorok közé, ahonnan a legjobban láthatom azokat a bánatos szemeket. Tavaly az éjféli mise alatt kegyedtől csupán egy lépésre álltam, mikor lágyan remegtek szemében az áhítat könnyei.

   Szemérem kisasszony lehajtotta a fejét.

   - Hagyjon engem, uram! – szűrte a fogai között. – Apám betegeskedik, őt kell ápolnom, nem lehetek senkié. Nem lehetek egy tisztátalan ember párja, aki naponta nők körül forgolódik, leudvarolja a Holdat is az égről, és folyton hazudik. Kérem, uram, hagyjon!

   Odüsszeusz elnézte az esdeklő szemeket, a keserűségtől izzó szembogarak mögötti fájdalom oly vonzó volt, hogy bölcs királyunk megfogta a kisasszony kezét, hogy csókot leheljen a puha kézfejre.

   Aztán már csak keserédes fájdalommal ballagott az utcán, távolodott Szemérem kisasszonytól, hogy többé felé se nézzen. A hamar feladott harc néha meghozza gyümölcsét, bár a lélek jobban képes szenvedni, mint egy valódi halálesetnél. Miért képesek a legszerényebb nők legjobban belelátni a férfiak lelkébe? Milyen mitikus érzékkel képesek meglátni a láthatatlant?

   Odüsszeusz lassan lépkedett az utcán, lelkében beköszöntött a tél, s bár a valóságban is tél volt, a reggeli fagyok meghosszabbodtak, hogy egészen délig tartsanak, bölcs királyunk fáradtnak érezte magát. A templomban fészkelő harang elütötte a bánat dalát. A Rómába tartó koncert úgy kúszott végig a hegyhátakon, mint mágikus, életet adó kígyó az ősidők legendáiban.

   Útja Verához vezetett, régi kedveséhez, ahol a legjobb húsleveseket ette egykoron, mikor még szívében érezte az összefonódást azzal a hölggyel. Ez a kisasszony gömbölyded volt, a nőiség jelképe, alacsony, mosolygós arcú. Kezében úgy állt a fakanál, mint Mária kezében a kis Jézus a szentképeken. Ahogy kavarta a levest, ringtak azok a telt keblei, Odüsszeusz szemeit mindig odavonzották azok a csodák.

   - Már vártalak, te nagy király! – nevetett Vera. – Bizonyára éhes vagy…

   Mintha hazatért volna, egy kicsit olyan érzése volt. A meleg konyhában terjengő illatok, a puhára főtt marhahús, a zöldség illata úgy borították be Odüsszeuszt, mint egy Istentől elnyert palást. A biztonságos otthonból elkívánkozó férfiszív olykor hazatalál, visszatér abba a fészekbe, ahol először turbékolt hófehér galamb módjára.

   Az elé tett tálból bőven merte az aranytallérokkal megrakott levest, sok sárgarépát, egy fej puhára főtt hagymát, és a legvégén a lényeget – egy szelet marhahúst halászott ki a tányérjára. A leheletvékony cérnametélt mindig is kedvence volt, jó sokat szedett abból is, hogy a végén már nem is levest evett ez a bölcs király, hanem egy sűrű leveses tésztát.

   - Hány napja nem ettél már, te világ bolondja? – kérdezte Vera, aki csak nézte, hogyan eszik Odüsszeusz.

   - Valahogy az evésről nem tudok leszokni… Járom a hangulatos éttermeket, a zajos csárdákat; tópartokon ücsörgő horgászok halászleveiből merek – ennél több nem is kell.

   - A hazudozásról sem tudsz leszokni! – nevetett fel Vera, közben közelebb tolta a zöldséges tálat. – Na egyél; csúnya a sovány férfi! Ilyen embert én még nem láttam! Nem vagy kövér, de soványnak sem mondanálak, felfalod minden ételemet, és aztán szemrehányást teszel, ha nem rakok eléd valami édességet! Mint legutóbb is, mikor itt jártál… Megettél egy nagy tál húslevest, aztán bekebeleztél két szelet rántott húst olajban sült krumplival, megkóstoltad a töltött káposztát is, és még azért óbégattál, mert nem tartok itthon fagylaltot!

   Vera nevetett. Micsoda szépség volt, amikor nevetett. Az ember hajlamos volt elfeledni az élet sötét oldalát, amikor ez a nőszemély kacagása csengett a kristálypoharak között. Az élet nem egyéb, mint szerelemben eltöltött boldog békeidő.

   - Merre jártál mostanában? – kérdezte Vera.

   Mindig meghallgatta Odüsszeusz meséit, amelyek messzi földekről zarándokoltak vele a kabátja hajtókáján. Vera szerette a történeteket, a világ túl felén lezajlott események mindig lázba hozták; mintha vele történtek volna meg a király esetei.

   - Hódoltam egy kicsit a művészetnek is, virágszál – mondta Odüsszeusz. – Elcsavartam kékszemű, szőke teremtések fejét, megittam minden bort, amit elém raktak, de fejemben még ma is úgy élnek azok a napok, mintha alig egy órája tettem volna le a poharat, hogy csókot adjak egy leánynak.

   - Micsoda balga filozófia ez?

   - A művészetek, a bor, és a nők szeretete: az Élet szeretete! Az életet szeretni nem egyéb, mint megtalálni önmagunkat ebben a fagyos világban, ahol egymást ölik az emberek, mintha ősi ellenségek volnának. Pedig, virágszál, a nőket inkább szeretni kéne, mint aljas célokra felhasználni; azért ne szüljenek a nők gyerekeket, hogy a háborúkban elhullhassanak majd katonaként. Láttam én békés tájakat, felrobbantott házakat; jártam már szélben és hóesésben, napfényben, vidám fürdőzők között: mindenhol emberek voltak. Csak emberek, akik egyenjogúak Istennel, akik nem vétettek, hát nem is tettek jót, nem gyűlöltek, de nem is szerettek; mi bűnük van azoknak, akik megsemmisült otthonaikat láthatják viszont? Hiányzik az emberekből a szenvedély… Az az ember, aki még nem szeretett egy nőt forrón, még nem is élt ezen a bolygón.

   - Hagyjuk a te elméleteidet a szerelemről! – legyintett Vera. – Valamikor engem is szerettél, aztán hirtelen köddé váltál, más nők konyháiban szimatoltál!

   - A nők azért vannak ezen a kerek világon, hogy szeressük őket! – emelte fel mutatóujját Odüsszeusz. – Míg fiatal az ember, elkövet ezernyi balgaságot, vágtat a nagy világmegváltás hajszájában, mégsem tesz semmit, csak rombol. Én magam is fiatal vagyok még, erőtől duzzad a karom, én azonban inkább a szívembe szánom azt az erőt, hogy szerethessek, hogy adhassak. Milyen szép is lenne, ha azt vésnék a sírkövemre: Itt nyugszik az a király, aki eladta országát a nőkért!

   - Te meg a nők! – nevetett Vera. – Egy szoknya után keresztül-kasul bejártad ezt az országot, aztán valahogy mindig visszatértél. Itt sírtál az ágyamon, én meg a hátadat simogathattam, amíg el nem aludtál. Mondd csak, még mindig beteg a szíved?

   - A szív nem lehet beteg, virágszál! A szerelem ott bent lakozik, az pedig a legjobb gyógyszer a legnagyobb bajokra is.

   - Hányszor törték össze a szívedet? És vajon te hány nőnek romboltad le a szerelembe vetett hitét?

   - Az a baj, veletek nőkkel, hogy nem vagytok képesek túllépni az elmúlt eseményeken. Leragadtok elmúlt évek homályában, ahol a lassú halál oly szabadon garázdálkodik, mint nyaranta a fecskék az istállók gerendáin. Minden egyes vétkemet megszenvedtem már elégszer, az elhagyott nők több álmatlan éjszakát okoztak nekem, mint én nekik. A bűntudat a legveszélyesebb ellenség, amely csak létezik e világon!

   - Mégis folyton a szoknyák után kujtorogsz… - mosolygott Vera.

   - A Jóisten azért teremtette a nőket, hogy, mi férfiak, szeressük őket. Egy-egy mosoly hamarabb beragyogja fényével a borús napokat, mint akár a Nap, és azok a hangok, amelyeken csak a nők képesek beszélni, mennybéli muzsikákat rejtenek. Maga a nagy Isten lakozik bennük, teljes szépségével, tisztaszívűségével. Még a könnyeik is valóságos gyémántokként ragyognak a holdfényben. – Odüsszeusz megtörölte a száját. – Már az édességet sem kívánom…

   Vera felnevetett azon a csicsergő hangján.

    - Mindjárt gondoltam, te nagy gyerek! De most kivételesen süteményt is sütöttem!

   És ez a bölcs király, bár már megoldotta az övet a derekán, nekilátott a fekete-erdő tortának. Az ételek élvezete végigcsorgott a lelkéhez vezető úton, hogy leérve megédesítsék az ezernyi töprengés miatt megsavanyodott lelkivilágot. Az ételek élvezetébe temetkezni, csak enni-inni egész nap, közben komoly gondolatokat pörgetni a fejben – ezt mindig szerette Odüsszeusz. Leginkább a kellemes, melegedő nyári reggeleken elköltött reggeliket szerette, amikor hófehér kötényt kötött leányok hordták az asztalra a sárga a vajat a barna kenyérrel, s az öblös tálakban frissen mosott paradicsom hívta az éhes embert; a sárga paprika az egészségről árulkodott, a retek pedig önmagát kínálta húsos testével. A jó sonka mindig reggel volt a legjobb, amit leginkább csak a szabadban szabad elfogyasztani.

   De most csak a téli délutáni világot nézte a fűtött ebédlőből, a rengeteg ételmaradék egy nagy csatát jelképezett. Oly gyengéden szállt a tömör levegőben a pipafüst, mint egy eljövendő kor biztató ígérete. S bár Odüsszeusz sosem kutatta jövőt, sosem tekintett előre, ahol nem láthatott semmit, csak sötét űrt, mindig visszafelé leskelődött, a megtörtént cselekedetek honába kirándult nap mint nap, hirtelen úgy érezte, nem történhet vele semmi olyan, amit legszívesebben elkerülne. Csupán arra vágyott, hogy legyen elég ereje szeretni, hogy másokért élhessen, miközben megteremti magának a harmóniát és a békét.

   A Veránál tett látogatás kellemes emlékeket világított meg a régmúlt homályában.

   Minden összesűrűsödött, hogy aztán széthulljon minden az éterben. Odüsszeusz nem ért rá emlékeivel foglalkozni, végre a kedves nők felé kívánt fordulni. A jelen sokkal több szépséget rejtett, mint a múlt, így aztán útra kelt. Egész életében úton volt, mert az úton megtalálta az élet teljességét; valahányszor elérte a kitűzött célt, amikor megérkezett a vágyott helyre, mindig elkapta egyfajta üresség, amitől kellemetlenül érezte magát, úgyhogy újból és újból rálépett a befejezett útra, amivel új távlatokat nyitott önmaga életében. Jött-ment a világban, mint egy örökös vándor, amely egyetlen percért képes átutazni az égbolton.

   A nők hada képes elcsábítani, romlásba dönteni férfiszíveket, de a konyhában sürgölődő leányok látványa mindennél többet ér. Ezek a kedves teremtmények jobban megnyílnak a tűzhely melegénél, mint bárhol máshol, valahogy felajánlják az önmaguk által készített csodákat, a mesés ételeket, amelyekbe mindig lelhetünk egy darabkát a női lelkekből. Az otthon melege, a teremtés érzése mindig előrébb mutat, mint a pozitív gondolatok által megvalósított tettek. Jó élni, az élet gyönyörű, vallotta a legsötétebb órákban is ez a bölcs király, amely álmokon és vágyakon hajózott keresztül. Tette mindezt úgy, hogy az álmok tengerén nem egyszer szörnyekkel találkozott, és bizony gyakorta lebegett feje felett Damoklész kardja.

   Minden egyes szerelem hozott valamit, egy útmutatást, valamiféle tanítást; a lélek felkészülhetett a következő állomásokra, új világokat fedezhetett fel. A pillanatok múlásával Odüsszeusz saját halálát látta közeledni, mégsem ragadt le a jövendő bolondos vizsgálatánál, megmaradt a jelen csodálatosságában, ahol bárki meglelheti önmagát. Így élt Odüsszeusz, akinek születésekor a szerelem szót hímezték az istenek a szívére, akinek megadták az Élet szeretetét, valamint a mérhetetlen gyötrődés romboló érzését. Az, hogy felnőve, felnőtté válva a nők felé fordult, a boldogságot kereste az útszéli harmatos fűben, a reményt kutatta az akácok ágai között, mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy Odüsszeusz olyan emberré váljon, hogy mindenki szeresse, megbocsássák vétkeit, amelyeket mindig próbált kikerülni, de azok megtalálták őt a nyilvánosházak fülledt szobáiban is.

   Odüsszeusz nagyon szerette a télidőben megtett sétákat a befagyott tó körül, ahol elnézte a magas fákat, a csupasz ágakat, amelyekben egy csepp élet sem volt, a köd könnyedén szitált a vállakra, a tó jegén pedig fiatalok jégkorongoztak. Hiába a jéghideg lehelet a szélben, hiába a vastag jégpáncél, a szerelem oly forrósággal tüzelt a lélekben, mint a kohóban az izzó vas. A nevetés képes felszállni a hideg levegőben, ahol pedig lefelé száll a füst is, mint az égés utolsó terméke.

   - Miért szereted te a szerelmet, Odüsszeusz? – kérdezte egykoron a királytól egy hölgy, akivel egy elmúlt karácsony előtt sétálgatott a megöregedett faluban.

   - Világ életemben az örökkévalóságot, az igazat kerestem. A szempárokban  fellelhető lobogást, magát a csodálatot mindig is élvezettel néztem, magát a szerelmes érzéseket hajszoltam útjaim során. Találkoztam már gyűlölettel, megvetéssel, agresszív dührohamokkal, de a szerelem maga az Istent idézte meg a szobába, ahol fülledt erotikában izzadtak a lelkek. A szerelem az egyetlen gyógyszer, amely képes kigyógyítani az embert az összes betegségből, amely képes elhozni a boldog békeidőket ezekben a nehéz években. A szerelem boldogság, megtérés, hazatérés – Élet… A szerelem örök…