Nyolc lábon

Betegesen félek a pókoktól. Lehet akármilyen kicsi, ártalmatlannak mondott, egyetlen mozdulattal elnyomható ízeltlábú, én undorodom mindtől. Puszta létük tudatától elfog egy megmagyarázhatatlan érzés amit csak ők képesek kihozni belőlem. Nagyapám szerint a pókok jobban félnek tőlem, mint én tőlük, elvégre sokkal nagyobb vagyok. De ez nem nyugtat meg ha meglátok egy ilyen nyolclábú dögöt. Csak dermedten nézem, míg össze nem szedem minden erőm, és rá nem taposok. Lassan, remegve. Elborzaszt a tudat, hogy mindenhol vannak pókok. Az ágy alatt, a tv mögött, a munkahelyemen, a kedvenc sörözőmben, a szőlőfürtök között, a padláson, a pincében, a kertben, mindenhol. Ahol alszom, ahol eszem, ahol naponta letusolok, ahol élek. Ott vannak mindenhol. Nem lehet tőlük megszabadulni. És ez elkeserítő. Rohadt dögök. Mintha csak azért lennének ezen a világon, hogy engem a sírba vigyenek. Egy póklábon járó koporsóban fekszem. Sápadtan, összeaszott, kiszáradt bőrrel. Minden csepp véremet kiszívják. Csak belőlem táplálkoznak. A koporsóm csak halad, nyolc lábon megyek a sírba, csáprágókkal a seggemben.

Riadtan ébredek. Csupasz testem verejtékben úszik. Nyár van, de ezek az álmok izzasztanak igazán. Gyorsan ellenőrzöm magam. A mellbimbómtól a köldökömig vastag izzadságcseppek csillognak, kanyarognak a fekete szőrszálak között. Mintha az imént fellocsoltak volna, ahogyan az utakat szokás hőségriadó idején. Combom is nedves, verejtéktől ragad a testem. Behálóztak. Már megint behálóztak álmomban. Nincs nyugtom. Mellettem fekszik imádott nőm, békésen alszik. Semmit nem érez az egészből. Csendesen szuszog. Halkan feltápászkodom, az ágy rugói pattannak a súlyomtól. Elindulok meztelenül a fürdőszobába, ideje lemosnom magamról az éjszakát. Homlokomról szemembe folynak a sós cseppek, tarkómat hűsíti a kitárt ablakon beáramló szellő, hátamon végigfut a hideg. Egy kis lehűlés elgyötört testemnek és elmémnek. Még lassan mozgok, körülményesen. Kiérek a fürdőszobába, beállok a zuhany alá. Hideg a víz, nyáron erre van szükség. A fejem búbjától indul a hideg vízesés lefelé, a nyakamon átutazva a hátamat simogatva zuhan a lábamhoz. Arcom a sugár útjába tartom, ettől felébredek. Lemosom az arcomra ragadt nyálcsíkot, és kiöblítem a szám, igencsak megáporodott az éjszaka folyamán. Forgolódom a vízsugár alatt, hogy minden porcikámat érje a víz.

Meg akarok tisztulni, nem akarom érezni, hogy ragad a testem. Módszeresen beszappanozom magam, szinte élvezem az egész procedúrát. Mintha valami különleges történne velem. Leöblítem a habot, és kilépek a zuhany alól nagyot fújtatva, mintegy fellélegezve. Erre szükségem volt. A törölközőmért nyúlok, mikor megakad a tekintetem a bal karomon. Apró rózsaszín csípés. A rohadt szúnyogok megint. Hát már a szúnyogháló sem véd?  Megérintem a csípés helyét, duzzadt és kicsit lüktet, de nem fáj, nem is viszket. Furcsa, alig tudom elviselni a szúnyogcsípéseket, de ez most kivételt képez. Megtörölközöm, és visszamegyek a szobába, hogy felöltözzek, és elinduljak az irodába. Vár a munka. Míg felkapom az ingem és a nadrágom, újra leizzadok. Ennyit ért a reggeli életmentő zuhany. Még egy búcsúcsókra van idő, imádott párom, alszik tovább zavartalanul. Jó neki. Álmodom én helyette is baromságokat.

Hiába minden, már korán reggel izzasztó az idő. Mire beérek az irodába már távoli emlék a reggeli zuhany. Leülök a számítógép elé, és elkezdem a napi munkát. A klaviatúra halkan zizeg az ujjaim alatt, észre sem veszem, hogy rohan az idő. Furcsán érzem magam, melegem van a légkondicionált irodában. Feltűröm az ingem ujjait, talán segít. Az asztalomnál terem Phil, az iroda barma. Mindenkihez van pár szava, és mindenki utálja ezért. Kezdő kopaszodó, és ez erősen kihat hangulatára és a viselkedésére. Még nem szokta meg, hogy kihullik a haja. Minden nap pontosan 9:30-kor érkezik és mond valami irtó vicceset, majd tovább áll, amikor nem lel társaságra. És sosem lel társaságra. Az ő keresztje, hogy egyedül maradjon kopaszon, és humorérzék nélkül. Ma is pontos. Fél tíz, és ismét ott topog az asztalom mellett, én pedig visszaszámolom azt a tizenöt, talán húsz másodpercet, míg rájön, hogy ma sem akarok vele barátkozni. Úgy csinálok mintha nem venném észre, vadul gépelek, szemem sarkából látom, hogy itt áll mellettem, hallom a szuszogását, érzem a hónaljából áradó bűzt, ami keveredik az arcszeszével. Pompás. Letelik az idő, én gépelek, de Phil nem szólal meg. Csak áll mellettem némán. Leállok, és felemelem a tekintetem. Phil rám mered, de nem a szemembe néz.

 –Jó reggelt, Phil! Mi újság?- kérdezem, pedig egyáltalán nem érdekel. Phil csak most vesz észre, úgy tűnik elkalandozott.

 - Semmi, semmi. Mi az ott a karodon?- kérdi, és én elsőre nem értem, de amikor odanézek, azonnal megértem mitől lett ilyen tétova. A reggeli csípésem helyén most egy szürke duzzanat látszik, nem nagyobb egy gombnál, de szinte a belem kifordul tőle. Lassan megérintem, és iszonyatos lüktetést érzek, majd maró fájdalmat. A rohadt életbe! Elszürkült, és duzzadt. Jobb nem kitenni a kíváncsi tekinteteknek. Lassan lehajtom az ingujjam a bal karomon, csak egy hajtás van már a csuklóm felett. Most úgy nézek ki mint valami idióta, így visszahajtom a jobb ingujjamat is. Phil csak bámul, ha jól sejtem még magyarázatot vár. Hogy dögölnél már meg Phil! Aztán csak válaszolok neki:  - Az éjjel megcsípett egy szúnyog, úgy látszik allergiás vagyok bizonyos fajokra. Tudtad, hogy több mint 3500 szúnyogfaj létezik?A múltkor láttam a Discovery-n, valami idióta…

- Nem, nem tudtam. De az elég csúnya, nézesd meg a dokival. Vagy… bánom is én, dolgom van, majd jövök!- a szavamba vág, majd elindul, és ott hagy egyedül az asztalomnál. Kicsit szokatlan tőle, de örülök, hogy nem kell tovább elviselnem. Holnap majd folytatjuk, a szánalmas húsz másodperces reggeli show-t. Barom. A munka nem várhat, gyorsan haladok, a szemem szinte lángol a monitor képernyője előtt. Ujjaim mint a puskaropogás, csattannak a billentyűzeten. Észre sem veszem, és máris ebédidő. A többiek is készülődnek, indulhat a közös ebéd. Egymást követve haladunk az ebédlő felé, megyünk mint barmok a vágóhídra.

Körbenézek, és leülök egy üres asztalhoz a sarokban, nem érdekel egyik elmebeteg fecsegése sem. Megvan a magam baja. Hallom ahogy vihognak, értelmetlen dolgokról beszélgetnek. Nekik szép ez a nap, én inkább már túl lennék rajta. Lassan kanalazom a menzakosztot, szinte lassított felvételnek tűnök. Felnézek az órára, jól elment az idő. Körülöttem csend, észrevétlenül egyedül maradtam. Ideje visszatérni az íróasztalomhoz, folytatnom kell a munkát.

 Már mindenki a helyén, én érkezem utoljára. Számban még érzem az ebédem, alighanem estig érezni fogom. Nekilátok a munkának, újra kattognak a gombok, halkan surrannak el a percek, beletemetkezem a munkába, amikor éles fájdalom mar a karomba. Felhúzom az ingem, s a szúnyogcsípés immáron egy miniatűr vulkánra hasonlít, kitüremkedik a bőrömből, és repedezett a szárazságtól. Halkan kapkodom a levegőt, kedvem lenne üvölteni az egyre erősebb lüktetéstől. Körülnézek, senki nem figyel. El vannak a foglalva a maguk dolgával, ahogy én is. Letolom az ingem, hogy ne lássák a karom és kisietek a mosdóba. Nyugalomra van szükségem, hogy megvizsgáljam.

Egyre csak lüktet, szinte már éget, mint amikor a marhákat billogozzák. A mosdóban a világítás megfelelő, látom amit látnom kell. Nem hallok zajt, egyedül vagyok. Odalépek az egyik csaphoz, és lemosom a karom, remélem lehűsít egy kicsit, de nincs változás. Úgy érzem mindjárt megőrülök, a fejem is elkezd lüktetni, már alig bírom visszatartani a hangom, de ha elkiáltom magam, valaki biztosan bejön megnézni mi a baj. A száraz kis vulkánom egyre jobban lüktet, nem hagy egy pillanatra sem ellazulni. Jobban megvizsgálom amilyen közelről csak lehet, az arcom elé emelem a karom. Duzzadt, és szemmel láthatóan lüktet, nem csak beképzelem magamnak. Megnyomkodom, de a fájdalomtól muszáj összezárnom a szám, különben az üvöltésem lerobbantaná a tükröket a falakról. Remegő kézzel nyúlok az ingem zsebébe akasztott tollért. Lassan megközelítem vele a kirepedezett részt a karomon. Minden pillanattal jobban fáj, félek nehogy csak rontsak a helyzeten. A repedések közé mélyesztem a tollat, és feltépem a seb szélét, csillagokat látok, alig vagyok eszemnél a fájdalomtól. Halvány piros csíkot látok ott ahol feltéptem a sebem.

Folytatom, ha gennyes akkor jobb megszabadulni tőle. Hirtelen belém mar valami, a karomra tapasztom a kezem, erősen szorítom, szemembe könny szökik, fogamat összeszorítom, hangot nem hallatok. Csak most ne lépjen be senki. Mélyen a seb alá mélyesztem a tollat, próbálom mielőbb kiszakítani a gennyes részt. Mintha ezernyi tűvel szurkálnának a bőrömön belülről, de ez most nem számít, lökök egyet a tollon és feltépem az én kis vulkánomat, a repedezett bőröm csak úgy sercen a művelet közben. Mintha késsel hámoznák le a bőröm. Szenvedek. A fejem a mosdókagylóra hajtom, hányingerem van. Remélem elmúlik, mert baromira utálok hányni. Összeszorított fogakkal számolom a másodperceket, lassan felemelem a fejem. A sebem lángol, érzem, hogy a vérem is ömlik, és tudom már mekkora baromság volt ezt tennem, inkább dokihoz kellett volna mennem.

Tarkómon izzadtságcseppek gördülnek lefelé a gerincem vonalához, ingem teljes egészében úszik a nedvességben. Mintha sosem lett volna száraz. Arcom akár vízesésbe is tarthatnám. Egész testemben remegek, a hányingerem csak erősödik. Ránézek a karomra, vér és gennyes váladék szivárog belőle, bűzlik mint valami többnapos szemét, pedig a mosdóban vagyok, itt azért vannak szagok, de ettől mindjárt elokádom magam. A tollam beleejtem a csapba, nem tudom már megtartani. Odanyúlok, és megpróbálom egy erőteljes nyomással kipasszírozni belőle a mocskot. Jobb ettől megszabadulni. Az érintésemre belém mar valami, de nincs idő, már percek óta bent vagyok a mosdóban, valaki előbb-utóbb betalál egy pössentésre. Egyre jobban lüktet a karom ahogy rányomok, már csak a csillagok cikáznak a szemem előtt, kapar valami a bőröm alatt, biztos a gennyes mocsok, de csak tolom tovább kifelé magamból a mérget. Torkomban már az ebédem, de tartom magam, mély levegőt veszek és alkotok tovább. Amikor már azt hiszem végeztem odanézek mennyit is sikerült kinyomni a mocsokból, de arcomra fagy az izzadtság.

Egy undorító szürke pók bújik elő a véres gennyváladékból, gusztustalan ízelt lábaival kapaszkodik kifelé a karomból. Egymás után emelgetve a lábait, keresi a kiutat a világba, elhagyva a testemet. Nem tudom visszatartani, belehányok a csapba, hangosan, szinte bömbölve. Ez nem lehet igaz! Szám megtelik a savanyú hányás ízzel. Érzem a kaparást a karomon, az a kis rohadék, még mindig ott ügyködik. Odaemelem a tekintetem, szám szélén az ebéd maradéka, szemeim megtelnek könnyekkel, nem tudom visszatartani, egyre rosszabbul vagyok, és csak sírok mint egy kisóvodás. Látom ahogy a pók próbál kimászni a feltépett bőrömből, szinte hallom sikolyát mélyen az elmémben, csak erőlködik, nehezen halad kifelé. Fülemben dobolnak az apró lábak, hallom ahogy motoszkálnak, én pedig csak próbálok észnél maradni. Közel már az őrület. Felkapom a tollat a csapból, tiszta hányás, de most nincs erre időm. Egy határozott mozdulattal belevágom a gennytől bűzlő sebembe  a tollam, és megforgatom benne, hogy esélye se legyen a kis rohadéknak. Az ájulás szélén vagyok, ilyen fájdalmat még sosem éreztem. Hallom elmémben, hogy a kis ízeltlábú dög visít kínjában, ahogy tollammal kettészelem. Ha van agya, hát akkor most azt széttrancsírozom. Kapar még a bőröm alatt, megmar talán még utolsó erejével, én pedig csak forgatom a tollat a karomban, és észre sem veszem amikor újra összehányom magam, immáron le az ingemre, és a padlóra. Lassan átszúrom a karomat, már nincs fájdalom, önkívületben döföm egyre mélyebbre a tollat. Összefolyik a könnyem és a taknyom, ömlik le az ingemre, keveredik a hányásommal, egy kusza egyveleget alkotva. A szagtól csak még rosszabbul érzem magam. Már alig vagyok ezen a világon.

Egy erős kar átkulcsolja a nyakam, míg egy másik próbálja lefogni a tollat tartó kezem. Phil ismerős hangja üti meg a fülem, és mire hátra néznék, már el is vették tőlem a tollat. Még többen rontanak be a szobába, öten,talán hatan vannak és mind engem akar, értem nyúlnak, engem próbálnak lefogni. A karomból ömlik a vér, jó nagy sebet sikerült kivésnem.

- Hogy került hozzá toll?- hallom Phil hangját, aki most nem ingben és nyakkendőben parádézik, hanem fehér ruhában térdel mögöttem, erősen szorítva a torkomnál, míg másik kezével a jobbomat szorítja, hogy ne tegyek több kárt magamban. –Adjátok már be neki azt a szart, alig bírok vele! Hívjátok a dokit is!- Phil szinte megvetéssel teli hangja utoljára dörren a fülemben, amikor szúrást érzek a bal karomban. Lassan elernyedek, nem érzek már magamban erőt, még látom a karomon éktelenkedő sebet, ahol összefolyik a vérem a karomba tört toll tintájával. A padló síkos a vértől, de nincs időm ezen elmélkedni. Leragad a szemem.

Az ágyamban ébredek, mellettem nincs senki. A szobám üres, csak az ágyam van szemben az ajtóval, fejem fölött egy kisablak. Imádott nőm hiába is keresem. Fotója a párnámon hever, ennyi maradt csak belőle. Elmém kitisztul, s már emlékszem arra a napra amikor itt hagyott. Nincs már senkim. Ki akarna velem élni? Az ajtó kinyílik, fel akarok ülni, de a kezeim és a lábaim le vannak szíjazva, alig tudok megmozdulni. Nem értem az egészet. Phil lép be, végigmér, de nem szól semmit. Kicsit kövérebb mint amire emlékeztem.  Hűvösen beszél: –Jobban van? Kér valamit? Vizet, vagy bármit?

- Nem. Mi történt?- kérdem, de szinte azonnal tudom a választ. Phil rezzenéstelenül válaszol: - Csak egy újabb roham, még idejében észrevettük, és sikerült megmentenünk a karját is. Nem csak az életét.

A bal karom be van kötözve. Philt bámulva lassan előkaparom az emlékeim. Az a rohadt pók.

– Nos, ha tényleg nincs szüksége semmire akkor megyek. – érzem, hogy Phil nem akar itt lenni velem. Valahol máshol lenne inkább. Megrázom a fejem, Phil pedig kisétál, és magamra hagy, az ajtót bezárja maga mögött. Egyedül maradok, bámulom a plafont. A sarokban egy kis pók épp a hálóját fonja. Próbálom letépni a szíjakat, de esélytelen vagyok. Magasra, a plafon felé köpök de nem találtam el, legalább négy méter magasan van. Vicsorítok, köpködök felé, de ő mintha csak gúnyt űzne belőlem, szövögeti tovább a hálóját, nem foglalkozik velem.

 –Belém aztán nem marsz! De nem ám! – fogaimmal vicsorogva próbálok rá hatni, nem is tudom, hogy nevetek vagy nyüszítek, de elég fenyegető lehetek. Rángatom a szíjakat, dobálom magam az ágyban, míg a kis potrohos teszi a dolgát, én meg a félelemtől összevizelem az ágyat.