Nyarak a tanyán

   Nagyon szeretem azokat az én előcsalogatott, elővarázsolt emlékeimet… Hála a Magasságos Megváltónak, van is belőlük elég, és én mindet nagyon szeretem, még a rosszakat is, mert a rossz emlékek a későbbiekben előre vittek, a jók pedig megtöltöttek élettel, mint a múltból utánam küldött tápanyag; tulajdonképpen annak köszönhetem, hogy olyan ember vagyok ma, amilyen, mert ha engem nem érnek néha hatalmas pofonok, akkor talán egészen másmilyen alak lennék ma, talán egy elkényeztetett ficsúr lennék, vagy felvágós nagyképű figura, de így szerényen meghúzódom a sarokban, és sokáig nem mertem a nőkre nézni, és ha egy valóban szép leányzó lépett be a helyiségbe, én menten elpirultam, az asztal alá akartam bukni, meg akartam szűnni; az én emlékeim mindenhová elkísérnek, kicsit olyanok nekem, mint a zsebben tárolt aprópénz, néha csörög nálam.

   Nekem az év fénypontja mindig a nyaralás volt, imádtam a vidéki életet. A forró homokon szerettem végigszaladni, és nagyapámék szőlőjében bujkáltam, mint a tolvajok, és úgy közelítettem meg a nagyszülőket, mint egy leleményes macska, sosem tudták, éppen merre járok; nekem azok a tanyán eltöltött éveim a legkedvesebb emlékeim, meg azok, amikor a mama olyan dühödten kalapálta el a lában szárát az akácvesszővel, mert én bizony nem voltam az a sámlin üldögélő csemete, mert én felborítottam a tejes kancsót, hajkurásztam a baromfikat az ól körül, és elrohantam a mama elől, ha számon akart kérni rajtam valamit…

    Szép kis tanya volt az övék, hatalmas udvarral, ólakkal, magas karimájú mély kúttal. A rozoga kerítés körül fák nőttek, és így sehonnan sem lehetett belátni, mondjuk, ki sem igen láttunk, pedig mindig nézni akartam a hatalmas kombájnokat, amelyek aratták az aranysárga búzát, a tanya körül mindenfelé aranytenger hullámzott, a távolban másik tanya izzadt a napfényben és forróságban, az a nagy gép meg csak falta a kalászokat, hátul meg okádta ki a pelyvát, nagyon szerettem azokat a dübörgő gépeket, és egyszer a papa elintézte, hogy az Amri bácsi felengedjen minket maga mellé, és akkor már a kormány mögül láthattam a hatalmas búzatáblát, mint egy nagy óceánjáró, olyan volt az a kombájn, csak ennek elöl volt egy nagy tárcsája, és az zabálta ezt az aranytengert; nagyon tetszett az egész, hogy nem hallottam a saját hangomat, bármennyire is kiabáltam a dübörgésben, csak a pipacsok vörösét figyeltem, meg a búzavirág kékjét; nagyapám mögöttem és felettem leste ugyanazt a csodát, ami valóban csoda volt, a világ teteje volt a kombájn akkor, és alattunk a mérhetetlen gazdagság, az életet adó magtenger fodrozódott a szélben… Ott az udvaron kedvemre rohangálhattam, biciklit vettek nekem a nagyszülők, homokozó készletem volt, lapát és gereblye és vödör, rengeteg matchbox, amelyeket én alagútrendszereken át tologáltam; a homokozó az egyik eperfa alatt volt, és gyakorta a fejemre esett egy-egy lila eper, hogy délutánra csupa lila folttal legyen tele a kopasz kobakom, aztán meg nekiálltam, és kicsipegettem a fűszálak közül azt az édes epret, a végén már az államon csorgott le a lila lé, aztán a hasamon, mert én egy szál gatyában vágtattam reggeltől estig azon a hatalmas udvaron, mint az a bizonyos mérgezett egér, nagyszüleim csak nevettem rajtam, és azt mondták, olyan vagyok, mint aki malacot szopott. Azon az udvaron két nagy eperfa is állott, de olyan magasak voltak, hogy azt fel nem lehetett volna érni ésszel, és az egész család kellett volna hozzá, ha át akarjuk ölelni a tövénél azt a vaskos törzset, de olyan finom eper termett rajta, hogy mindenki a csodájára járt, főleg a mama szerette nagyon, ő szedernek hívta, és neki csak a szája lett egy kicsit lila, mert ő szépen tudta enni, én meg úgy, hogy szétkentem az orcámon, de én rossz gyerek voltam, és nem számított semmi. Később, mikor már nagyon érett az eper, és a fejemen megszaporodtak a lila foltok, a papa óriási fóliákat hozott elő a kamrából, kiterítette a két fa alá, jó nagy körben, felfogta a lehullott gyümölcsöket, aztán hordóba gyűjtötte az egészet, de azt én már nem szerettem, mert büdös volt az a hordó, bugyogott benne a cefre, hogy később a papa lefőzesse, és kristálytiszta pálinkát ihassanak belőle a rokonok, no meg nagyapám is, akinek olyan furcsa szagú lett az arca, és nevetett tőle, én meg nem értettem, mit lehet rajtam meg a világon nevetni.

   A szőlőtőkék között szerettem nagyon rohangálni, mert ott finom homokot melegített a Nap, és furcsa ábrákat hagyott a lábam abban a homokban, órákon keresztül képes voltam szaladgálni, én már csak ilyen voltam, leszedtem egy barackot a fáról, merthogy barack is volt a szőlősben, és ahogy ettem, a darazsak körbe akarták nyalni a számat meg a hasamat; aztán meggyet szedtem, és meglátogattam a gazoló mamámat a krumpliban, vagy az egresbokrok alatt, de előfordult olyan is, hogy én is letérdeltem, és téptem a tyúkhúrt, vagy a paréjt, vagy elbotorkáltam a teli vödörrel a baromfiudvarhoz, beszórtam a sok gazt a csirkéknek, mire azok egymást csipkedték, csakhogy jó falatokhoz jussanak, én meg lestem, hogy a mama utálja a tyúkhúrt, meg a paréjt, ezek a jószágok meg örülnek, hogy csipkedhetnek belőle, csemegeként kezelték azokat a gazokat…

   A tanya maga olyan közepes házikó volt, sárgára festve, szép, hófehér szegélyekkel a sarkán, rajta a dűlő neve is, de én azt már elfejtettem; az ablakok barnára festve, vaskos zsalukkal, hogy télen ne legyen olyan hideg bent, bár én egyetlen télen sem voltam azon a tanyán; a nagyszüleim új tetőt is ácsoltattak, régi és új cserepekkel fedték be azt a tetőt, úgyhogy olyannak tűntek a sorok, mintha foghíjasok lettek volna. Az ajtó előtt kis előtető biztosított apró árnyékot, mert a mama az ajtó előtt kivágatta a nagy akácfát, és a tönkjére bádogból asztalt csináltatott, ahol aztán ettünk délben, az ajtó mellett meg drótot feszített ki végig a fal mellett, ahol aztán felkúszott a bab, hogy teljesen eltakarja a konyha ablakát, ezért a konyhában néha hűvös is volt, ámbár legtöbbször nem lehetett bent megmaradni, mert a sparhertben égett a tűz, főtt a jó húsleves, vagy a pörkölt; az ablak előtt egyébként még virágok is voltak, mályvák meg petúniák, és oda a mama egy nagy sziklakertet is rakott, amelybe még Görögországból is hozott köveket; azt a kertet aztán napjában többször is meglocsolta, és olyan szép virágokat én azóta sem láttam… Az előtérben volt egy nagyasztal, ahol a legjobb ebédeket ettem ifjúkoromban, a hatalmas ablak mellett, mert ott akkora ablak volt, hogyha kinyitották, én könnyűszerrel kiléphettem volna rajta, ez a nagyasztal öregebb volt, mint a nagyszüleim együttvéve, szép mívű domborulatokat faragott rá a hajdani asztalosmester, a mama pedig nemes egyszerűséggel leborította virágos viaszosvászonnal, amit ő viakszosvászonnak nevezett, és nem elég, hogy leborította, de még oda is szögelte az öreg fához, nehogy lerántsuk leves kanalazás közben.

   A két szobában aztán mindig jó hűvös volt, főleg a belső, nagyobb szobában, ahol faliszőnyegek borították az ágyak mellett a falakat, és jó vastag szőnyeg volt a padlón, ahol én esős időben annyira szerettem játszani, meg képeskönyveket lapozgatni, nekem megvolt az Oroszlánkirály, meg az Aladdin, és anyám régi könyveit is megkaptam, amelyben kedves kis sárkányok voltak, meg cilinderes, kesztyűs rókák, sálas békák, és volt egy Gőgös Gúnár Gedeonom is, amelyet a papa hozott nekem a tévéből, mert ő ott volt raktáros; a papa gyakran olvasott nekem azokból a könyvekből, nagy vastag szemüvegét feltette, és akkor olvasott, és én legjobban az elgurult az O betű meséjét szerettem, meg a kesztyűben lakó állatok regéjét, meg a fázó békák énekét, akik azt brekegték, hogy brekeke, brekeke, itt a tél, jaj nekünk… Azok a nyarak voltak a megnyugvás időszakai, meg a szabadságé, és még akkor is szerettem ott lenni, ha néha kikaptam az akácvesszővel, mert másnap a mama jégkrémmel biciklizett ki a városból, meg akkora dinnyéket hozott, mint a kocsikerék, a papa meg reggeltől estig hordta műanyag vödrökben a vizet, az ivóvizet, és én igazi szörpöt ittam vízzel, merthogy utáltam a szódát, az csípte az orromat; volt ott aranytenger meg kombájn, és bicikli, homokozó, rengeteg kisautó, aztán a szőlőben rohangálhattam, gombát szedhettem a közeli berekben, néha még át is mehettem a szomszéd tanyára, ahol a Feri bácsi pattogtatta nekem az ostort, meg a lovas kocsiját vezethettem, mert neki mindig akadt valahová menni…

   Én nagyon szerettem azokat a nyárestéket, amikor megfürödve, tisztán, illatosan ültem a szúnyoghálóból készített sátorban, teát kaptam és lekváros kenyeret, és a papa a Kossuth rádión hallgatta a híreket, néha hümmögött hozzájuk, nagyon ritkán káromkodott egyet, közben a mama csörgött az evőeszközökkel, vagy valamit dúdolgatott, és én elnéztem azokat a meggyötört kezeket, azokat a kidagadó ereket, és nagy hálát éreztem, nem csak azért, mert az a kéz rántott húst csinált nekem ebédre, meg megkente lekvárral a kenyeremet, hanem azért is, mert elkalapált néhanapján, ha éppen megérdemeltem; némely napokon, mikor a sok dőreség miatt el akarok süllyedni a föld alá, a mama vesszőit akarom a lábamon érezni, sőt néha érzem is azokat a vágó csapásokat, és akkor kicsit megnyugszom, olyankor vissza tudok menni azokra a végtelen nyarakra, azokra az én nyaralásaimra, amelyekből bele-beleírok azokba az én szövegeimbe…

   A papa ólak mögött vágta mindig a fát, állt ott neki egy bakja, azon fűrészelte órákon keresztül az akácágakat, és a rőzse közé rejtette a pálinkát, aztán, ha hirtelen megrekedt a munkában, csak húzott egyet az üvegből, és már újult erővel húzta-tolta azt a keretes fűrészt; én képes voltam egy órán át is nézni azt a fűrészelést, a papa a kedvemért bevadult, és ráncigálta azt a szerszámot, én meg olyankor nevetve mondtam neki, hogy papa, turbózol? Hát igen, azok valóban szép idők voltak, gyerek voltam még, azt sem tudtam, hogy a világ igazán micsoda, gondom csak annyi volt, hogy nem akartam megenni a spenótot meg a szalontüdőt; néha kikaptam, olyankor bömböltem, de hát azok az idők, azok a nyarak teljességükkel rángatnak még ma is vissza az emlékek borús örvényén, és nekem nincs is ezzel bajom, mert ha már átérek a szeméttel megrakott szakaszon, akkor már napfény és tücsökzene fogad, és látom magamat, ahogy ott ülök, a rádió híreivel körülölelve is csendes magányban, hallgatom a hegedűsök koncertjét, a szél valahonnan kutyaugatást hoz, egymagam vagyok a társaságban, mert én már akkor is szerettem elmélyedni magamban, pedig akkoriban ez még sehogy sem volt tudatos…

   Amikor megjöttek a rokonok Zalaegerszegről, na, az volt csak igazán nyaralás, mert akkor hozták a nagy markolót, amibe bele lehetett ülni, és hajtani lehetett pedállal, olyankor a papa is nagyon örült, mert neki az unokaöccse pálinkát, bort hozott, és néha két napig is ittak, éppen ezért a mama olyankor feszült volt, pörölt a papával, részegesnek, léhűtőnek nevezte a papát, és a papa meg nevetett, a bortól jókedve kerekedett, aztán pisztolyból tűzijátékot lőttek fel, kéket, zöldet, vöröset, a papa nevetett, és közben azt mondta az unokaöccsének:

   - Palikám, baszd meg! Ha kigyullad körülöttünk ez a hatalmas búzatábla, életünk végéig fizetünk!

   - Ne törődj vele, Jenő! – és fellőtt egy újabb fényességet.

   A mama meg kárált egész este, mert a papa petárdákat dobált mindenfelé, azok hatalmasat csattantak, és a Pali hozott vagy ezer darabot, amit a mama a tűzre kívánt, de azért főzött nekünk kukoricát, meg olyan szelet húsokat sütött, hogy egy komoly férfiember az arcára is húzhatta volna álarc gyanánt, ebéd után meg előkerültek a fagylaltos tégelyek, Kánaán volt az Alföld közepén, a gyermekek Kánaánja, ahol én voltam a szutykos főhős, aki egy szál gatyában megharcolt a képzeletbeli szörnyeteggel.

   És a papa nagyon sokat mesélt nekem a történelemről, meg a művészekről, mert a papa nagyon művelt férfi volt, a tévében dolgozott raktárosként, és szabadidejében mindenféle könyvet olvasott, járatta magának az Élet és tudomány című lapot; mindig mutatta a nagy történelmi személyiségeket: Nagy Sándort, Caesart, Napóleont, és kaptam tőle kis kártyákat, amelyeken Budapest nevezettességei voltak: a Vigadó, a Lánchíd, a Buda vár, úgyhogy én már négy-öt évesen fújtam az összes nagy épület nevét, nem okozott nekem gondot, hogy melyik az Szépművészeti Múzeum, és melyik a Műcsarnok, és ismertem a szobrászokat meg építészeket; a papa mesélt, elmondta, hogy ő Lentiből származik, hogy a forradalom alatt még csak 16 éves volt, hogy a két karjában hordta be a kötözőhelyre a sebesülteket, aztán hogy miért tanult molnárnak, később hogyan került fel a fővárosba, és hogy ki volt Kádár János; egyébként a papa nagyon utálta a kommunistákat, és elmondta, hogy az ötvenes évek végén az oroszok mindent elvittek a pincékből, erről persze nem lehetett beszélni, de furcsa volt, mert én akkoriban nem tudtam, kik azok a kommunisták, csak egészen közelinek éreztem őket, hiszen csak pár éve szabadultunk meg tőlük…

   A mama meg sürgött-forgott a konyhában, palacsintát sütött, vagy pudingot főzött, néha pedig olyan fánkokat tett elém, hogy csak jojózott a szemem; elém rakott esténként kukoricát, fagyit, tábla csokoládékat, istenem, micsoda idők voltak; papa az eszemre hatott, mama pedig a szívemre, és persze a gyomromra, mert a férfiembernek gyomrán át vezet a szív útja, és én olyan diszharmonikus harmóniában éltem ott nyaranta, nem is vágytam vissza anyámhoz, és bár otthon addig aludtam, ameddig akartam, a tanyán a mama mindig nyolckor bejött a szobába, és tett-vett odabent, én meg nem akartam felkelni, de a mama mindig olyan ártatlanul zörgött körülöttem, hogy végül kinyitottam.

   - Felkeltettelek? – kérdezte ártatlanul. – No, nem baj, úgyis reggelizni kell, mert ha későn eszel, már nem kívánod majd az ebédet…

   A nagyszüleimnél mindig az ebéd volt az étkezések császára, istene. A papa már fél tizenkettőkor ült az asztalnál, nézte a falon az órát, percenként mormogott valamit, akkor kiment, visszajött, megint leült, és kocogtatta kanalával a tányérját.

   - Muci, mikor eszünk már? – kérdezte kétségbeesetten.

   Erre kántálni kezdtük, hogy: Éhes a banda, korog a gyomra, kaját! című rigmust, és a mama vékony hangon, erélyesen kiszólt, hogy még nincs is dél, mit akarunk mi még enni, és a papa gyorsan ivott egy korty bort, mert már alig bírt magával, ő mindig evett volna, és mindig húst.

   - Azért falok ilyen gyorsan, mert lehet, hogy a következő percben már nem élek, és akkor nem tudom megenni! – ezt mondta a papa, és habzsolta a rántott csirkecombokat, hozzá tejfölös uborkasalátát evett, meg rizst, mert neki a hús csak rizzsel volt ehető. – A legjobb dolog az evés…

   És a mama nevetett, a papa meg szuszogott evés közben, én meg néha vívtam a mamával, hogy nem akarok enni, nincs étvágyam, és különben is, engem várnak a kisautóim, meg a bicikli, de nem mehettem el az asztaltól, mert nem illik elmenni, amíg a többiek esznek; én hogy utáltam a mama erőszakosságát, hogy mindent meg kellett enni, még a tökfőzeléket is.

   - Nem szedek sokat, de amit kiszedek, azt megeszed! – mondta erélyesen a mama, és mert nekem két olyan lapáttal a tökfőzelékből, hogy majdnem rosszul lettem. – Nem csak húst kell ám enni, öregapád sem eszik folyton húst!

   - Elég baj! – mondta a papa, és rám kacsintott.

   De előfordult olyan is, hogy a papa megkért, töltsek neki a poharába egy kis bort, lecsavartam az üveg kupakját, csak úgy csobogott a hűs borocska, és akkor a papa megszólalt:

   - Elég… - és nevetett, és én abbahagytam a töltést. -… kevés…

   Akkor én is nevettem, és öntöttem még a borból.

   Ezek azok az emlékek, amelyeket ma már csak hengergetek a négy fal között, és már csak kivetíthetek az üres lapokra, úgy hiszem, ezek miatt a nyarak miatt vagyok olyan, amilyen, az ilyen nyarak miatt van mire emlékeznem, van miért élnem még ma is, és ha legörgetem azt az én nagy vásznamat, a vetítőgép még mindig meseszép képeket varázsol a hófehér vászonra; szeretem is azokat a képkockákat, még a hangminőség is a régi, így aztán hallhatom a nevetéseket, meg a szidásokat, és még a nyár forró leheletét is érzem a vászonról rám sütni, és a papa és a mama együvé tartoznak az élet nagy arcképcsarnokában, ahol együtt bolyongtak és bolyonganak még ma is, felváltva látnak el engem okosságokkal és szeretettel, hogy ember legyek, hogy ezután is ember maradjak, bármerre sodor az élet, bármivel is foglalkozzam, és a papa szereti, hogy én írom azokat az én szövegeimet, és azt mondja, hogy tanuljak meg szépen enni, mert a Nobel-díjat, amikor átveszem, nem ehetek úgy, mint a cigányok, és olyankor elkomorul, azt mondja, csak azt sajnálja, hogy ő akkor már nem fog élni, mert a Nobel-díjat csak idősebb embereknek adják, ő pedig nem fog örökké élni, és már csak ezért is írok a papáról meg a mamáról, hogy az én szövegeimben örökké éljenek, még akkor is, amikor én lekerülök a földbe, a jó anyaföldbe, mert a nagyszüleim megérdemlik, hogy a sírból a halhatatlanok közé kerüljenek, és nem kell nekem Nobel-díj, sem ünnepi vacsora, csak írhassam azokat az én szövegeimet, és kovácsolhassam nekik a glóriát, aranyból, hogy az emlékekből újra valóság kerekedjen, és hogy a Halál felett egyszerre győzedelmeskedjünk, így hárman, a papa, a mama, és én; értük vagyok író, egy kicsit nekik is írom mindig a szövegeket, hogy majd a papa jóslata valósággá váljon, mert ő azt mondta, hogy igazi művész vagyok, főleg akkor, amikor a székről lefolyok a részegségtől, és olyankor ő is részeg, csak nézünk egymásra a vörös szemeinkkel, és mondja:

   - Petikém, szeretlek, baszd meg!

   A mama pedig már nem pöröl a papával, csak hordja nekünk a pogácsákat, hogy valami felszívja a bort, a pálinkát, néha rázendítünk egy-egy régi nótára, amiket a papától tanultam a nyaralások alatt, és a mama szelíden mosolyog, néz maga elé, talán ő is visszatér ilyenkor a fiatalság márványcsarnokába, ahonnan már régen kiűzettetett, ilyenkor mindannyian visszatérünk és előrefelé megyünk, és lefelé és felfelé haladunk, hogy a végén a középpontban állapodjunk meg, ahol minden embernek lennie kéne.

   Körkörös mozgásomban távolodom a nyaraktól, én is öregszem, az évek telnek, de visszafordulva az ösvényemen, az én ösvényemen, újraélhetem a gyermekkor legszebb nyarait, újra nyelhetem a fáról hulló epret, és újra végigvágnak a lábaimon, mert rossz voltam, ó, csak egyszer térhessek vissza az emlékeken keresztül a múltba, hogy valóságként éljen meg a csodát, addig azonban még forgolódok, pörgök, és írom a szövegeimet, mint egy megszállott, hogy önmagam világát szürkéből színesre pingáljam, és a régi nyarakból fakadó melegnél elszunnyadhatok, mikor odakünn esik a hó…