Nóra

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Fognak rá valaha igazán emlékezni? Felsejlik-e az emberek előtt majd mosolygó, vékony arcocskája, szemének piros tüze? Szőkésbarna hajának könnyed csillogását emlékezetükbe vésték a népek? 

 Nem tudni... Pedig ez a lány csodaszép volt, vidám és szerető, kedves, szerény. Élt. Valamikor, amikor még élt a szeretet, s nem létezett gyilkosság és árulás... 

 Meleg nyári napokon ragyogott egész teste a vakító napsütésben, haja lobogott a könnyű szellő rezdülésében, s kacagása felszállt a felhőkig, melyek hófehéren duzzadtak az égen. Vékony lány volt, talán túlságosan is vékony. Tizenöt éves korában már meglehetősen magas volt, nagyapjának termetes alakját kissé meghaladta. Ketten éltek az erdő szélén, ketten; boldogan, békében, elvonultan a világtól. 

 Óriási, csendes, homályos erdő szélén laktak. Lassan az erre haladó emberek az erdő őrzőjének mondták az öreg Miklóst, Nóra nagyapját. A vékony, magas kislány pedig, Nóra, az erdő tündére címet szerezte meg magának. Nem ismerte őket senki, senki sem tudta, honnan vetődtek erre...

 Csak éltek. Egész nap nem beszéltek, talán két-három szót vetettek oda egymásnak. A lány főzött; mosott a patak partján, s az erdő szélén ácsorgó akácok közé kifeszített zsinórokon szárította a ruhákat. 

 Nagy bográcsban főzték kétnaponta az ételt: tokányt, pörköltet, főzeléket, mikor mit vetett az erdő. Pedig baljóslatúnak nevezték ezt az erdőt, bár senki sem tudta, hogy miért. A szájhagyomány így őrizte meg, mert a népek vagy háromszáz éve nem beszéltek másról, minthogy akik betévednek az Elátkozott erdőbe, azok bizony mind meghalnak... 

 Mégis élt két ember ennek a rengetegnek a szélén! Ők nem féltek, nem rágódtak a mondákon! Gyakran jártak fáért a termetes fák közé, gyümölcsöket szedtek, állatokat fogtak... Éltek, léteztek...

 A falu majd' egy óra járásra volt az öreg Miklós házától. Talán évente kétszer, ha lementek a kis háztól a faluba, akkor is kelletlenül ballagtak le. Kicsi falu volt, kétszáz ember, ha lakott benne, főleg bányászok, akik a túlsó hegyen lévő óriási lyukakból hányták kifelé a szenet. Szénbányászok voltak, jóravaló, ám rendkívül koszos emberek. A falut is csaknem felzabálta a kosz, mocsok, a házak rozogán düledeztek. Maszatos ablakok, gyenge ajtók, fekete falak... Mintha elátkozták volna hajdanán ezt a közösséget. 

 Az öreg Miklós valamikor a nyár vége felé jelent meg a faluban. Szent István napja elmúlt már, amikor egyszer csak betoppant a Városházának nevezett kicsi házikóba. A piszkos és büdös házban találta éppen a város vezetőjét, az alacsony és testes Szilágyi Miksát. Csúnya, himlőhelyes arcú férfiú volt, de kedvességét messze földön ismerték. Miklós és a dagadt Miksa órákon keresztül tanakodtak, vitatkoztak, minek eredményeképpen egy jól megrakott szekér indult útnak az erdő felé. Rajta gerendák, lécek, szögek, szerszámok. A kocsis leszállította az árut, majd visszatérve a faluba, jelentette a polgármesternek, hogy egy csodaszép fiatal lány van az öreg Miklóssal, amilyenhez foghatót még nem láthatott emberi szem! 

 S Miksában megmozdult valami. Kíváncsisága óriási méretűre duzzadt, meghalt volna, ha nem láthatja meg a lányt. Egy hétig bírta a távolságot, majd lóra ülve elkocogott Miklós házához. Akkor már az utolsó simításokat végezte az öreg a házon; ablakok, ajtók is a helyükön voltak.

 Szilágyi Miksa nézte hosszasan a házat, kereste a lányt, de nem látta sehol. 

 - Figyelj csak, öreg! - kiáltott be a házba. - Hol van az a csodaszép lány, akivel itt élsz az erdő szélén?

 Nyíltan feltette a kérdést, bár lelkében reszketett, félt a durva elutasítástól.

 Miklós lassan előjött a házból, ledobta a kalapácsot a kezéből. Fáradtsága ott ült a vállán, szemében a meggyötört lélek utolsó fényszikrái látszottak.

 - Mi dolgod van vele? - kérdezte Miksától.

 - Csak látni akarom...

 Az öreg megfordult, szétnézett körben.

 - Nóra!!! - kiáltotta mély, dörmögő hangján. - Nóra!!!

 Percek teltek el, lassan, tovaszállva, búcsút intve a kiáltásnak. A levegő egy percig jéggé fagyva állott, majd a meleg szellő újra felmelegítette az életet.

 A lány, akkor amolyan tizenkét éves forma, előfutott az erdőből, mire Miksában megfagyott a vér. Egyrészt, mert meglátta a lány harsogó szépségét, másrészt, mert az Elátkozott erdőből került elő. A félelemmel vegyes tisztelet kiült az arcára, s eltorzította amúgy is csúf ábrázatát. Komikus mozdulatokkal lehuppant a lóról. Csodálkozó, réveteg szemekkel lépegetett a lány felé, aki csak nézte ezt a potrohos, alacsony emberkét. Nem értett semmit.

 - Gyere csak ide, szép tündér! - mondta édeskedve, mosolyogva Miksa. - Hiszen te tündér vagy, hogyha abból a sötét rengetegből kerültél elő!

 - Fenét! - dörmögte bele az álomba az öreg Miklós. - Ő Nóra, az egyetlen unokám...

 Miksa nem értett semmit, szédült; szíve kavargott, mint egy örvény.

 - Mit akarsz tőle? - kérdezte az öreg.

 - Azt mondta az én kocsisom, aki felhozott ide téged, hogy egy gyönyörűséges lánnyal élsz együtt itt az erdőszélen, és én kíváncsi voltam erre a lányra! Azért jöttem!

 - Akkor most már fordulhatsz is vissza! - dörmögte Miklós. - Láttad, megcsodáltad, mehetsz Isten hírével!

 Miksa jóságos szemében gonosz fény villant. Életében először érezte a gyűlölet ocsmány szúrását, először lobbant fel benne a düh fogcsikorgató tüze. Habozott. Lelkében sohasem érzett érzések hullámoztak, amelyek testében hol forróságot, hol fagyos hideget okoztak. Oly éles pillantással nézett az öreg Miklósra, hogy az inkább elfordította tekintetét.

 Egyetlen néma perc telt el, majd Miksa felpattant a lóra. Szó nélkül lépegetett el, egyszer sem nézett vissza. 

 Ezután az élet rohanni, vágtatni kezdett, s az éveket az idő ujjai oly módon pergették, mint az idős asszonyok ujjai a kukoricaszemeket. Ősz jött Miksa látogatása után, majd lehullott a hó is. Hideg volt azon a télen nagyon, a kicsike ház ablakain nem lehetett kilátni a jégvirágoktól. Apró kéményéből vidáman szállt fel a füst, és messziről hirdette már az érkezőnek, hogy útjába egy igazi otthon került. A csapdákat kitették az erdőben szétszórva, amik két-háromnaponta fialtak néhány állatot. Karácsony előtt nem sokkal, borotvaéles késével Miklós egy szép vadkant terített le, amit ketten a lánnyal húztak aztán a házhoz. Egy teljes napig nyúzták, darabolták... S beszéd nélkül, hangtalanul dolgoztak, még csak nem is néztek egymásra. Pedig a létezésben nagyon is beszéltek egymással, csak ezt az egyszerű szemlélő nem láthatta, hallhatta. Néha egy-egy pillantással mondtak a másiknak valamit, amire még bólintani sem kellett, nemhogy kinyögni valamit. 

 Karácsony előtt egy nappal elkezdett sűrűn hullani a hó. Esett egészen estig, amitől aztán bokán felül ért már mindenfelé a hó. Béke terült szét a tájon. Csend volt; hallani lehetett a hideget, amint apró neszekkel lépegetett elő az erdőből. A szél nem mozdult, talán ő is elbújt egy fedezékbe a rettenetes hideg elől...

 A házban kellemes meleg uralkodott, a fa nyers illata elvegyült a készülő pörkölt fűszeres illatával. A szeretet óriásszárnyra kelt a két ember között, s hol egyiket, hol másik csókolta homlokon. Nem létezett itt harag, gyűlölet, féltékenység, szeretetlenség; valahol kint maradt az ajtón kívül. 

 Oly álmosan vánszorogtak a percek, mint egy öreg teknős, amelyik már alig vonszolja magát.

 December 24.-én az öreg Miklós elballagott az erdőbe, hosszú ideig kutakodott, míg megfelelő fenyőfát talált. Afféle méteres darabot vágott, hiszen minek nekik nagyobb? Erőteljes mozdulatokkal kivágta a fát, majd cammogva hazahúzta. Nóra az ajtóban várta, amit azért nyitott ki, hogy az elhasználódott levegőt felváltsa a friss, hűvös szellő. Ismét hullt a hó, szép, nagy szemekben, s látni lehetett, ahogy nőtt a földön. Az ég szürke volt, valahol a felhőréteg mögött sejteni lehetett a Napot, aminek sugarai nem tudtak áthatolni az egybefüggő csúnya felhőkön. 

 Miklós egyetlen pillantással jelezte Nórának, hogy ekkora fenyő tökéletesen elég lesz kettőjüknek, felesleges egy embermagasságút becipelni a házba. S a lány egy apró hunyorintással nyugtázta a dolgot. Furcsa, vidám mosoly játszadozott az ajkán; talán ilyenkor volt a legszebb. Mert valóban világszépe volt Nóra! Haja szépen fésülve, szemei túlságosan mélyek, mintha a lelkek mélységét rejtették volna azokba a szemekbe. Alakja talán túlságosan is sovány volt, mégis fellelhető volt már rajta a nőiesség apró bájai. 

 Az öreg talpat faragott a fának, s végül a két szoba közül a belsőbe került, ahol Nóra aludt. Tobozokból, színes fonalakból készült díszekkel aggatták tele, s rákerült néhány gyertyacsonk, amiket Miklós a faluból szerzett. Minden a megszokott mederben haladt. Szinte elképzelhetetlen lett volna itt egy hangos szó, egy veszekedés, ami a világban megbontja a szeretet tökéletességét. 

 Mert az ember hajlamos a legszentebb ünnep kellős közepén is kikelni magából, megbántani másokat, kiabálni, békétlenséget szülni. És ez óriási probléma! Elvesztettük istenünket, pedig nélküle talán nem is tudunk létezni, élni... S az még csak hagyján, hogy elhagytuk istenünk, de még úgy is teszünk, mintha ez valami emelkedett állapot lenne, mintha ez lenne a normális...

 Délután már minden rendben volt. Kitakarították a kicsike házat, mind a két szobáját, a tűzhelyen halkan rotyogott valami étel, s az illata az orrokon át egyenesen a gyomor tájékára szállt.

 Meglassult minden, maga az élet is csendes békességbe vonult, mint egykoron, mikor még csak egymást szerettük, ördögeinket pedig a pokolban hagytuk. 

 Hirtelen aztán sötétedni kezdett, olyan négy óra körül... Az első csillagok megjelentek jéghideg fényükkel, s az ablakokra rálehelték virágaikat. Sötétedett, sötétedett... A világra álmos békesség terült, mint oltalmazó paplan, egy kellemes, puha paplan, amiben csak feküdni és aludni jó. A nap emelkedettsége érezhető volt a szívekben, s nagy ritkán az öreg Miklós eltörölt szeméből egy könnycseppet. Érezte ő jól, hogy mi van ma, hogy ma a Jóisten leszületett fiát ünneplik az emberek, aki apró csöppség lévén világokat mozgatott meg. De valami mást is érzett a szíve tájékán, vagy tán egészen a szívében legbelül... Régi idők, régi világok jutottak eszébe; mosolygó nők, kedves arcú barátok; zene és tánc; harsogó nevetés, s a cigaretták és pipák kékes füstje. Fiatal volt még akkor, húsz éves, talán egy-két évvel több, s a barátaival hetente legalább egyszer elment inni, aminek borzalmas lerészegedés lett az eredménye. Akkor az volt a legnagyobb, aki a legjobban be tudott rúgni.

 Egy halvány mosoly terült szét az arcán. Egyszer karácsonykor került sor a nagy tivornyára. Ittak egész este, éjfélig csak nyelték a nehéz borokat, finom konyakot. Éjfélkor már mind elhajoltak, valaki az asztal alatt fetrengett. A zene pedig szólt, bár a kutya sem figyelt már rá. S kettőkor az egyik legjobb barátja kilehelte a lelkét! Alkoholmérgezés vezetett a halálához, a mája felmondta a szolgálatot, és a gyomrát is szétmarta az ital. Hogy is hívták? Az öreg Miklós már nem emlékezett rá, de nem is tartotta fontosnak. Szerette azt a barátját, akivel együtt jártak a lányok után, akivel össze voltak nőve, mint a sziámi ikrek.

 Ismét eltörölt egy könnyet a szeme alatti ráncról. A lányra nézett, aki nem figyelt rá, a karácsonyfán igazgatta a díszeket. S az öreg pedig felállt, kilépett az ajtón. Egy kis hideg, friss levegőre volt szüksége, ki kellett tisztítania a fejét. 

 A távolban egy kicsi pont mozgott. Fekete, ismeretlen, alaktalan valami. A sötétség csak még jobban elrejtette a kíváncsi szem elől.

 Miklós várt. Sejtette, hogy ki érkezik a falu felől, de nem gondolt semmit. Tiszta fejjel várt, állt egy helyben.

 Tíz perc is eltelt, mire ki lehetett venni, hogy a ragyásképű Miksa jött lóháton. Zihált, fújtatott, egész arca verejtékben fürdött.

 - Adjon isten, Miklós! - mondta, mikor leugrott a lóról.

 - Adjon isten!

 Miklós csak ekkor húzta össze a szemöldökeit. Valamit hozott ez a Miksa; meglehetősen nagy tarisznyát akasztott le a nyakából. Egy üveg éles koccanása hallatszott belőle, dobozok koppantak.

 - Kerülj beljebb... - sóhajtotta az öreg, s szélesre tárta az ajtót.

 Nóra azonnal felfigyelt az érkezőre, de csak egy tartózkodó mosolyt eresztett meg. Nem örült különösebben az érkezőnek, mindig is ocsmány ördögnek tartotta a férfit.

 - Jó estét, Nórácska! - kedélyeskedett a ragyás. - Eljöttem, hogy lássam magát karácsonyeste! Ajándékokkal megrakodva jöttem, hoztam mindenféle jót!

 Miklós mormogott valamit, s egy fából faragott székre mutatott. Miksa leült. Szemei csillogtak, orra vörösen izzott, s folyton törölnie kellett. Eltelt egy perc néma hallgatásban, csak csendesen nézték egymást. Különösen a polgármester figyelte Nórát sóvárogva...

 Az asztalra tette a tarisznyát, s széles vigyor kíséretében kipakolt belőle mindent. Volt ott egy új pipa, két üveg pálinka, egy oldal szalonna, két pár kolbász, egy nagy kenyér, s kicsike dobozok.

 - Hoztam neked fülbevalót, nyakláncot! - mondta Miksa Nórának.

 A lánynak felcsillant a szeme. Hallott ő már ékszerekről, dámák csodás drágaköveiről, de még sohasem látott olyasmit. Elkerekedett szemekkel vette át a dobozokat. Lassan, félve bontotta ki őket, mintha attól félt volna, hogy rögtön visszaveszik tőle. Valamiféle gyönyörteljes kifejezés ült ki bájos arcára, s a női mohóság évezredes mozdulatával nyúlt az ékszerek után.

 Két nyakláncot kapott, tiszta ezüstből, egy karperecet, s egy pár fülbevalót. Nevetséges gondolat volt, hogy egy erdő szélén lakó, nomád lánynak valaki ilyesmit adjon valaki, de Nóra végtelenül örült az ajándékoknak.

 - Tetszik? - kérdezte Miksa.

 - Nagyon... - lehelte a lány. - Köszönöm szépen!

 Miksa nézte, nézte Nórát, s a szívében felbuzgott egy ismeretlen, bódító érzés. Egész teste felhevült, forróság ömlött rajta szét, majd egy perc múlva a hideglelés kezdte ki. Arcán izzadság ütközött ki...

 - Van ám ennek ára is - hunyorgott Miksa. - Egyetlen csókot kérek, szép hölgy!

 Nóra megállt egy pillanatra. Megütközve nézett a ragyás emberre, aki jóságos mosolyával nagyon kedves embernek látszott, de himlőhelyes bőre miatt rendkívül ronda volt.

 Lassan, megfontoltan közeledett ahhoz az archoz. Végül aztán megcsókolta Miksát, de amikor a bőréhez ért Nóra szája, a lánynak hányingere támadt.

 - Így ni! - mondta nevetve a ragyásképű polgármester. - Viseld egészséggel! - Az öreg Miklós felé fordult: - Neked pedig hoztam egy pipát, hozzá pedig adag dohányt! A faluban termelik ezt a dohányt, jó erős, testes, a zamata pedig valami fenséges... Ilyet még a császár őkeme sem szív...

 Miklós nézte a hosszú, görbeszárú pipát. Valamikor réges-régen szivarozott a barátaival, de már oly régen volt, hogy talán igaz sem volt...

 - Isten fizesse meg! - mormogta; átvette ajándékát.

 Forgatta kezei között a pipát, megszagolta a dohányt. Nem érzett különösebb késztetést a dohányzásra, már legalább harminc éve nem érezte füst ízét.

 - Nos, akkor én mennék is! - állt fel Miksa, bár maradni akart. - Csak elhoztam az ajándékokat. Poharatok van-e?

 - Van néhány...

 - Akkor adj egy kupicával ebből a pálinkából! Erdélyből való!

 Miklós töltött mindkettőjüknek. Előbb megszagolta a pálinkát, azután lehajtotta. Jólesően áradt szét a meleg egész mellkasában, s percek múlva is érezte szájában a szilva ízét.

 Miksa pedig kelletlenül kilépett a hidegbe. Összébb húzta magán a bekecset; tömzsi testéhez képest könnyedén felszökkent a ló hátára.

 - Boldog karácsonyt, és Isten megáldjon titeket! - kiáltotta, s elvágtatott.

 Este volt már teljesen. Az égen egyetlen felhő sem úszott, szél sem mozdult, csak hideg volt nagyon. Az égen millió csillag nézte a Földön élő világot. Valahol egy bagoly huhogott, s az erdőből ismeretlen neszek, különös hangok szűrődtek ki.

 Az öreg jó negyedóráig tett-vett a ház körül, nem akart még visszatérni a melegbe. Leste az erdő sötétjét, s arra gondolt, vajon az a néhány csapda hozott-e már valami állatot... Gondolatban már a holnapban járt, elhatározta, hogy összeszedi a csapdákban rekedt jószágokat, megnyúzza őket, elkészíti a bőröket. Állt és gondolkodott, szinte hallhatóvá vált agyának görcsös mozgása.

 Nóra lépett ki az ajtón, megállt, figyelt. Az öreget kereste, aki odébb állt a háztól, de nem lehetett látni, csak ő látta a lányt.

 - Merre vagy? - kiáltotta Nóra.

 Nem jött válasz. Csend ült meg mindent, s ettől kissé nehéznek tűnt a levegő is, mely olyan hideg volt, hogy fájt a tüdőnek lélegezni.

 - Itt vagyok... - morogta Miklós, ahogy az ajtóhoz lépett. - Menjünk be; a végén még megfázol...

 A karácsony emelkedett hangulatában aztán mindenre békesség telepedett, a házra, az erdőre, a falura, az életre...

 

 

 Elteltek az ünnepek, egyik nap a másik után köszönt el a kisháztól. Néha esett a hó, leginkább napközben, néha pedig felerősödött a szél, s a havat itt-ott hegyekbe rakta. Éjszakánként nagyon hidegre fordult az idő, hogy még a csillagok is dideregtek odafent. A fák mélabús sóhajokat leheltek a széllel, nyújtóztatták tagjaikat, amitől ropogtak, pattogtak az ágak. 

 Miklósnak és unokájának nem volt semmire sem gondja: volt ételük, tüzelőjük, s öt nyestbőr száradt fent a padláson. Azokból lehet valami pénzt csinálni, ámbár nem sokra mentek a pénzzel sem, hiszen mit kellett vegyenek? Talán sót, lisztet, gyertyát...

 Csak úgy cammogtak a napok, tökéletes csendben és békességben. A nyugalom az erdőre költözött, beleértve az egyszerű, kicsike házat, melynek lakói úgy éltek, mintha az erdőhöz tartoztak volna. Mintha mindig is itt éltek volna, már száz meg száz éve...

 Szilveszter éjjelén újabb hideg szél érkezett. Hangosan, dübörögve verte a ház oldalát, erejétől szinte vinnyogtak a fák. Mintha küzdött volna az óév az újév ellen, az idő maga maradni maradt, csakhogy természeténél fogva képtelen erre, hiszen neki mindig menni kell, örökkön örökké.

 Miksa újra megérkezett. Nem is hallották a nagy természeti háborúban érkezését, csak mikor már verte az ajtót, akkor eszméltek rá, hogy valaki megérkezett. 

 Az öreg Miklós nyitotta ki az ajtót, s szemöldökei azonnal összeszaladtak. Dérként lepte el a gyanú elméjét, majd lassan kiült arcára a düh. 

 - Adjon isten! - köszönt Miksa.

 - Adjon neked is! Miért jöttél megint?

 Miksa nem értette. Tarisznyájában megint volt valami, koppant, amikor letette az asztalra.

 - Szilveszter van! - mondta nevetve. - Ünnepelni kell ilyenkor!

 - De mi nem hívtunk...

 Miklós éppen csak kimondta. Figyelte a ragyásképű minden rezdülését, s úgy találta, egy pillanatra átfutott arcán a gyűlölet árnyéka. Mindössze egyetlen pillanat volt az egész, mégis bárki észrevette volna.

 Mosolyogni próbált, kipakolta az asztalra a tarisznya tartalmát: újabb két üveg pálinkát, s egy jó nagy demizsont, amiben bizonyára bor volt.

 - Itt van, öreg, igyál! - csapott a demizsonra. - Neked hoztam mind! Szeretném látni a te kis virágszáladat...

 Miklós arca teljesen sötétbe borult, szemei szikrákat szórtak. A háta mögött a jobb öklét görcsösen összeszorította. Így álltak egy-két percig. Majd el akart indulni, hogy kihívja a lányt, de az ekkor megjelent a szobaajtóban.

 - Isten hozott – mondta tisztelettudóan Miksának.

 A ragyásképű polgármester csak állt és nézett. Első pillantásra meg lehetett állapítani, hogy a lány miatt járt ide. Szerencsére nem jött valami gyakran, de azért látogatásai kezdtek teherré válni.

 Miklós nem szólt semmit, pálinkát töltött egy pohárba, majd bort ittak. Megülték a szilvesztert, köszöntötték illően az újévet. Szó esett a bánya állapotáról, a falu sorsáról, az emberek életéről.

 - Néha lejöhetnél a faluba – mondta Miksa az öregnek. - Találnánk valami munkát számodra, meg aztán megismerkedhetnél végre az emberekkel. Jó emberek ezek, dolgosak, becsületesek, csak éppen koszosak. Naponta tizenkét órát dolgoznak, fejtik a szenet...

 - Nem hiszem, hogy én nagyon levágyom a faludba – dörmögte Miklós. - Én a magam ura vagyok, szabad ember, nem hiányzik nekem, hogy valaki a nyakamba üljön. Nem szeretem, amikor valami tejfelesszájú akar nekem parancsolni. Jobb a békesség, inkább itthon maradok...

 - Nem bánnád meg! - erősködött Miksa. - Rendes fizetést kapnál, bármit vehetnél magadnak. A lánynak... Úgy éltek itt az erdőszélen, mint a remeték. Gyere csak le!

 - Amit mondtam, megmondtam! - Miklós a másik szemébe nézett. - Egyébként pedig elvihetnéd a bőröket a padlásról, az ajándékokért fizetség gyanánt...

 Miksa felhorkant.

 - Csak nem képzeled, hogy elfogadok valamit is az ajándékokért? Azért ajándék, hogy az ember ne várjon érte semmit!

 - És valóban így gondolod?

 - Valóban!

 Úgy néztek egymással farkasszemet, mint akik a következő pillanatban ölre mennek. Miksa szemében jéghideg gyűlölet égett, Miklóséban pedig a düh tüze lobogott fel. S ezelőtt egyikük sem igazán ismerte ezt az érzést. Mintha csak találkozniuk kellett volna, hogy megismerjék ezeket az érzéseket, ezeket a gondolatokat... Mert mindkettejükben gyilkos indulatok mozdultak! Képesek lettek volna egymásnak ugrani.

 Nóra csak nézte őket. Finom, édes kis mosoly játszott az arcán, a dologhoz hozzá nem értők mosolya. Nem tudta, hogy ez a két ember miatta gyűlölik egymást.

 - Majd eljövök valamikor... - vetette oda hirtelen Miksa.

 Szó nélkül becsapta maga után az ajtót. A vihar a tetőfokára hágott, a ház zsongott a széltől, s a kemence duruzsolva ringatta messzire a harag kalózhajóit.

 Ezután nem történt semmi érdekes. A tél vagy húsz bőrt hozott nekik, eltüzelték az összes fát, amit még az ősszel gyűjtöttek, s mire március végén megérkezett az igazi tavasz, már elfelejtettek mindent. Az idő elmosta a gyűlölet fekete foltját, mint egy óriási szivacs, letörölte az élet táblájáról a rosszat. A békesség, mint meleg, simogató patak csorgott vissza a házhoz, a benne lakó szívekbe.

 Elmúlt húsvét is, elballagott az április is. Május elején már csodálatosan kelt fel a Nap, csillogó arany sugarát hatalmas varázsló módjára varázsolta be a levelek közé, s a szálló por megcsillant ebben a fényben. A bogarak hangos döngéssel keltek szárnyra, a madarak koncertekbe kezdtek a fákon. A levegő olyan tiszta lett, hogy az ember legszívesebben beleharapott volna. Már reggel melegen ömlött a napsugár, az ember megizzadt a ház körüli dolgokban.

 Kerítést építettek ketten, az öreg és Nóra. Kisebb darabot elkerítettek, egy kertet akartak kialakítani, némi zöldséggel, virágokkal. A tartócölöpöket leásták, közéjük pedig durva deszkákból szögeltek, hogy távol tartsák az állatokat. Mindeközben pedig a kis fáskamra is bővült, az ablakok tisztán ragyogtak... Mindent átjárt a nagy-nagy tisztaság érzése, mintha a világ is megtisztult volna a tél nyomorgató hidege után.

 Jóleső érzés volt ránézni erre a kis udvarra, benne a házzal, mely úgy látszott messziről, mintha az erdő része lett volna. S körülötte csend, nyugalom; a kalapálás zaja sem hallatszott idegenül.

 Miksa szilveszter óta nem jelentkezett. Dúlt-fúlt magában. Azóta megfordultak a faluban utána az emberek. Sohasem látták még olyan rondának, mint szilveszter után. A gyűlölet csúfította el az arcát, szemeibe gonosz tüzeket gyújtottak. Mormogott magában! Undorító káromkodásokat sziszegett összeszorított fogai közül! Már nem volt ugyanaz a békés, jóságos ember. Türelmetlen lett, kiabált másokkal, a dolgait sem intézte már úgy, mint régen. Lusta lett, fáradt; naphosszat üldögélt mocskos irodájában.

 S elmúlt a tavasz, jött a nyár, s Miksa fellátogatott a házhoz, Nórához. Mindig vitt valamit, hol egy kis cukrot, hol egy oldal szalonnát, kolbászt... Valamikor fél órát maradt velük, valamikor néhány órán át beszélt nekik a falu dolgairól. Aztán nem jött egy hónapig, majd újra mindennap megjelent. Első időkben nem fogadták őt olyan szeretettel, olyan kedvesen, de egy idő után megszokták a polgármester csúf ábrázatát.

 Ősszel, mikor már alig lengett levél a fákon, újra eljött a házhoz Miksa. Lóháton, mint mindig, halkan szuszogva toppant az öreg elé.

 - Adjon isten! - mondta.

 - Neked is Miksa!

 - Olyan szép kerted van. Nem gondolod, hogy fel kellene ásni, betrágyázni, tavasszal pedig vetni bele?

 - Mit vessek bele?

 - Kis paradicsomot, paprikát, hagymát, babot... Virágokat a ház köré...

 S másnap az öreg nekiállt. Ásott órákon keresztül, a veríték lefolyt az arcán, majd beleveszett ősz szakállába. Dolgozott, szúrta az ásót, megfordította a földet. Két teljes napba telt, mire elkészült vele, akkor Miksa egy szekér disznótrágyát hozatott.

 - Ezt csak rá kell tenni erre a felásott földre, majd a hó belemossa!

 A kocsis meg az öreg széthordta a trágyát. Attól kezdve a gané furcsa szaga megülte a kertet, és a reggel kilépő ember rögtön megérezte. Nem volt büdös, inkább érdekes. Valahogy egy gazdaság hangulatát idézte minden: a szagok, a kert látványa. Kezdett még otthonosabb lenni a ház is, kéményéből egyenesen szállt fel a füst a szélcsendben. A madarak nagy része elköltözött már, csak egy-egy gyűjtögető mókus rohangált a fákon, vagy éppen a földön ugrándozott. A nappalok megrövidültek, öt óra tájékán már egészen sötét lett, s az első fagyok megérkeztek november elején.

 A fák akkor már kopaszon nyújtogatták vaskos ágaikat, s köztük fütyült a szél valami ősrégi, bánatos melódiát, mintha a nyarat siratná. November végén már a kemény fagyok után szitálni kezdett a hó, először lassan, apró hódarát vert a házhoz, majd szépen lassan óriási pelyhek kezdtek el hullani a duzzadt, szürke felhőkből. Egy teljes napig esett. Két-három nap alatt elolvadt az egész; enyhülés következett; minden sárossá, latyakossá vált.

 Újra a nagy ünnepre készült a ház. Emelkedett, békés hangulat lengett a kályhában duruzsoló tűzzel együtt, a levegőben érezni lehetett a szeretet íncsiklandó ízét.

 Miksa eljött megint: hozott pálinkát, bort, ékszereket, húsokat. S már senki nem érdekelt, hogy ott téblábolt a házban, hogy úgy leste Nórát, mint valami drágakövet... Semmibe vették, csak néha szóltak hozzá.

 Ezt azonban nem bírta Miksa. Minél többet jött, annál többet akart. A lányt akarta már kezdettől fogva, bármi áron. Nem volt se éjjele, se nappala. Egyesek szerint fogyásnak indult a teste, mások elváltozottnak látták az arcát. S valóban: észre lehetett rajta venni valamiféle torzulást, csakhogy nem a külsején; valahol belül alakult át. Szemében különös fény izzott, mint a megszállottaknak. A kisugárzása is ijesztő lett, s bűzt árasztott magából. Régebben kifogástalanul öltözködött, mostanra teljesen leromlott ruházata. Nadrágján folt virított a térdén, a könyökénél is megkopott az ing, piszkosan, vedletten állt rajta a ruha.

 Idővel aztán a bánya kezdett kimerülni. Jöttek emberek a nagyvárosból, mérnökök, technikusok; mértek, fúrtak a földbe, tanácskoztak naphosszat. Ez már legalább öt évvel később történt, hogy Miklós és Nóra odaköltöztek az erdő szélére.

 Az öreg havonta egyszer elsétált az emberek közé, vett egy kis dohányt, megivott a kicsike kocsmában egy-két pohárka pálinkát, elbeszélgetett a bányászokkal. Minden a megszokott mederben folyt: az emberek dolgoztak, a mérnökök kutatták a hegyet újabb szénrögök után, s az erdő szélén boldogan élt a két ember egymás mellett.

 Közben az öregnek teljesen fehérré változott sűrű, fényes haja, s szakálla megnőtt, hófehéren világított. Mozgása meglassult, szemei beszédesebbekké váltak. Kutatva szemlélte a világot, hajlott kora ellenére magába akarta szívni az emberek életének lüktetését, pezsgését. Naphosszat ült a ház előtt egy tönkön, nézte a paradicsom palántákat, a bab tekervényes indáit, amint a kerítésen felfutott. A kert csodálatosan pompázott, termett mindenféle zöldséget, gyümölcsöt. A barackfa egészen magasra nőtt, öt év után már árnyékot adott a veteményre. Ezt nézte gyakran az öreg Miklós, miközben halkan mormogott magában, békésen és csendesen, olyan formán, hogy Nóra néha kételkedett benne, valóban az öreget hallotta-e.

 Nóra pedig felnőtt, tizenhét évesen komoly nőnek látszott. Magas volt és vékony, mellei szépen megnőttek, végtagjai karcsúak voltak, arcán folyton bájos mosoly játszott. Szőkésbarna haja hosszúra nőtt, egészen a derekáig ért. A napfényben csodálatos csillogással ragyogott, valahányszor rásütött a Nap aranysárga fényével.

 Miksa majd' megveszett, valahányszor a háznál járt. Egyre gyakrabban ült fel a lovára, felvágtatott Nóráékhoz. Mindig vitt valamit. Fazekat, pálinkát, szalonnát, ruhákat... Egészen belevadult, az emberek csóválták a fejüket. Nem értették, mi lelte a polgármestert. Már a mérnökökkel sem foglalkozott, nem ment velük a vizsgálatokra, s nem vendégelte meg őket a házában. Otthon sem tartózkodott soha, mert a hegyeket járta, vagy éppen háznál járt a világszépe lánynál.

 Nyár elején aztán találtak szenet, jóval messzebb a falutól, mint ahol eddig voltak a bányák. Sokkal jobb minőségű szenet sikerült a felszínre hozni, és a vizsgálatok kimutatták, hogy tetemes mennyiség rejtőzhet a föld alatt. Miksa elrendelte, hogy a bányászok fele minél hamarabb kezdje meg a szén kinyerését. Közben emberek érkeztek messziről, először csak egy-két család, majd egyre többen. Szépen lassan már háromszáz ember véste, vájta az üregeket. A falu pedig négyszáz embert számolt, majd rövidesen ötszázat. A mocskos faluból rövidesen egy rendkívül tiszta, ragyogó község lett. A polgármester házát felépítették, vadonatúj, korszerű épület lett, benne vagy tíz különböző irodával. Városházának nevezték el, holott egyáltalán nem volt város a kicsike község. Virult az élet mindenhol: az emberek megelégedetten, boldogan dolgoztak, hiányt nem szenvedett senki; a háznál az erdőszélén pedig tovább folytatódott minden.

 A megelégedettség és béke jóleső érzése hullámzott a levegőben a hűvös széllel, ami enyhülést hozott. A kissé zord arcokra mosolyt varázsolt az idő, ami hömpölygött tovább, mint egy nyugtalan folyó.

 Nyár derekán történt aztán a tragédia. Ami elindította a lavinát az emberek lejtőjén, s aminek aztán áldozatául esett az egész falu, s a kicsike ház két lakója.

 Miksa egy nyári reggelen ellovagolt a házhoz. Lassan poroszkált csodálatos fekete paripája, melyet nemrég vásárolt a vásárban. Imbolygott a nyeregben, mint aki nem egészen parancsol a saját testének.

 A ház előtt az öreg Miklós fogadta. Borús volt a tekintete, mélyre néző, s úgy állt az ajtó előtt, mint egy szobor, mely a békét őrzi. Csak állt és nézett az érkező alakra.

 Miksa ekkor részegedett le isten igazából életében először. Úgy ült azon a gyönyörűséges lovon, mint egy szerencsétlen, kezdő lovas, aki éppen csak le nem huppan a földre. Zavaros szemében semmit nem lehetett látni. Nem is nézett sehova, a ló előtt egy méterrel bámulta a földet, mintha lett volna ott valami érdekes. 

 - Adjon... isten... - mormogta nagy nehezen az öregnek, mikor megállt előtte.

 - Adjon isten neked is, Miksa! - Az öreg hangja keményen csattant. - Immár utoljára kérdezem, miért jöttél?

 A polgármester úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést. Egy percig ostoba mosollyal ült a nyeregben, majd nehézkesen, komikus mozdulatokkal letoppant a földre. Alig állt a lábán. Az öreg akár el is mosolyodhatott volna, de inkább megőrizte komoly arckifejezését.

 - Látni... akarom azt a... a... gyönyörűséget! - nyögte Miksa.

 Alig lehetett ráismerni. Szemeiben kéjes tűz lobogott, testének remegése elárulta ördögi bensőjét. Szája szélén kicsordult a nyál, érezni lehetett a bor bűzét belőle.

 - Az emberek így is beszélnek rólad sok mindent, Miksa – mondta az öreg Miklós nyugodt, békés, ám mégis kemény hangon. - Hogy elvette az eszedet az én unokám. Hogy már egyáltalán nem vagy önmagad, nem foglalkozol a falu sorsával. Valljuk be, megváltoztál, Miksa! Azt reméled, hogy tiéd lehet az unokám, a szépséges Nóra?

 Az öreg egyetlen perc szünetet tartott. Figyelte a másik arcát, akinek egyre inkább elsötétült a szeme, kezei ökölbe szorultak.

 - Sosem lesz a tiéd, Miksa! Ezt jól jegyezd meg! Nem akarlak többet itt látni, és az lesz a legjobb, hogyha én magam sem megyek le többet a faluba. Az én unokám egy szent lány, egy tiszta lény, akit nem vehet akárki a szájára. Nem akarja, hogy többet meglátogasd, és ne hozz neki ezen túl semmilyen ajándékot, ő sosem kért tőled semmit.

 - Nem kért! - ordított fel Miksa, s hirtelen teljesen józannak tűnt. - Nem azért jöttem ide fel, mert ti kértétek, és nem azért hoztam nektek mindenféle földi jót, hogy megvásároljalak titeket! Egyszerűen csak látnom kellett a szépséges Nórát, meg kellett bizonyosodnom róla, hogy megy a sora, jól bánsz-e vele! Te bolond, vén öregember! Te akarsz elválasztani attól a lánytól? Egy senki vagy, ha akarlak, holnap eltüntetlek a föld színéről!

 Miksa megvadult. Egy lépést tett Miklós felé, ám az meg sem mozdult. Félő volt, hogy ölre fognak menni.

 - Most pedig menj haza – mondta nyájasan, mosolyogva az öreg. - Részeg vagy, így nem lehet értelmesen beszélni egymással...

 - Részeg vagyok, hát részeg vagyok! - ordított fel ismét a polgármester. - Senkinek semmi köze hozzá, hogy mit teszek! A falubeliek mit törődnek velem? Nem foglalkozom tán velük? Az életem nekik szenteltem!

 - Nem foglalkozol velük, Miksa.

 - Te bolond, vén szamár! Mit érdekel téged a falubeliek szava?! - Köpött egyet. - Semmi sem gátolhat meg abban, hogy enyém legyen Nóra! Se te, se azok a hitvány vájárok a faluból!

 Elfordult. Egy hosszú percig az erdő zúgását hallgatta. A szél halkan súgott valami ismeretlen, félelmetes üzenetet a erdő fái között, majd szépen lassan elhalkult.

 Miksa nagy nehezen felszökött a lóra. Izzott a szeme, mintha maga az ördög lakozott volna benne.

 - Találkozunk még, öreg! - ordította. - Azt teszek, amit csak akarok, és te csak egy nagy rakás semmi vagy, nem tudsz ellenem tenni semmit!

 Elvágtatott.

 Miklós hosszú percekig nézett utána, hallgatta a távolodó lódobogás hangját, mely halk visszhangként vissza-visszatért. Ismeretlen madárszárnyakon visszatért a baljóslatú, titokzatos suttogás, s az erdő fái sóhajtoztak. A szellő valamiféle égett, büdös szagot sodort az öreg felé, amit maga a Halál lehelt bűzös szájából.

 Állt egy helyben, mint egy szent. Bár nyár volt, mégis elsötétült az ég, viharos szél kerekedett az erdő mélyéről. Egyszeriben hideggé vált minden, fagyossá, mintha hirtelen a tél borult volna a világra.

 Miklós hófehér szakállát tépte a vihar. Arra nézett, amerre eltűnt Miksa. Mintha még mindig látta volna, holott már régen elnyelte a látóhatár.

 Lassan, öregesen megfordult; mélyet sóhajtott, mintha felszakadt volna benne valami. A házba lépett, ahol Nóra ült az asztalnál a széken; valósággal kuporgott. Remegett. Szemei nedvesen fénylettek.

 - Hát megmondtam neki... - dörmögte az öreg halkan.

 Nóra pedig felugrott és odafutott nagyapjához. Úgy ölelte, ahogy egy kislány öleli kedves nagyapját, aki hosszú útról tért vissza éppen. A tomboló vihar óceánján virágsziromként nyílt szét a szeretet édes kelyhe, mint egy aprócska sziget, ahová se vihar, se békétlenség, sem szeretetlenség nem férkőzhet. Hullámzott a melegség boldog érzése, az összetartozás tapinthatóvá vált.

 Aztán lassan leszállt az este. A szél vad rohamai a föld alá bújtak kimerülve, az eső felszáradt az újra előtűnő Nap aranysárga, forró sugaraitól. Dolga végeztével pedig a Nap lassan nyugovóra tért, helyét felváltották a csillagok, s a Hold lyukacsos, sápadt arca. S elültek a neszek; mély, beszédes csend ereszkedett az erdőre és a házra. Semmi sem mozdult. A holdfényt hallani lehetett, ahogy útra kelt odafentről, s leérkezett a földön élő növényekre: egy fára, egy virágra, a színtelenné váló fűre.

 A ház egyetlen ablaka még világosan nézett a kinti sötétségre, mint kutató szem az ismeretlen felé. Aztán az is kihunyt, becsukta szemét a ház is; talán megunta a külvilágot, vagy talán elfáradt. A tiszta, békés lélegzés ütemessé vált.

 Egy bagoly huhogott valahol a ház felett a sötét koronák mélyén. Majd egy tompa csattanás hallatszott, mintha valaki megütötte volna a kerítés oszlopát. Eltelt egy kis idő, aztán újra csattant az oszlop. S újra, újra és újra.

 Az öreg kilépett a házból. Meresztette vén szemeit, de senkit sem látott. Az ekkor elhangzó csattanás a ház mögül jött, úgyhogy Miklós elindult az ismeretlen hang felé, kezében a jó öreg baltáját szorongatta. Nem félt, nem habozott, ekkor már pontosan tudta, ki csattogtatta a kerítést.

 Ott álltak egymással szemben. Miksa is egy baltával, az öreg Miklós is egy baltával. Nézték egymást, szemük szinte összeért.

 - Hát eljöttél? - kérdezte az öreg.

 - Eljöttem, hogy fejedet vegyem!

 Miklós ledobta a baltát a földre.

 - Küzdj meg velem, ahogy férfiakhoz illik! - morogta keményen.

 Miksa is eldobta a baltát, s az öregnek rontott. Mint a birkózók rontottak egymásnak: gyűrték, markolták egymást. Erre-arra forogtak, lépkedtek, s egyik sem bírt a másikkal. Miklós rendkívül erős ember volt, Miksa erejét viszont a düh kettőzte meg, így kiegyenlített volt a küzdelem.

 Rövidesen már fújtattak, lihegtek, de egyik sem engedett. Makacsul kapaszkodtak egymásba, mint a fogaskerék, végtagjaik tökéletesen illeszkedtek egymásba.

 S ekkor egy szerencsétlen mozdulat következtében az öreg megbotlott, megtántorodott. Miksa, felfedezvén az előnyt, hatalmasat taszított rajta, minek következtében Miklós abba az oszlopba verte a fejét, amelyet néhány perccel ezelőtt ő ütögetett.

 Az öreg fel sem fogta mi történt vele. Miksa pedig csak verte a fejét az oszlopba, haját tépte, s ütötte, ütötte az öreg Miklós fejét. Már nem volt arca sem, már pára sem hagyta el a száját, de még mindig rángatta azt a fejet. 

 Aztán egyszer csak vége lett. Lihegett. Olyan ürességet érzett, mint amikor végre az ember a hatalmas erőfeszítés után, megcselekedve a kötelező dolgot, végre révbe ért. Ekkor már teljesen józan volt. Nézte azt a csomót, amely pár perccel ezelőtt még az öreg Miklós volt. Nem érzett semmit. Talán határozottságot. Végre bizonyított, megharcolt azért a nőért, akit már oly régóta szeretett!

 Megfordult, Nóra állt a ház sarkánál, s a Hold fényében élettelennek tűnt. Nem mert megmozdulni sem, Miksa pedig csak nézte. Nem szóltak egymáshoz: a polgármester diadalmámorában vált szótlanná, míg Nóra a félelemtől. Így telt el néhány perc. Újra hallani lehetett a baglyot, s az erdőben egy állat surrant a bokrok között, talán egy róka. 

 - Gyere ide! - mondta gyengéden Miksa.

 Nóra lassan, megfontoltan lépegetett a nedves fűben; meztelen lábai semmi zajt nem ütöttek.

 Megállt Miksa előtt, a szemébe nézett. Sírt. Bizonyára kitalálta, hogy mi történt az öreggel, de nem nézett a tetem felé, aki a nagyapja volt.

 - Most már az enyém vagy! - Ekkor vált élessé, büszkévé a ragyásképű hangja. - Megküzdöttem érted, megöltem az egyetlen embert, aki az utamba merészelt állni!

 - Sosem leszek a tiéd, Miksa – mondta nyugodtan, békésen a lány. - Nem szeretlek téged, egyszerűen semmit sem érzek irántad. Nem vagy számomra senki. Egy ember vagy, aki semmire sem jó, s akit azért nem lehet szeretni, mert ő maga sem szeret senkit.

 - Mit mondasz? - horkant fel a másik.

 - Megváltoztál... Már nem az az ember vagy, aki először itt jártál a háznál. Nézz magadra! Bűzlesz, eltorzult a külsőd, mint egy agyonhajszolt állaté! Nincs benned már semmi emberi...

 - Miattad lettem ilyen! - kiáltott fel Miksa. - Megevett engem a szerelem, és te sosem foglalkoztál velem! Az öreg mindig gyanúsan sandított felém, évek óta várta a megfelelő pillanatot, hogy mikor dobhat ki a házatokból! Az emberek pedig irigykedni kezdek, pletykáltak mindenfélét nagyapádnak, elhordtak engem gonosz, komisz embernek! Aljas módon szőtték ellenem a csapda hálóját, mint egy veszett kutya ellen! Pedig én rendes ember vagyok!

 Lihegett. Habzott a szája, mint egy farkasnak. S őrülten nézett a lányra, valósággal felfalta a szemével.

 - Nem vagy jó ember, Miksa – lehelte a lány. - Megváltoztál... Valamikor jó ember voltál, igaz szívű, jót akaró ember, de most csak egy korcs vagy, aki megmar mindenkit maga mellett...

 - Te átkozott! - hörgött Miksa, s úgy vágta arcon Nórát, hogy az elesett. - Te merészelsz felettem ítélkezni? Egy mocskos kis ringyó vagy, aki nem ismeri a hálát!

 Nem tudott hirtelen mit cselekedni. Felkapta a baltát, és lesújtott vele. Egyszer, kétszer... már maga sem tudta hányszor. Közben ordított, ahogy a torkán kifért, mint egy megvadult állat, mint egy kiszabadult, gyilkos bika.

 - Mocskos! Átkozott! Ringyó! - ordította, s sújtott a baltával.

 Aztán ennek is vége lett. Elveszett hirtelen minden ereje. Csak állt a mozdulatlan test felett, mint egy győztes hadvezér. Lassan, nagyon lassan szivárgott vissza szívére tettének igazi súlya. Elborult elméje egy pillanatra kitisztult. Ekkor döbbent rá, hogy elpusztította az egyetlen élőlényt, aki valaha is kedves volt neki.

 Ordított, újra csak ordított. Messzire elhajította a véres baltát. Az undortól és a tébolytól feldagadt arccal nézte, ahogy kicsaptak a lángok a faház ablakán, s alig néhány perc alatt az egész ház lángolt.

 Ekkor lóra ült, visszatért a faluba. Csend honolt mindenütt, már a kocsma is vakon, süketen pihent a sötétségben; sehol egyetlen világos ablak. Olyan nyugalom volt, hogy egyetlen percre Miksa is beleszédült.

 - Most mind megbűnhődtök! - kiáltott fel végül.

 A házak valósággal szívták, nyelték magukba a lángnyelveket. Rövid időn belül már legalább öt ház égett, s az emberek kiszaladtak az utcára.

 - Mind meghaltok! - kiabálta őrülten, a haját tépve a ragyásképű Miksa.

 Egy égő fáklyát bedobott az egyik ház ablakán, majd egy másikat készült meggyújtani. Abban a pillanatban lőtte le valaki a tömegből, amikor tüzet fogott a botra tekert szövet. Az égő fáklya ráesett a polgármesterre, aki élettelenül feküdt a porban. A tűz emésztette el a testét. Mint ahogy az egész falu leégett azon az éjszakán. Átok sújtotta a falut, mindenki meghalt, s aki esetleg megmaradt, örök életére megnyomorodott az elméje.

 Reggel már csak füstös üszkök maradtak az egykor csodaszép, virágzó község helyén, mindenfelé összeégett, koromfekete emberek hevertek. Büdös füstszag terjengett a levegőben.

 Az emberi gyarlóság egy egész közösség életét tette tönkre. Elpusztult, mert el kellett pusztulnia, megégett, mert csak így tisztulhatott meg újra a világ. Ahol egykor emberek éltek, dolgoztak, nevettek vagy sírtak, örök időkre a tűz martalékává vált, csak azért, mert az emberek elvesztették istenüket, elvesztették fejük fölül az eget, s kiveszett szívükből a szeretet.