Klári

-          Itt van! Itt van! – Kiabáltam hangosan amint megláttam, és rohantam hozzá, amilyen gyorsan csak tudtam.

-          Szia! – Mondta mosolyogva és felvett a karjába.

Én szorosan öleltem, amíg kiértünk az oviból, de amint átmentünk az úton, letett a földre. Kézen fogva sétáltunk tovább. A járda színes kövekből volt kirakva, köztük szakadék, mély szakadék! A kezét fogva ugráltam egyik kőről a másikra. Aztán a szakadék hirtelen lávává változott és a sziklákon egyensúlyozva kellett továbbmenni.

-          Vigyázz, leesel! – Kiáltottam és nagyot ugrottam.

-          Na, kitéped a karom! Egy kicsit óvatosabban.

Kicsit elszontyolodva haladtam tovább egy „bocsi” kíséretében.
Kis üresség után egy picit meghúzta a kezem. Odafordultam és láttam, hogy ráugrott egy kőre, majd rám vigyorgott. Kitört belőlem a nevetés. Együtt ugráltunk így, a lávával övezett kövek között.

-          Vigyázz, fogd a kezem! – Szólt és még időben elkapott egy láva tenger elől.

Aztán a láva már fű volt, és mi békésen sétáltunk rajta… Megpillantottam a játszóteret, és megálltam. Bálint először rám nézett, majd az órájára.

-          Na jó, kapsz fél órát! – És elengedte a kezem.

Egy gyerek sem volt a környéken, így az enyém volt az egész park! Minden, de minden az enyém volt!  Rohantam a mászóka felé, ahogy csak a lábam bírta. Nem másztam fel a legtetejére, egy kicsit lejjebb megálltam, és onnan szemléltem a királyságomat. Házakat és állatokat láttam és persze az alattvalóimat.

-          Fenség, megérkezett az új ruhája! – Szólt a komornyik.

-          Köszönöm, Monti! Azonnal felpróbálom!

Leszaladtam a lépcsőn és belebújtam a vadonatúj, fodros ruhácskámba.

-          Ó, ez pont tökéletes! – Forogtam benne.

Kitártam a karomat és felnéztem a ragyogó csillárra. A fény és a pompa mindent beterített, a falakat, a bútorokat, sőt még a festményeket is! És forogtam, forogtam, forogtam… amíg teljesen el nem szédültem és fenékre nem ültem. Fölpattanva szaladtam egy házhoz, majd vissza.

-          Csodás lett a kert, Migel!

-          Köszönöm kisasszony, reméltem, hogy tetszeni fog! – Mosolygott a kedves öreg kertész.

-          Manó! Hát itt bujkáltál! Hogy vagy ma? – Kérdeztem az unikornist.

Manó nyerített és megrázta a fejét. Elsuttogta nekem, hogy most nagyon szomorú, mert a legjobb barátja bajban van. Mivel csak én tudok unikornisul, ezért csak én tudok erről. Elhatároztuk, hogy felkerekedünk megmenteni Manó barátját. Épp gondoskodtam az ételről, mikor…

-          Klári! Letelt az idő! Megyünk haza!

-          Most? Muszááááj?

-          Igen! Vár a vacsi!

Intettem egy gyors búcsút a királyságnak és Manónak, és futottam Bálinthoz. Hazafelé mindet elmeséltem neki, ami az oviban történt, figyelve, hogy ne hagyjak ki semmit. Ez egy csodaszép délután volt!

Bálint
Tegnap megbeszéltem anyával, hogy ma én megyek Kláriért az oviba. Szeretem a húgom, meg minden, de miért pont nekem kell hazahozni? De mindegy, meg sem próbáltam kötözködni, úgyis alul maradok… Így hát délután elmentem az oviba. Azt hiszem, a húgom nem csípi az ovis életet, mindig úgy örül nekem amikor érte megyek, mintha a börtönből vinném ki… Pedig még nem is ismeri a gimit… Hazafelé sétálva elkezdett ugrálni. Nem tudom pontosan mi ez a játék, csak annyit tudok, hogy nem szabad a kő mellé lépni.

-          Vigyázz, leesel! – Ordította és nagyot rántott a karomon.

-          Na, kitéped a karom! – Futott ki számon, majd hozzátettem. - Egy kicsit óvatosabban.

Most meg megsértődött… szuper. Vagy megbántottam? Ki tudja. A fő, hogy már nem ugrál. A következő sarok után kezdett bántani a dolog. Miért nem elemeli fel a fejét? Talán ki kellene engesztelnem. A gyerekek kiengesztelésének egyetlen módja, ha totál idiótát csinálunk magunkból, ha lehet, nyilvánosan! Előtte azonban körülnéztem. Oké, egy haver sincs a közelben. Ugrottam kettőt és Klárira vigyorogtam, mintha élvezném az ugrándozást. Ezen fellelkesülve ő is ugrálni kezdett. És így ugráltunk, mint két megbolondult levelibéka… Egy idő után zavarni kezdett, hogy már nem vagyok zavarban, és jól esik ugrálni. Tuti elment az eszem... Mikor elhaladtunk a játszótér mellett, esdekelve nézett rám. Pont olyan volt, mint a Shrekből a Kandúr…

-          Na jó, kapsz fél órát!

Ha már úgyis egész nap börtönben volt, had élvezze a szabad levegőt. Addig én leültem egy padra és játszottam a vadi új játékkal a telefonomon. Csak tegnap töltöttem a suli wifijéről, és már nagyon kíváncsi vagyok rá. Néha azért felpillantottam, hogy Klári meg van-e még, de nem kellett folyton néznem. Mivel folyamatosan beszélt! Hol a bokorhoz, hol a hintához, hol pedig csak úgy, a légüres térbe… Még szerencse, hogy a gyerek léte felmenti az alól, hogy bolondnak nyilvánítsák. Mikor letelt a fél óra, (és kiderült, hogy a játék nagyon gagyi telefonon) ő éppen füvet tépett, hogy minek, azt nem tudom. Hazafelé aztán meghallgattam az ovis beszámolóját. Az elején még próbáltam tartani a lépést, de egy idő után lemaradtam… Aztán már csak „ Aha” és „Ühüm” hagyta el a számat, amivel ő tökéletesen megelégedett és folytatta tovább. Egy párszor még sikerült megértenem a mondandója lényegét, de amikor valami izgalmas (legalábbis a számára) sztorinál ugrál az idősíkokban hát kész, vége! Esélyem sincs, hogy megértsem!