A taxis erre a végszómra be is gördül egy takaros házikó kertje elé. Udvariasan rendezem a számlámat miközben azon gondolkozok, hogy vajon neki is illik-e borravalót adni, de mivel nem ismerem az itteni szokásokat, így kicsivel többet nyomok a túl beszédes sofőr kezébe.

Magam mögött tudva a szállítóeszközöm, két bőrönd társaságában az előttem álló házat figyelem.

Két kérdés : 1. Miért nem jönnek ki legalább a ház elé, hogy fogadjanak? 2. Most, hogy a viharba küzdöm fel egyedül a két bőröndöm az ajtóig?

Grimaszolva csimpaszkodok a táskák fogantyúiba, mikor is abban a pillanatban kivágódik az ajtó és egy apró termetű nagymama rohan ki olyan sebességgel, amilyet még életemben nem láttam. Mögötte már kissé lassabb tempóban halad felém egy fiatalkorában igencsak jóképűnek mondható férfi.

Nagyika rögtön a kezemnek ugrik és kirángatja közülük a táskáimat, majd sűrű integetésbe kezd a férfi felé.

-         Szia, örülök, hogy végre megérkeztél, Eric vagyok – mutatkozik be udvariasan. Kezet rázok vele, miközben még harcot vívok a mamival, aki kétség kívül csakis Kate néni lehet.

-         Jaj, aranyos, elnézést, a viselkedésemért, de hát nem illik egy hölgynek ekkora táskákat cipelnie, még bajod is eshet miattuk, Kate néni vagyok ám – mutatkozik be és máris két pusszantóst nyom az arcomra.

-         Orsi vagyok-  nyöszörgöm a megdöbbenéstől.

-         Eric, fogd már a táskákat, ne hagyjuk, hogy itt ácsorogjon szegénykém, biztos nagyon fáradt lehet már, ugye? – kérdi.

-         Igen, tényleg fáradt vagyok, de jól vagyok - hárítom udvariasan kérdését. Amúgy is egy szívós lány vagyok, nehogy már egy kis időeltolódás betegyen nekem, teszem hozzá magamban.

 Eric gyorsan engedelmeskedve anyjának játszi könnyedséggel felkapja az általam oly nehéznek vélt utazótáskáimat és mintha csak valami bevásárló szatyrot cipelne már bent is volt a házban, mialatt bénultságomat megtörve Kate néni nem túl erőszakosan noszogat az ajtó felé. 

Megérkeztem.

Kate néni hirtelen jött megjelenése után ugyanolyan váratlan módon el is tűnik valamerre a házban, így Eric-kel kettesben maradok. Kínos csend áll be.

Na már csak ez hiányzott, most mégis mi a fenét mondjak neki? Megmentve a kezdő szavaktól ő szólal meg.

-         Elnézést édesanyám viselkedéséért, de imádja, ha vendégeket fogadhat és mikor Tibor elmesélte, hogy segítenénk e szállást adni egy magyar lánynak azonnal szervezgetésbe kezdett. Imádja a magyarokat, ezt jobb, ha tudod – mosolyog rám bátorítóan.

-         De úgy tudom rajtam kívül lesz még egy lány is – felelek megdöbbenve.

-         Ohh, igen, de ő már harmadik éve jár hozzánk, szinte inkább családtag, bár kissé sok vele a gond, de anyám elszántan próbálja nevelni.

Kissé sok vele a gond? Ezt meg vajon, hogy értheti? Szemeim előtt szörnyű kép merevedik ki. Ugye nem valami szőkített plázacica, aki örökké csak divatlapokat olvasgat és a legjobb időtöltése a shoppingolás, ugye nem?  Vállaimon ismét feltűnő énjeim egyként kapják kezüket arcukhoz, az ő szemükben is a pánik félelem ül ki.

-         És a lányod? – kérdem odébb taszítva az előttem kirajzolódó leendő szobatársam képét. Igaz kérdésem leginkább vonakodva teszem fel, attól félve, hogy valahonnan a nyakamba ugrik egy csivitelő kisgyerek, de hát az udvariasság mindenekfelett.

-         Óvodában van, alig akart elmenni, itt akart lenni az új vendég érkezésekkor, nemsokára megyek érte.

-         Ohh, értem- vigyorgok az előttem álló még kellemetlenebb percek tudatában.

Hogy élek túl egy kisgyereket? Én, aki két méternél közelebb nem megyek hozzájuk.  Kicsi énjeim vállaimon egyszerre koppannak ájultan…helyettem is.

Nem sok időm van ezen tovább gondolkodni, ugyanis Kate néni szinte újfent szélviharként terem mellettem és kezeimet megfogva körbemutatja a ház legkisebb zugát, legvégül a nekem szánt szobát is. A ház otthonos hangulata teljesen maga alá von, de legjobban a hátsó kis kert fog meg és érzem ez lesz majd az én kis béke szigetecském. Nem túl nagynak mondható terasz, körös-körül illatozó virágok illata, borostyánnal beszőtt falak árnyat adó hűvössége, a kert apró kis sarkában álló grill és kemence egyszerűen egy csodát varázsolnak elém. Kate néni látva tátva maradt számat óvatosan kérdezi:

-         Tetszik?

-         Lehetek őszinte? Szavakat se találok rá, ez gyönyörű! – lelkendezek szívem mélyéből.

-         Ennek igazán örülök, de aztán téged is munkára fogunk, a virágok ápolást és törődést igényelnek – mondja viccesen oldalba bökve.

-         Örömmel segítek, szeretek kertészkedni, bár mivel nekem nincs otthon, így lehet kissé ügyetlen leszek  – mosolygok, előre is bocsánatot kérve kétbalkezem miatt.

-         Áááá, nincs abban semmi ördöngősség! – zárja rövidre a témát.

Mire visszamegyünk a házba Eric már felvitte a bőröndjeimet a szobámba és kedvesen közlik, hogy pakoljak ki, érezzem magam otthon és pihenjek most már kicsit.  Így felcaplatok a lépcsőn a nekem szánt vendégszoba felé és kinyitom kis birodalmam még kisebb ajtaját, majd halkan becsukom azt magam mögött. Percekig csak állok nekidőlve az ajtónak a rám telepedett csendben.

-         Tényleg megérkeztem! – s az ágyra rogyok.

Minden idegen, a szoba falai mereven nyúlnak fel a plafonig, enyhe baracksárga színűket az ablakon át beragyogó napfény itt-ott élénkebbre festi, a bútorok is olyan átlagosak, ruhásszekrény, asztal, szék, éjjeliszekrény, olvasólámpa, ágy. Mégis egészében véve barátságosnak tűnik.

Tekintetem leragad az ablakom alatti fa himbálózó ágain, a napfény a táncoló leveleken át be-bekukkant a szobámba szemem elé megannyi színes kavalkádot alkotva. Elmém kikapcsolt állapotra vált, gondolataim udvariasan elhallgatnak megadva magukat a lelkembe kúszó nyugalomnak, szinte érzem a semmi körvonalait, meg tudom azt érinteni, ha kinyúlnék felé, de mégse teszem, inkább csak élvezem a mérhetetlen béke megszállását az örökké kattogó agyam felett…  ki tudja meddig.

Valahol messze tőlem egyre ütemesebb kopogás kúszik be megzavarva a fejemben lévő csendet, majd, mint egy hirtelen villanykapcsolással kitisztul minden előttem, s ismét a szoba falait látom magam előtt. A kopogás türelmetlenebbé válik. Odaszaladok az ajtóhoz és szinte feltépem azt zavaromban.

Kate néni ácsorog bűbájos mosollyal, bár kicsit félszegen, hogy megzavart a pihenésben, Mögüle hirtelen előtűnik egy szöszi kis fejecske hatalmas kék szemekkel, majd azzal a lendülettel két kezecske fogja közre lábaimat, olyan váratlanul, hogy az egyensúlyomat is majdnem elvesztem, mikor hátralépnék a támadás elől.

-         Ő itt Lili, Eric kislánya – mosolyog a jeleneten Kate néni.

-         Lili? Oh, hát szia Lili, Orsi vagyok – nézek le a csöppségre, aki boldog mosollyal néz fel rám.

-         Szia! Már nagyon vártalak ám! – csicsergi vékony hangocskáján.

-         Igen? Hááát, ezt jó hallani – nyögöm ki, de Lili nem várt szeretet kinyilvánításától egész testem lemerevedik. Nem tudom miért, de valahogy nehezen viselem a gyerekek jelenlétét, főleg ha engem szúrnak ki játszópajtásuknak. Sose tudtam kezelni az ilyen helyzeteket, csak egyszerűen inkább távol maradtam a gyerekektől. Kate néni látva idegességem Lili karját lehámozza rólam és maga mellé húzza.

-         Sajnálom, de nem igazán vagyok gyerekekhez szokva – sütöm le a szemem mentegetőzve.

-         Nem kell szabadkoznod, aki egyedüli gyerekként nőtt fel, annak mindig nehezebb dolga van a kisgyerekekkel, s talán még fiatal vagy hozzá, de ez még változni fog csak legyél nyitott rá – nyugtat meg .

Szavai és Lili távolabbi helyzete kissé megnyugtat, de azt vajon honnan tudja Kate, hogy egyedüli gyerek voltam? Talán ennyire lerí rólam, hogy magamnak való vagyok? Pffff….jó bemutatkozás, egy nő aki idegenkedik egy kislánytól. Úgy tűnik össze kell szednem magam gyerektéren Lili kedvéért, hisz nem is látszik annyira félelmetesnek.

-         Sikerült kipakolnod? Mert kész a vacsora és gondoltam már nagyon éhes lehetsz ilyen hosszú út után - tereli másra a szót Kate néni.

-         Igen azt hiszem és köszönöm, mindjárt lent leszek – motyogom.

Az ebédlő közepén álló hatalmas antik asztal gyönyörű étkészlet alatt pompázik, s a frissen szedett virágok színes szirmai tovább fokozzák a látvány hangulatát. A körbe terjengő étel illatára gyomrom azonnali jelzésbe kezd, így gyorsan helyet is foglalok az egyik széken, miközben arra vágyok, hogy bárcsak láthatatlan lennék a vacsora alatt, mert legalább akkor senki sem kérdezősködne rólam, de sajna itt épp én vagyok a fő attrakció ma este, így nem válhatok néma köddé az asztalnál.

Kate néni sürög-forog és mire észbe kapnék százféle étel sorakozik előttem. Szemeim akaratlanul is kikerekednek a mennyiség láttán.  Eric-re pillantok, aki bátorítóan visszamosolyog.

-         Ez természetes anyámtól, ha vendég van a háznál, főleg olyan, aki az első percben elnyerte a szimpátiáját.  Remélem nagyétkű vagy és nem fogyókúrázol?

-         Ohh…….tudok enni, ha igazán éhes vagyok – válaszolok elpirulva szavain.

Mindeközben Lili mellém pattan a számára készített magasított székre és Kate néni is elfoglalja végre a helyét.

-         Miattam nem kellett volna ennyit fáradnod Kate!

-    Ne beszélj butaságokat mégse éheztethetünk, egyébként meg ki se lehet a konyhából robbantani, imádok süti-főzni – hadarja és közben észrevétlen egy teli tányért tol az  orrom elé.

A vacsora további része csendben folyik, mindaddig, amíg váratlanul hatalmas csattanással kivágódik a bejárati ajtó. Egyként pattanunk fel az asztaltól, Kate néni volt nincs már a helyén. Eric is sietve távozik. Lilivel kettesben maradok, így csak rá tudok kérdő tekintetet vetni. Válasz helyett odalép hozzám és megfogja a kezem és a bejárat felé húz. Kíváncsian kukkantok ki a rejteket nyújtó fal mögül, de a látványtól megkövülök.

Az ajtóban megszámlálhatatlanul sok bőrönd fekszik szerteszéjjel, Eric épp küzd az utolsó példányokkal. A csomagok között pedig ott áll életem legrosszabb rémálma, a lakótársam.  Hosszú szőke haj, tökéletes frizura, vakító kék szemek, égig ívelő szemöldök, hurrikánt kavaró műpillák, műkörmök és az abszolút divatlapból kimásolt legtrendibb ruhakollekció.  Rögtön icipicire töpörödök a szürkeségem miatt és előtörő ellenszenvem rögtön a bal vállamon kopogtat.

-         Na már csak ez hiányzott, plázacica!!! – hőbörög csípőre tett kézzel ördögi énecském, míg a jobb vállamon ülő elszörnyedve, üveges tekintettel nézi a jövevényt.

-         Jaj, Kate néni drága, de jó újra látni! – nyájaskodik fülsértő hangon  és folytatja tovább.

-         Eric édesem, te még mindig jól tartod magad, ha nem találok jobbat, muszáj leszel feleségül venned  -  kacsint rá kacérkodva.

-         Steff, örülünk, hogy ismét köztünk vagy, tudod merre van a szobád, Eric segít felvinni a holmidat – szólal meg Kate néni, de hangja nem volt már annyira vidám, mint amikor engem invitált be a házba megérkezésemkor.  

Kérdőn Ericre nézek, szemeit forgatva fejét ingatja mialatt nekigyürkőzik a bőröndhegyeknek.  Lili váratlan húzkodása térít vissza a döbbenetből. Kicsi kezével a jól bevált búvóhelyemről próbál kihúzni.

Isten ments- sikítok magamban – én tuti ki nem megyek ehhez a nyivákolós barbie- hoz. De Lili kicsi termetétől eltérő makacs elhatározása mégis csak kirángat a nem túl szimpatikus hölgyemény elé. Félénk mosoly, megdöbbent tekintet kúszik be közénk. Másodpercek alatt felmérjük a másikat olyan „női” harci stílusban, majd egy bűbájos mosollyal bevégezteti ezt a tevékenységet és leguggol Lilihez.

-         Hát itt az én kis kedvenc szöszibabám. Mekkorát nőttél, lassan akár shoppigolni is eljöhetsz velem, mert úgy tűnik más nem igen lesz kapható ilyenre. Jaj de jó már alig várom – tapsikol örömében és két puszit nyom Lili pufi arcára, én pedig felvont szemöldökkel ugyan, de elengedem a fülem mellett a csomagolt utalást szerény személyemre.

-         Steff, ahhoz inkább növök még kicsit- válaszol határozottan, mégis sértés nélkül Lili, azzal sarkon fordul és újra a kezemért nyúl. Ott is marad mellettem. Arcomon halovány mosoly jelenik meg Lili frappáns válaszára reagálva, s máris szívembe zártam őt.

-         Steff, idén lesz egy lakótársad is, aki Magyarországról jött – néz rám Kate néni.

Cukormázas vigyor fel! !

Lili kezét elengedve egy lépést teszek előre a számomra ellenségnek tartott női nem ezen plasztik képviselője felé és kezemet nyújtom.

-         Szia, Orsi vagyok – és határozottan kezet rázok vele.

-         Szia, Stefane…Steff  - és azzal a lendülettel a nyakamba ugrik és nekem is két cuppanóst nyom az arcomra.

Karomon azonnal haptákba vágják magukat apró szőrkatonáim és gyors hátrálok a váratlanul ért  üdvözléstől.  Az eddig arcomra festett halovány mosoly rám fagy. Vállaimon egyként csivitelésbe kezdenek zsörtölődős harcosaim.  A fenéért kell az ilyen cica nőknek állandóan a másik nyakába ugrálni mikor köszönnek? Mit képzel ez magáról?  Nem is ismer, nem kell nekem itt a mű örömködés, idióta pláza cicás szokás!!! – dörmögnek fülembe énecskéim.

Psszttt - pisszentem le ördögeimet, majd képzeletben megrázva magam kislányos mosollyal zárom rövidre a jelenetet, megnyugodva tapasztalom, hogy  Steff se erőlteti a további ismerkedést, mivel fontosabb elfoglaltságaképp az emeltre vonul apró tűsarkú cipőjében, hogy toalettjét rendbe hozza.