Clay töri meg a csendet. Pajkos vidámsággal kérdi, hogy köszönünk magyarul, mivel úgyis egy helyre utazunk és netán, ha véletlen összefutnánk valahol, akkor az anyanyelvemen köszönhessen nekem.

-         Szia - bököm ki és kíváncsian várom az eredményt.

-         Sijáá- csücsörög Clay.

A látványán és a kiejtésén egyszeribe nevetnem kell. Annyira aranyosan próbálja kimondani ezt az egyszerű szót és mégse sikerül.

-         Bocsi, ne haragudj – vigyorgok huncutul.

Erre ő is nevetni kezd, majd további szavak felől érdeklődik. A magyar szójáték alatt észre sem veszem az idő gyors múlását, csak mikor az órámra tekintek, akkor jut el tudatomig, hogy nem sokára megérkezünk.

Érzések hada lepi el elmémet. Maradnék is, mennék is. Nem akarom itt hagyni életem eddig legmeglepőbb szuvenírjét, nem akarom az új élet kihívásait megtapasztalni, de a kíváncsiságom is hajt egyben. Arcom kissé elkomorodik a közeledő ismeretlentől és a rám váró 4 hónaptól.

-         Csak ezt éljem túl! – nyögöm ki magamnak magyarul.

Clay kérdőn néz rám. Nem érti mondatomat, így gyenge angoltudásommal felvázolom a bennem dúló aggályokat. Keze újra mozdul, de félúton megáll és inkább maga mellé helyezi. Látom rajta, hogy mondana valamit, de inkább ő is csendben marad, s csak szeme ártatlan bájával próbál nyugtatni. Mindketten várjuk, hogy a pilóta közölje a leszállás ideje elérkezett.

Kicsi énem ebben a pillanatban toporzékolásba kezd vállamon egy aprócska kis füzetet lebegtetve.

-         Autogram, kérj autogramot!!! – harsogja fülembe. De gyors kipukkasztom örömbuborékát. Csönd!!

-         Így senki se fogja otthon elhinni, hogy Clay Chyper-rel utaztál –siránkozik csendesebben.

-         Nem baj, nem is kell, hogy elhiggyék, te tudni fogod majd – búgja másik oldalamról józanabb énem. S nagy sóhajtással értek vele egyet. Még nem igazán tudom elhinni a történteket. De mi lenne ha, ……

-         Nincs ha!!! – koppint fejbe - Egyébként is jobb, ha leszállsz a földre most már így is úgy is, mert hát mi esélye lenne egy olyan átlag magyar lánynak, mint te, hogy egy olyan sztár felfigyeljen rád, mint Clay Cypher. Arról nem is beszélve, hogy olyan sületlenségeket hordtál össze neki, hogy azt se tudta, hogy fogja a hasát a nevetéstől. Tiszta dilis tyúknak tarthat most. Arra meg ne kelljen figyelmeztetni, hogy mi az utazásod célja. – korholódik tovább higgadtabb felem.

Hol egyiknek, hol másiknak adva igazat ücsörgök egyre kényelmetlenebbül székemben. Most mit csináljak? Kérjek autogramot és legyek rajongó, esetleg csak mondjam neki, hogy örültem a találkozásnak és hogy köszönöm a kedves figyelemelterelését a lezuhanás gondolatáról? Vagy csak egyszerűen mondjak viszlátot neki?

Clay is már a leszálláshoz készülődik, egyre többször tekint ő is az órájára. Biztos, hogy valami csoda modell várja majd a reptéren. Engem meg gyorsan elfelejt, hisz miért is maradnék meg az emlékezetében, mikor csak egy lökött turista vagyok számára, aki egy kis segítségre szorult. Szomorúan jut el fülemig a vezényszó az övek becsatolására. Automatikusan teszem a dolgomat és ismét a karfákért nyúlok. Clay rám néz, majd pillantása lecsúszik az egyre inkább görcsösebbé váló kezeimre. Érzem engem figyel, ijedt tekintettel rá nézek.  

-         Ehhez én nem tudok hozzászokni, soha nem fogok! – szögezem le alig hallhatóan.

Meg sem szólal, rám mosolyog, keze ismét megmozdul, de most a kezemen pihen meg. Érintése melegséggel árasztja el az épp megadás szélén álló testemet, majd kéz a kézben megkezdjük a leszállást.

Minden olyan gyorsan kezd el haladni, mint egy magyarországi gázóra számlálója. A földre érkezés, a tapsvihar, az utastér kiürítése.  Mindezekkel ellentétben lábaim egyre nehezebben váltogatják egymást. Életem szuvenírje, a búcsú kellemetlen pillanata és a reptéri kijárat mögött váró új világ ismeretlenje egyszerre kúsznak be lelkembe és tombolva tiporják azt.

Csendben haladok kifelé, a tömegben valahol elvesztem Clay-t, de talán jobb is, nem tudnék mit mondani neki és a nyomasztó elköszönés is így elmarad.

A csomagkiadóhoz kocogok és bízok benne, hogy a csomagjaim valahol ott lesznek a futószalagon. Meglátva őket, rögtön utánuk kapok, de mivel a súlyukról megfeledkeztem, így majd hogy nem a szalagon kötök ki, de egy erős kéz megtart és mindannyiunkat biztonságosan a földre helyez.

-         Csak óvatosan kisasszony! – jön a hang mögülem.

Hátranézek és ismét ott áll előttem teljes valójában Clay. Mosolya rendíthetetlenül az arcán pihen.

Hát szép, ennél nevetségesebb már nem is lehetnék. Honnan az istenből tűnt fel? Itt se volt még az előbb. Arcomat kezeim mögé bújtatva szégyellem bénaságomat. De ujjaim mögül teljes egészében megnézhetem végre magamnak Clay-t. Nem túl magas, nem túl alacsony. Pont jó. A sötétkék ing, amit visel, kifejezetten illik szemei barnaságához és a farmer divatos lazaságot ad a teljes összképhez. Abba pedig, hogy tudom, mit rejt az ing, már inkább bele sem gondolok.

Ujjaimat lefejtve arcomról, belecsimpaszkodok újra a csomagjaimban és már közösen, együttes erővel húzzuk a kijárat felé. Túl nagy a csend, én már kifejezetten nyomasztónak érzem. Próbálnék valamit mondani, de semmi se jut eszembe.

-         Valaki vár rád a reptéren, vagy tudod a szállásod pontos címét? – kérdi aggódónak tűnő hangon.

Furcsán nézek rá aggódása miatt, mivel nem értem a miértjét. Mit érdekli, hogy várnak-e rám vagy se. Egyébként is mi ez a fene nagy udvariasság velem szemben, hisz csak egy magányosan utazó vagyok. ahogy bárki más itt a reptéren. Miért foglalkozik még velem egyáltalán, hisz már itthon van, mehetne a dolgára. Vagy tényleg ennyire igaz, hogy az ausztrálok kedvesek?  Hoppsz, mégis mi a fenét morgolódok ezen, nem mindegy a miértjei oka? Hisz itt áll velem szemben egy ausztrál félisten, mit nekem a miértek.

-         Nem vár senki se, de megkaptam a szállás címét. Fogok egy taxit ami majd elvisz oda – válaszolok neki.

Válaszomat megértve bólint egyet és haladunk tovább. Egyre jobban közeledik felém a kijárat és az aggódás most rajtam hatalmasodik el. Félek. De legyűrve magamban a gombócot kilépek a szabadba, Clay követ.

Végre szabad, friss levegőhöz jutok, legalábbis úgy hittem, de Ausztrália párás levegője hirtelen érinti a száraz szmoghoz szokott tüdőmet. Clay észreveszi rajtam a nehéz levegőhöz jutást és közelebb lépve hozzám a fülembe súgja, hogy majd hozzászokok.

Közelsége áramütésként ér, szinte érzem testének melegét a bőrömön. Érzem, ahogy szavainak hulláma érinti fülemet, lábaim pedig alig tartják már súlyomat, még két másodperc és összeesek. Tekintetemmel felé fordulok és bátortalanul rámosolygok. Arca szinte súrolja az enyémet, de nem csak én jövök zavarba a közelség miatt. Láthatóan őt is meglepi tettének következményeképp kialakult minimális távolság.

-         Köszönök mindent! – rebegem.

-         Én örülök, hogy megismerhettem egy ilyen aranyosan riadt magyar lányt- válaszol, majd megszokott módon egy ott várakozó taxisnak jelez.

Még segít berakni a csomagjaimat, egy utolsó mosoly és már csak a kocsi hátsó ablakán figyelem, amint eltűnik a látómezőmből.

Visszafordulva a taxis kedves mosolyával találom szemben magamat, aki türelmetlenül várja úti célom címét. Gyorsan oda is adom neki a papírcetlit, amire még otthon ráfirkantottam, mivel a velem történtek hatása miatt egy szót se tudnék most kinyögni,  majd  hátradőlök az ülésben.

Hihetetlen, más szó nem is jut eszembe legalább 5 percen keresztül. Az egész utazás és fel-leszállás sokkos hatásai szinte teljesen eltűntek az agyamból. Szinte? Inkább teljesen, mintha soha meg se történtek volna. Más se jár a fejemben, csakhogy mindez tényleg velem történt meg? Tényleg Clay Chyper ült mellettem a gépen? Nem csak álmodtam az egészet?  Számat hatalmas mosolyra húzom, kislányos énem, lábát lógatva vállamon, rózsaszínbe burkolt álomképeket formál gondolataimba, a teljes jövőmet megfestve szemeim elé Clay oldalán. Újfent kipukkasztom az álombuborékokat és a másik vállamon  fejét rázó énemmel együtt a földre kényszerítjük a felhők közt járó harmadikat. Szép, szép, de hát csak együtt utaztunk és kész, nem kell rögtön belelátni mindenféle lányos ábrándokat. Örüljünk a szerencsének és a téma lezárva, bár már alig várom, hogy mindezt Áginak is elmesélhessem, tuti nem fogja elhinni.

Ági ábrázatát magam elé képzelve gondolataim dallammá formálódnak bennem és Dolly Parton kedvelt zenéje csendül fel bennem: I am a seeker….

Boldog tekintettel és elmémen belül dudorászva ülök tovább majd az autó mellett elsuhanó idegen táj szépsége lassan, de biztosan elvonják figyelmemet a lányos ábrándjaimról. Már más se körvonalazódik előttem, csak az, hogy milyen lesz a család, akiknél 4 hónapig fogok lakni. 

Agyamat erőteljes 90 fokra kényszerítve gondolataimat fokozatosan az engem váró családra terelem. Utazásom szervezője, Tibi bá ellátott egy – két információról a szállásadóimról. Lássuk csak mit is tudunk  róluk.  Szép sorba állítva őket:

Kate néni, a tulajdonos:

60-as évei végén járó, állítólag tündérien aranyos néni, aki szeret főzni- rajong Jamie Oliverért- , imádja az állatokat – ami már így első hallásra máris szimpatikussá teszi őt – és nem utolsó sorban nagyon szeret fiatalok közt lenni. Igazi szupernagyi.

Eric, a kijelölt bodyguardom:

Kate néni idősebbik fia, aki kislányával él édesanyjánál, ha jól tudom feleségét elvesztette egy betegség miatt. Szakmáját nézve tourist guide, vagyis mindenkinek ott segít, ahol tud, ismeri Brisbane és környéke legeldugottabb és legszebb látnivalóit stb. Megnyugtató tudni, ha eltévedek, ő tudni fogja, hol keressen.

Clay, a farmlakó:

Kate néni kisebbik fia, bár vele nagyvalószínűséggel nem fogok találkozni, mivel a család farmján él vagy épp utazgat a nagyvilágban. Csak nagy ritkán látogat haza, legtöbbször váratlanul és ezért jobb, ha róla is tudok, hogy ne kapjak frászt, ha egy idegen néz vissza rám a hűtőszekrényben turkálva.

Nagyvonalakban ennyi és ha jól értesült vagyok az is biztos, hogy nem én leszek az egyedüli új lakó náluk. Egy másik lány is érkezik hozzájuk. Hát kíváncsi leszek rá, amennyire barátkozós természetű vagyok, biztos lesznek nehézségeim.  A lányokkal való barátkozás számomra amúgy is kemény dió, a fiúkkal valahogy sokkal jobban kijövök, köszönhetően annak, hogy csak három srác mellett nőttem fel és meg kell hagyni, nem kíméltek, csak mert lány vagyok. Na de ez egy másik mese.

Érzem, ahogy az egyre jobban felfelé kúszó idegesség és kíváncsiság, egymást felváltva versenyeznek a gyomromban. Elterelésképp letekerem a mellettem lévő ablakot és a tájban gyönyörködök. A levegő ismét döbbenetes hatást vált ki tüdőmből. Borzalmasan nagy a páratartalom. De minden milyen más, mint otthon. Legalább nem fog emlékeztetni semmi sem a magyar pusztákra.

Pár perc néma csend után a taxisom valamit elkezd vertyogni mellettem, de nem igazán értem mit akar számomra mondani, így csak udvarias mosolygásba kezdek. Kissé más az akcentusa, mint amihez szokva vagyok, elég nehéz lesz átállni, főleg az én abszolút nulla tudásommal. De a taxis látva mosolyomat felbátorodik és elkezd magyarázni, szinte már a kormányt is elengedi, úgy mutogatja nekem a látnivalókat. Én pedig, mint aki minden szavát érti, tekintetem kapkodom arra, amerre épp mutat.

Az összevissza nézelődésben megüti fülemet, hogy mintha ugyanazt kérdezgetné tőlem már egy ideje. Rá nézek a sofőrre.

-         Elnézést, de nem értettem – válaszolok kínosan, mert tuti, hogy most lebuktam előtte, hogy amiket eddig mesélt, abból én igazából sok mindent nem értettem meg.  Így türelmesebben és kicsit artikulálva kérdezi újra tőlem a már többször feltett kérdést.

-         Honnan jött kisasszony? – kérdi

-         Magyarországról- válaszolom és már készülök a következő ’az hol van”  kérdésére. Elég kevesen vannak tisztában azzal, hol is van Magyarország pontosan. A legtöbb információjuk, hogy Európában.

De meghökkenve kell tapasztalnom, hogy a sofőr nem az iránt kíváncsiskodik, hogy hol található mégis ez az ország, hanem, hogy ő ennek mennyire örül. Szereti a magyar embereket, sok hazámfia utazott már vele. Bár ő szerinte, kicsit zárkózott nép vagyunk, amit nem is ért igazán, de mind nagyon-nagyon kedvesek és udvariasak. Azonban azt, hogy úgy hallotta a magyar lányok milyen szépek azt eddig igaznak találta. Sejtelmesen rám is mosolyog helyt adva ezzel igazának.

Hogy vigyen el a fene…pasi lévén neked is egyből a nők jutnak az eszedbe mi? Velem ugyan rosszul jártál, nézz már meg magadnak kicsit jobban, én nem vagyok kifejezetten az az igazi szépség, úgyhogy ne meresztgesd a szemeidet bizonygatva, hogy mi magyar lányok bizony milyen szépek is vagyunk, s képzeletben mindkét kicsi énem egyként nyújtja ki a nyelvét a sofőrre, én pedig kuncogva nyugtázom tettüket, melyet én is szívesen megtennék.

-         És mi az utazása célja kisasszonyka, ha szabad kérdeznem? – kíváncsiskodik tovább a taxisom.

-         Tanulni jöttem, elég borzalmas az angol tudásom és hát csiszolni kell rajta - válaszolok neki egyre idegesebben, hogy mi a francért nem vezet inkább és hagy engem békén gondolkozni az előttem álló eseményeken.  De mivel udvariasságra tanítottak így a következő kérdéseire is türelmesen válaszolgatok.

-         Egyedül jött ilyen messzire az otthonától, nem aggódnak a szülők? – aggodalmaskodik.

-         Egyedül jöttem, igazából nincs, aki nagyon aggódhatna értem a barátaimon kívül – szögezem le remélve, hogy ezzel a téma le is lesz zárva.

Azonban a sofőr kérdő tekintete egyértelműen azt mutatja, hogy fel tesz még pár kérdést.

-         Bonyolult család – előzöm meg a további kérdéseit és most én kezdek el érdeklődni a város iránt, az itt élő emberekről és az itteni életről. Így a számomra kínos témát le is zártam.

Megfogadtam ugyanis, hogy itt Brisbane-ben senkinek se árulok el semmit sem, már ami a családi hátteremet illeti, bőven elég, hogy otthon sok mindenki tud rólam sok mindent. Nem akarom, hogy itt is mindenki sajnálkozzon felettem és úgy bánjanak velem, mintha porcelánlelkű lennék.  Azért is utaztam ilyen messzire, hogy végre megtapasztalhassam, milyen teljes életet élni, mindenfajta súlyok nélkül. Legalább ez a 4 hónap legyen teljes az életemben, azt csinálhassak, amit akarok és úgy, ahogy én akarom. Mindenféle megfelelés vágytól mentesen. Most csak én és Ausztriália. Ez kell nekem.

A taxis, mint kiderült James, továbbra is arról fecseg, hogy milyen is az élet náluk, hogy mik azok, amiket mindenképp látnom kell majd stb. Agyam nem is fogja, mit mond. Egyébként is olyan gyorsan beszél, hogy maximálisan minden második mondatából egy szót értek csak meg. Észre sem veszi, hogy már rég máshol jár az eszem. Gondolataim hazatérnek, az otthoni terhek súlyai ismét rám telepednek az összes maró fájdalommal, az elmúlt évek, hónapok keserű eseményeivel, a család – már mi megmaradt belőle- összes gonoszságával, irigységével. Lelkem feketébe vált és a szemem előtt elsuhanó ismeretlen táj is elhomályosodik, de egy mély sóhajtással megpróbálom kiszakítani magamat az életem posvány emlékeiből, nem vágyok a társaságukra többé, még ha újra és újra útitárssá akarnak válni. 

Ujjaimmal idegesen dobolni kezdek az idő lassú haladása miatt, szememmel az órámat pásztázom egyre sűrűbben. Hihetetlen, de már lassan háromnegyed órája utazok és még mindig nem értük el a szállásomat. Türelmetlenkedni kezdek magamban, de aztán rájövök, hogy mintha azt olvastam volna, hogy itt a távolságok borzalmas nagyok. Azaz nem úgy megy, hogy átugrunk Pestre és egy óra alatt már ott is vagyunk. Ez kicsit idegesítő azért, a kisebb távolságok valahogy közelebb állnak hozzám. Nem szeretem a hosszú utakat, túl unalmasak számomra.

Kérdő tekintettel fordulok a sofőr felé, aki látva türelmetlenségem, rögtön nyugtat, hogy mindjárt ott vagyunk.

Az jó is lesz, mert már túl akarok esni a kötelező bemutatkozáson és kínos perceken. Arról nem is beszélve, hogy borzalmas fáradtnak kezdem érezni magamat. Vigye Isten ezt az időeltolódást is, nem gondoltam volna, hogy ez tényleg létezik. Azt hittem, hogy ezen pikkpakk átesik az ember és kész. De tényleg hirtelen vág fejbe. Remélem pár nap és helyre is billenek időileg. Csak tessék engem békén hagyni aklimatizálódni….úgy mindenhez.