Elérkezett az idő. A szobámban mintha bombát robbantottak volna úgy lógnak szanaszét a ruhák a bútorokon. Legalábbis azokon, amiket még nem tudtam elszállíttatni. De ez a lakás se lakás már, leginkább csak egy üres tér, mindenfajta otthonérzet nélkül. Minden, ami az otthonomat jelentette azokat már rég dobozokba zártam és átvitettem az új házba, ami legalább még 4 hónapig üresen fog állni. Minden, mi itt marad belőlem, az a falakon marad. Itt létem során, rengeteg idézetet és képet festettem a falakra, mind egy-egy nagyobb lelki tusám emlékeként. Cinikus gondolatként átsuhan elmémen, remélem apámék szeretnek olvasni, eléggé tanulságos olvasmányt hagyok hátra nekik.

A gondolat mellé fintorgós mosoly jelenik meg az arcomon, szóval ha most átgondolom, akkor ürességből indulok és ürességbe térek vissza. Remek. Nem hangzik túl biztatóan. De legalább az életem egy része itt marad a „kedves” rokonságnak.

Állok a bőröndjeimmel szemben és azon agyalok, mit is kellene pakolnom, hogy tervezzem meg ezt a bonyolult listát a fejemben. Mi kell, mi nem kell, mi szükséges, esetleg talán kellhet és persze a felesleges kategória. A bőröndök tátongó szája sürgetnek végre cselekvésre, szinte türelmetlenül várják, hogy a funkciójukat beteljesítve biztonságban elrejtsék az általam kiválasztott elengedhetetlen holmijaimat. Pukkadjatok meg, fogalmam sincs mit és miért kellene vinnem, pedig már sokszor utaztam, főiskolás éveim alatt már 20 perc is elég volt, hogy a táskámban ott legyen minden, mi a hétre szükséges volt számomra. De azt hiszem ez kicsit- teljesen- más szituáció. Hisz most, ha jobban belegondolok 4 hónapig fogok a világ végén élni.

Oh, te jesszus gondolattal a fejemben lerogyok az ágy szélére. Próbáljuk meg fejben…mindent elintéztem?

-          Útlevél, megvan

-          Vízum, elintézve

-          Nemzetközi jogsi( szükség esetén) kiváltva

-          Orvosi papírok, igazolva

-          Iskolai igazolás, hogy mi célból is megyek, visszaigazolva

-          Repülőjegy, megvéve

Ellenőrzésképp ránézek a szekrény sarkára elhelyezett iratkupacra. Mind meg van, ha jól látom.  Igaz ennyi fáradságos utánajárás és munka után már illik mindennek meglennie. Kedvenc turisztikai,- utazási és gasztronómiai kalauzom mérhetetlen türelemmel viselte, mikor hónapokig a nyakára jártam a legkisebb és leglehetetlenebb kérdéseimmel. De tény, hogy ha ő nem lett volna ez az utazás katasztrófálisan végződne az én szervezési tehetségemmel. Oly sokrétű és sok éves ismeretségei révén a vízumtól kezdődően egészen a szállásom lefoglalásáig mindent precízen elintézett számomra, sőt még egy tősgyökeres ausztrál bodyguard-ot is csempészett mellém nagy titokban, meghagyva számára, hogy nagyon vigyázzon rám, úgy ahogy csak anno rájuk a kint létük során. Hálásan mormolom:  Mindent köszönök!

Agyam egy hirtelen visszaváltással a múltba csöppenti elmémet. A már megszokott feszültség megüli újra a szívem, de már nem nyomja teljes súlyával. Ez az utazás ékes bizonyítéka, hogy az életem egy részét végre teljesen lezárhatom és még hozzá emelt fővel. Fájdalmas évekkel a hátam mögött végre az, amit születésemből fakadóan megilletett megnyertem. Sok veszteséggel járt mindez és még több depresszióba zuhanós héttel. Őrlődés-őrlődés hátán. Család és én, na meg e kettő között lévő aranyközépút, hogy a tükör a valódi énemet mutassa továbbra is és ne vesszek el az emberi gyarlóság iszapjában. Bár ami azt illeti a körülöttem lévő embereknek sikerült elérni, hogy másképp lássam ezt a családot, ne a szívemmel, hanem az eszemmel gondolkozzak. Az utolsó érzelmi dugót pedig sikerült kihúzniuk belőlem, ami csak annyit jelentett, hogy az érzelmeim a család felé kővé váltak és csak a súlyuk maradt meg a lelkemben, amivel megtanulhatok együtt élni. De ma már ezt a súlyt megszokottnak érzem és belátom, hogy ezt a keresztet végig fogom húzni magam mögött, de a tapasztalatok által elviselhetővé válik majd.  

Sikerrel jártam és a győzelem érzése felettébb kellemes érzettel tölt el.  Végre nem ők tapostak át rajtam, hanem én rajtuk és mégis ember maradhattam. Nem úgy, mint ők. Egy velejéig irigy és törtető nagynéni, egy jellemgyenge apa és két alig ismert féltestvér. A család.  Ez a szó végérvényesen más jelentést kapott számomra. Ők már nem nevezhetők annak. Sikeresen fordítottam azt a tükröt a világ felé, ami az igazi énjüket mutatja, egy görbe festményt.

Örülök, hogy sikerült az, ami édesanyámat egész élete során gyötört és tönkretette őt. Nekem sikerült az, ami neki nem, kettéválasztani a család iránti hűséget és a talpon maradás jelentését, a szív és az ész kérdését. Ami pedig a legnagyobb elismerés, hogy, mint ember nem lettem olyan, mint ők, hanem az maradtam, akit a körülötte lévő emberek elismerhetnek, szerethetnek és tisztelhetnek. Elismerő gondolati hátba veregetés. Új életet kezdhetek, tiszta lappal, mindenfajta lelki súlyok nélkül, szabadon.

A kiharcolt örökségből erre pedig sok lehetőség nyílt meg előttem és ezzel az utazással kezdem el ezt az új és felfedezetlen életet, ahol végre csak én számítok.

Na de ennyit a családi háttérről ennél most elengedhetetlenebb feladataim vannak most már, hisz vár a nagyvilág. Őrültségnek hangzik valószínűleg, hogy a világ legdélebbi pontját választom ki szabad életem első céljának, de most minél messzebb kell jutnom az eddigi életemből és környezetemből, mondhatnám úgyis, hogy friss levegő kell, hogy az életet másképp lássam, mint eddig.

Szívem ismét összeszorul. Sok mindenkit kell ezzel a döntésemmel hátrahagynom, még ha csak pár hónapra is, de a búcsúzás elég kemény dió. Ott vannak barátnőim, akik végig élték velem az életem legmélyebb időszakait és türelmesen hallgatták nyavalygásaimat vagy adták vállukat, ha sírtam, aztán ott van a szomszédom is, akit anyám helyett anyámnak fogadtam, igaz kicsit furcsa nőszemély még furcsább természettel, de sokszor pihenhettem meg az ő otthonszigetén. A főnököm és a kollégám, akik vállt vállhoz vetve harcoltak az igazamért a családom ellen és akik felnyitották a szemem az igazságra, hegyi beszédeik, amikkel lelkemet erősebbé tették és nem hagyták,  hogy a depresszió vegye át rajtam az uralkodó szerepet. Nem utolsó sorban pedig azt a valakit, aki évekig mellettem volt és a szívembe költözött teljes egészében. Ránk igaz az a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást, mert hát nem mondható, hogy egy kiegyensúlyozott kapcsolat lett volna. Mikor elmondtam neki jelenlegi terveimet, több hetes durrogások és viták következtek, de aztán rájött, hogy muszáj lesz meglépnem, hogy kell az újdonság számomra, mennem kell minél messzebbre és nem előle akarok menekülni. Mindketten tudtuk, hogy ezzel a döntésemmel el kell engednünk egymást, de az évek alatt szerzett emlékek a szívünkben ott maradnak és békésebbé tették a hangulatot köztünk.

Kavarognak a gondolataim és az érzéseim, miközben tekintetemmel újra végigpásztázom a lakást, ahol évekig éltem és most végleg elhagyom. Micsoda megkönnyebbülés innen elszabadulni. 5 év itt élés után már kicsit otthonomnak éreztem, de leginkább csak egy kényszerbörtön volt. Viszlát jól ismert falak, kik bánatom néma tanújaként fogtok tovább itt állni.

Döntésem és elhatározásom könnyen jött, a kivitelezése már kissé döcögőssé vált, de az indulás pillanata most úgy érzem a legnehezebb. Bevallom, iszonyatosan félek az ismeretlentől és a bizonytalanságtól, amit önön döntésem által hoztam meg. Sokszor megtorpantam, biztos vagyok e a dolgomban, de a mögöttem hagyott keserű múlt emléke két kézzel tolt előre. Már nincs visszaút.

Ezzel a végszóval gyors fel is pattanok az ágyról, a fejemben haditervszerűen áll össze a kép. Kezem automatikusan pakolja az elengedhetetlen holmikat. Cicám több soron akadályozza tevékenységemet, hol a lábam alatt téblábol, hol a kezemet taszigálja odébb. Kutyám se tesz másképp, na de ő már keményebb ellenfélnek bizonyul, benne leginkább bukdácsolok, miközben ide-oda járkálok. Oh, te jó ég, de fogtok nekem ti is hiányozni. Évekig hűségesen viseltétek pillanatnyi érzelmi kitöréseimet és szeretetrohamaimat, de mindvégig  kitartottatok mellettem. Persze, én adtam a kajcsit nektek, mi? Csak kihasználtatok ugye? Felkapom cicámat és jól megszorongatom, ő pedig megszokottan a hátamra kapaszkodik, onnan pedig nem hajlandó már leszállni, úgyhogy további teendőim összegörnyedve és félve a tűhegyes karmoktól óvatosan folytatom.

Pár órás lelki elmélkedés és pakolás után, na meg legalább ezer karmolással a hátamon kimondhatom: Kész. Cicám győzedelmi arckifejezéssel végre lepattan a hátamról. Ördögfattya, tudtam, hogy direkt csinálod, csakhogy akadályozz. Majd jön a megérdemelt bünti, csak figyeld és ráöltöm a nyelvem a feketegombócra. Ő pedig farkafelvágva, kit érdekel kifejezéssel odébb sétikál. Kutyám türelmes pofival vizslatja, amint a bőröndjeimet végre lezárom. Látszik rajta, tudja, hogy búcsúzás jön, barna gombszemei mintha fátyolossá válnának. Jaj, ne csináld már te is! Pár hónap és itthon vagyok újra, és addig pedig a meglepi, hogy játszótársak között lehetsz, Ildiéknél istenkirály sorsod lesz.

Párbeszédemet a házi kedvenceimmel a csengő hangja szakítja félbe. Basztikuli, már itt is van Ági. Ennyi az idő? Jól ellézengtem a még itthon töltött perceimet.

Az üres lakás falai lépteimet kongó hangként verik vissza, miközben gyorsan leszaladok Ágiért.

-          Hello csajszi! - köszönök túláradó jókedvvel legkedvesebb barátnőmnek.

-          Szia, te világutazó, felkészültél az útra? – s fejét kérdőn elfordítja.

-          Jaj, ne idegesíts, tiszta para vagyok már az egésztől.

-          Ne légy beszari, te döntöttél így és biztos jó lesz, mindig a talpadra esel minden helyzetben.

-          Na ne mondd, azért ez nem teljesen így van - kötekedésképp rányújtom a nyelvemet.

-          No para, be mindent a kocsiba, kidobunk a reptéren és ne is lássunk, csak ha már jössz haza.

-          Köszönöm ezt a felemelő biztatást.

Nevetgélve az emeletre caplatunk. Erőnkhöz mérten egyesével birkózunk meg a bőröndök súlyával, mire a kocsihoz juttatjuk őket. Cicámat bepakolom a kis utazótagyijába, kutyámra rácsatolom a nyakörvet, de mielőtt kilépek velük az ajtón megállok a szobám közepén és búcsút veszek a falra festett képeimtől, a törött tükrömtől, a falon jól ismert repedésektől, az otthonomtól. Ági látva megtorpanásos búcsúzkodásom az üresség közepén, noszogatni kezd.

-          Ne csináld, úgyis utáltál itt lakni, most meg mikor végre elhagyhatod érzelgősködsz itt a falaknak? Bolond!!

-          Úgy mondod ezt, mintha bármikor is normális lettem volna – s mutató ujjamat körkörösen mozgatom fejem mellett.

-          Ez köztudott rólad, na gyere vigyük el az állatokat Ildiékhez, mert még a végén lekésed a géped és itt maradsz a nyakunkon.

Széles mosollyal az arcomon utoljára suttogom a hátam mögött halkan kattanó ajtónak, ami mögé a múltam végleg bezárom.

-          Viszlát.

Ildiékhez érve, ők már a kapuban toporognak. Nevetséges, úgy csinálnak, mintha örökre mennék el. Tőlem aztán nem szabadultok azért olyan könnyen. Lökött nőszemély mostohaanyám máris a nyakamba csimpaszkodik, megfojtva szeretetével.

-          Oké, oké, de megfulladok – nyögöm

-          Hiányozni fogsz – mondja, de ölelését még szorosabbá fonja.

-          Tudom, te is nekem, hisz anyám helyett anyám vagy.

-          Vigyázz nekem magadra! Én meg ígérem, épségben és kigömbölyödve kapod vissza a kis kedvenceid majd ha hazaérsz.

-          Ajánlom is! – mondom, miközben szerető karjait boncolgatom magamról.

Erre a végszóra kutyám máris a többi kutya közé veti magát és viháncolva eltűnik a kertben. Cicámat letesszük a többi fajtársa közé. Harcias természete egyből előjön. Mosókefeként járja körbe az új területét, a többi macska pedig tágranyílt szemekkel figyeli minden lépését. Nem lesz egyszerű az összeszoktatás, de bízva Ildi tapasztalataiban megnyugodva hagyjuk magukra őket.

Kiülünk a kertbe. A békeszigetére. Imádok itt lenni, minden annyira él itt. Ez a hely még így késő ősszel is egy csodaként ér fel. A sok vadvirág és a nagyfenyő alatt sűrűn benőtt borostyán, mind jóleső és megnyugtató hangulatot kelt az emberben. A terasz körül virágzó rózsák óvatosan ingatják fejüket és édes illatukkal borítják be a kertet, a fákon át beszűrődő napfény pedig lágyan kergetőzik a növények árnyékaival. A kert madarai, amiket Ildiék szoktattak ide, kis zenekarként kora tavasztól késő őszig koncerteznek. Az egész jelenség mindenkiben egyfajta meghittséget szül és jókedvű beszélgetésbe kezdünk, poénkodás célpontjaként engem kiszúrva. Mindenki egymás szavába vágva körvonalazzák ki a jövőbeni életem részleteit. Tekintetem nem győzöm egyikről a másikra kapkodni.

-          Ej de éles mindenkinek a nyelve! Nem ti utaztok, hanem én. Nem kéne itt a repülőgép szerencsétlenségeket a falra festeni. Így is kiver a víz már most pedig még kilométerekkel távolabb vagyok a reptértől.

-          Hát nem mindennap utazol ilyen messzire, kellett neked ezt választanod. Most viseld a következményeit, hogy rajtad köszörüljük a nyelvünket.

-          Legalább pár hónap nyugtotok lesz tőlem.

Hangos nevetésbe törünk ki, de ott bujkál mögötte a féltés érzése is.

-          Most már indulnunk kellene lassan. De Ildi ígérj még meg valamit, mire visszaérek, nem leszek egy szobányi kismacska keresztanyja, oké?

-          Jól van, ígérem…de esetleg talán egynek?

-          Se, és kész passz. Csak vigyázz rájuk. A kutyámat is esetleg megpróbálhatnád megnevelni, mert én kudarcba fulladtam ezzel a tervemmel.

-          Rendben, nyugi.

Lassított felvételként állunk fel az asztal mellől és még lassabban indulunk el a kapu felé libasorba rendeződve.

-          Aztán csak okosan és ügyesen azon a távoli kontinensen – szólal meg Ildi.

-          Csak nyugi, belevaló csaj vagyok én.

-          De most komolyan ennél távolabbi helyet nem tudtál volna választani?

-          Nem, ez épp jó távolságban van, minél messzebb annál jobb.

-          Az egy fordítva bekötött világ ám.

-          Na látod épp megfelelő választás, még az éjek és nappalok is felcserélődnek, 100%- ban más világ, pont ez kell nekem. Semmi se fog Magyarországra emlékeztetni.

Gyors megelőzve Ildi további aggodalmas kérdéseit, amik csak súlyosabbá tennék a búcsúzást a kapu kilincsére teszem a kezem, jelezve, hogy most már indulni kell.

- Imádlak téged kicsi Borsó! Vigyázz magadra és épségben érj haza!

- Még egyszer ígérem, így lesz!

A kocsiajtó bezárul, a motor felmordul és mint egy kisebb alakú lakókocsival nekivágunk Ágival a végső magyarországi cél felé.

A reptérre igyekezve az idő percei lassú tempóra váltanak, alig halad az óramutató.  Fészkelődök a kocsiülésben miközben agyam ezredjére játssza le a csomagjaimba pakolt szükségek listáját, az iratok sorrendjét a kézitáskámban.  Kezdek begolyózni tőlük. A feszültség és az izgalom már robbanásig tolul fel a gyomromban. Ági is egyre sűrűbben pislog át rám vezetés közben, növelve bennem az idegességet.

- Hé, ne engem figyelj, hanem az utat, mert a végén a reptér helyett egy bokorban kötünk ki.

-Oké, de minden rendben van? Kicsit sápadtnak tűnsz.

- Na még szép, épp most készülök a világ másik felébe és az agyam kezd összeomlani, már arra se emlékszek, hogy mindent elraktam-e ami kell. Kész káosz a fejem.

- Most már nem találod annyira jó ötletnek ezt az utazást?

- ohh dehogynem!! Ezerszer átbeszéltük már, hogy miért kell mindez számomra. Épp most kell elkezdened a kötekedést?

- Nem kötekszek, csak féltelek. Még mindig őrültségnek tartom az egészet. Közelebbre is mehetnél, ha gond van akkor könnyebben tudnánk segíteni.

- Így is borzasztó sokat segítetek nekem, majd megoldom, ha gond adódik. Te mondtad, hogy minden helyzetben a talpamra érkezek, nem?

- De igen. De kicsit felelőtlenségnek is érzem, hogy a fél örökséged erre költötted el és még mennyit fogsz majd? Ha hazajössz, mit fogsz csinálni? Erre gondoltál már?

- Majd ha a visszaút előtt leszek akkor gondolkozok rajta, addig nem idegesítem magam még ezzel is.  Egyébként meg, ha már lúd legyen kövér, nem igaz?

Vigyorral próbálom Ági feszültségét elűzni, kisebb- nagyobb sikerrel, mert bár mosolyog, a szemei mást mutatnak.

-          Felelőtlen vagy!- korholódik, miközben újra az útra koncentrál.

-          Ezzel teszem az életem érdekessé. – vigyorgok.

Ági hirtelen mély csendbe burkolózik, gyanúsan hallgatva.

-          Na most ugye nem fogsz itt sírni? Légyszi ne, megegyeztünk, én se sírtam mikor ti repkedtetek évekig Angliába. Én pedig nem évekre megyek, csak 4 hónapra és remélem, hogy mire visszajövök addigra olyan éles lesz az angol tudásom, hogy csak na.

-          Nem fogok sírni, isten ments, sminkelhetnék újra. De ha már kint vagy a nyelvtanuláson kívül élvezd is ki a kintlétet. Igazán kereshetnél végre magadnak valami értelmes pasit is.

Ági mindent sejtetőn rám néz és tekintetében látom már a folytatást is.

-          Na felejts el te nőszemély! Tudod nagyon jól, hogy nem ez a célom. Még az hiányozna, hogy egy felesleges púpot szerezzek a hátamra. A pasikkal csak a gond van!  Ismersz már, hogy mindig a rosszba nyúlok bele. Micsoda öröm lenne, ha ugyanezt követném el a világvégén.

-          De gondolj bele, ha mégis ott kint találnál valakit, aki végre meg is felel a Te magasra tett mércéidnek. Ki tudja, még lehet, hogy férjhez is mész.

-           

-          Ne nevettess! Én meg a férjhezmenés két külön világ, mikor voltam én az a tipikus feleségnek való! Kizárt! A helyzet tisztázása érdekében, pedig kijelentem, hogy nem pasizni megyek ki, értendő?

-          Hallom én amit mondasz, csak nem értem. Sose gondoltál arra, mi lesz, ha tényleg kint találnád meg a nagy Őt? Én biztos rajta lennék az ügyön.

Cinkos mosoly suhan át az arcán és látom ahogy lelki szemei előtt elképzel egy ausztrál adoniszi istent.

-          Hékás, te csak hagyd abba az ábrándozást, szinte férjes asszony vagy már. Mire hazaérek ajánlom, hogy így is legyen, bár azért az esküvővel megvárhatnátok. Semmi pénzért nem hagynám ki, hogy fehér ruhában lássalak téged. Most már egyenesbe jöttetek a Gyulával, ideje, hogy benőjön a feje és elvegyen.

-          Na most te ne hülyéskedj, tudod, hogy milyen akadályok vannak. Már megbeszéltük, hogy még én se nagyon agyalok a család gondolatán.

-          Na és miért nem? Mert nem volt meg az anyagi keret hozzá, de most már minden meg van, hisz Angliában eléggé megdolgoztatok érte. A többi pedig már csak semmiség, megoldható. Csak Gyulába kéne beleverni a gondolatot.

Jót mosolygunk mindketten. Örök téma volt köztünk a pasis ügyeink, a legkisebb részletekig kitárgyaltuk az összes kétségeinket és a legmegdöbbentőbb élményeinket is. Nem voltak titkaink, de nem csak ebben, semmiben sem. Ági volt az egyetlen ember az életemben, akivel mindent és teljes őszinteséggel meg tudtam beszélni, igaz néha mindketten csak pislogtunk mikor tanácsokról volt szó, de leginkább csak jókat nevetgéltünk az egészen. Ez 15 éve nem változott köztünk. Igaz volt idő, mikor eltávolodtunk egymástól, de úgy tűnik a sors úgy akarja, hogy mi barátok maradjunk míg élünk. Nem győzök elégszer hálálkodni, hogy ilyen remek barátnőre találtam anno és még a borzalmas természetem ellenére is kitart mellettem, igaz nem ő volt az egyetlen.

A kocsi mellett a táj egyre gyorsabban halad érezhetően közeleg a végső pillanat. Hangulatunk is kezd egyre laposabbá válni. Ági töri meg az újra bekúszó csendet.

-          Nagyon messze leszel. Hogy fogunk tudni beszélni veled?

-          Tudod, ismered már te is azt a jól bevált módszert: email. Másképp lehet nehezen beszélnénk, mivel mikor itt nappal van ott éjszaka és fordítva. Nem hinném, hogy hajnalig fent lennél, hogy skype-on beszéljünk egymással. Talán esetleg hétvégenként. Ne aggódj emiatt, jelentkezni fogok és annyi fényképpel foglak elárasztani, hogy nem fogod győzni.

-          Tényleg, fényképeket küldözgessél ám, de ne csak olyat, amin a tájakat kapod el, hanem te is legyél rajta, úgy látszani fog később, hogy tényleg ott is voltál, nem csak a szomszédba ruccantál át.

-          Küldeni fogom, amint el tudom intézni az internetet.

-          Azért mégis, ha találkoznál egy értelmesnek tűnő pasival, mindenképp jelezd, azt meg főleg, ha házasság lesz a vége, mert akkor búcsút kell intenünk egymásnak, mivel te kint maradsz mi meg nem igazán fogunk tudni kiutazni hozzád olyan messzire.

-          Oh te jesszus, beszélsz nekem hülyeségeket. Mondtam, hogy nem pasizás a célom, hanem, hogy tanuljak, és kicsit magamnak éljek és megtaláljam önmagamat. Ne izgulj, megmaradok neked.

-          Nem akarom, hogy önzőnek tűnjek, de jó lesz ha hazajössz. Ne merj kint maradni oké, hozd haza inkább azt az ausztrált ha összeakadsz vele.

-          Nem áll szándékomban 4 hónapnál tovább kint maradni. Ígéretemhez híven, veled együtt fogok fogatlan banyaként a pletykapadon ücsörögni és bottal kergetni az aktuális szingli papákat, persze ha Gyula addig se hajlandó elvenni feleségül.

Hangos nevetés veszi át a laposodó pillanat felett az uralmat. A magnó hangját felcsavarom és hangos hamissággal énekelni kezdünk, borzalmas angol nemtudással. Az utazás további része felemelően jó hangulatban telik, szinte a percek is velünk együtt mulatnak, gyorsítva tempójukon. Az útról egyre jobban látszódni kezdenek a reptér fényei.

-          Parázol már?

-          Az nem kifejezés! Kezdem megkérdőjelezni saját épelméjűségemet, hogy ilyenbe belevágok…ráadásul egyedül. A 24 órás repülőúttól pedig a víz is kiver. Ráadásul amilyen kétbalkéz vagyok, biztos elveszek ezen a reptéren és idegességemben azt se tudom majd  mit kellene csinálnom. Arról nem is beszélve, hogy a kutya se fogja érteni odakint, hogy mit akarok mondani, az én kusza nyelvtudásommal a végén a térképről is sikerül majd lemásznom.

-          Nyugi, mindig ügyes voltál és határozott, hidd el segíteni fognak neked. Csak mosolyogj szépen. Nehogy már ez kifogjon rajtad, többet megéltél, mint eddig bármelyikünk.  Egyébként is mindent leszerveztek neked nem?

-          Ne fényezz légyszi. A jelenleg melletted ülő barátnőd az idegbaj szélén áll és kezem- lábam remeg. Kezdem hülye ötletnek tartani ezt az utazást.

-          Pffff….- és ezzel be is rekeszti Ági az általa feleslegesnek vélt hisztimet.