Borús, felhős őszi reggel. Az esőcseppek is álmosan szitálva hulltak alá felhőkbe bélelt otthonukból. Mindenki sietősen haladt a közeledő zápor elől, de egy lány, sötétbarna hajjal, megadóan állt a tömeg közepén. Nem mozdult, csak várt. Arca szürke, szemei beesettek és az a nehezen felszedett pár kiló se simította ki komor vonásait. Külseje korát meghazudtolta, örök fiatal volt mindenki szemében, de a tekintetében bujkáló szomorúság mégis koravénséget tükrözött vissza. Ruhája egyszerű, nem tűnt ki az előtte s mögötte rohanó emberek közül, közéjük olvadt. Egyedül a mozdulatlansága hívta fel rá a figyelmet. 

Csendben állva várta a rázúduló zivatart. Majd, ahogy a szitáló cseppek gyöngyökké formálódtak, úgy némán tűrte, hogy haját benedvesítsék, s elhalva folyjanak le arcán.

Nemrég ébredt, tekintete még homályos, nem látta a külvilágot, de mintha nem is akarta volna. Legbelső világában járt. Egy sűrű rengetegben, hol minden kihalt, s alig találni rajta zöldellő rétet, hol a napsugarak játszva kergetőzhetnének.

A lány lelkét beszőtte egy erős szárú méregzöld lián, mely oly régóta karcolta szívét acélos tüskéivel, a sebek megszámlálhatatlan sorát, mély hegek jelzik, melyek lelkét többször sértették fel, mint földi éveinek száma. A vaskos növény szárainak börtönében alig hallható hangja. Pedig segítségért kiált, de a lány túlzott büszkesége száját hallgatásra ítélte. Úgy érezte, eléggé erős volt ahhoz, hogy ezt a terhet magával cipelje, mert bírnia kellett.  Nem nyitotta ki igaz énjét senki számára se, még önmagának is csak egy résnyire engedett bepillantást, félve attól, ha kitárja a kapukat elveszik a mögöttük feltáruló érzelmek káoszában. Volt idő, mikor tárva-nyitva állt ez a világ mindenki előtt. Gyermeki bizalma a rendületlen volt, s még nem kovácsolt erős lakatot lelke bejáratára.

Ahogy múltak korának évei, sok mindent tapasztalt, ahogy egyre több, szívéhez oly közelálló ember okozott neki csalódást, úgy záródott lassanként az ajtó. Bezárva mögé önmagát sok évre, egyedüli magányosságba taszítva, s csak egy-két szívébe zárt szívnek nyitotta ki, de azt is alig-alig. Félt újra megsérülni, de még így,az erős bástya mögött se tudta az erős tüskék szúrásától megvédeni törékeny lelkét. Belülről kezdték el roncsolni. Vádolta saját magát, gondolatai gyötrelmes éjszakák s nappalok ezreivel sújtották, marcangolták álmait.

Álmait egy családról, mely soha se létezett számára, egy családról, melyben nincs melegség, nincs szeretet se tisztelet. A lány fiatal éve ellenére túl sok mindent élt át. De nem a világ által okozott csalódottság keményítette meg, hanem az a kegyetlen valóság, amibe beleszületett. Gyermekként még fel sem fogta milyen súlyos kereszt is nyomja már kicsiny vállait, szemei még színesnek látta a tájat maga körül. De mindez foszlani és szürkülni kezdett, tudatába bekúszott a keserűség. A családjáról felállított biztos alapoknak hitt pillérek omlani kezdtek és ereje kevés volt, hogy megtartsa őket, de még ő maga is túl fiatal volt. Mégis gyenge kis karocskáival sokáig pakolgatta vissza a súlyos köveket, de mindinkább rájött, hogy felesleges, újra és újra visszagurulnak azok.  S a remény, hogy egyszer ismét teljes pompájában álljon végleg elúszott a távoli óceán vízén. A lány kitartóan ugrott bele oly sokszor ebbe a mély vízbe, mentve a menthetőt, bízva a család összetartásában. Tapasztalatlan szíve naivan hitte, hogy minden rendbe hozható, s reményei mindig újjászülettek, ha azok körvonalai halványodni kezdtek.

Aztán eljött az idő s ráébredt a való tényekre. A reményei és naivsága hirtelen megszűnt és csak tehetetlenül állt nézve, ahogy végérvényesen széthullott minden körülötte, s lelke vele együtt süllyedt el.

Egy édesanya, kit teljes szívéből szeretett, tudását és bölcsességét tisztelte és büszke volt rá, mégis saját önzőségétől és buta makacsságától vezérelve csak bántotta őt, az évek alatt egyre súlyosabb terhekkel vádolva.  Egy anyát, kiről nem tudta, hogy lelke csak egy lehetvékony szálon lóg, aki egy elvesztett gyermek fájdalmával, a húga és saját férje árulásának súlyával a szívében utolsó erejével egyetlen lánya felemelésének szentelte éveit, miközben már tudta, hol vet véget életének.  A lány idősebb korára érezte, hogy valami nem volt rendben, érezte anyja gyengeségét, s éveken át féltő szemekkel figyelve óvta őt, mégse tudta megmenteni. Elvesztése a lányt darabokra szakította, lelkének üvegszilánkjai saját szívét is átdöfték. Maró önvádakkal teli évek, a korai egyedüllét és a hirtelen felnőtté válás a lány arcát szoborrá változtatták. Mosoly ritka jelenség lett az életében, s édesanyja hiánya szíve teljes egészét felemésztette. Útjait szellemként járta tovább.

Terheit súlyosbították apja által okozott újabb és újabb „felemelő” szülői aggodalmak. Melyek leginkább csak a lány gondolataiban éltek, de a valóság merőben mást mutatott. Az apjához való mérhetetlen ragaszkodás és remény, hogy szeresse őt, hogy két féltestvére mellett őt is lányának tekintse, oly annyira elhomályosították, hogy lelke ajtaját kinyitotta. Hagyta, hogy olyan sebeket ejtsenek rajta, melyek soha be nem gyógyulhatnak. Majd belefáradt, nem akart tovább küzdeni, nem akart többé egyedül lenni, gyengesége túl nagyra nőtte magát, s nem látott kiutat ő se már ebből a fertőből, mint ahogy édesanyja se.

Jellemének tisztasága ráébresztette, hogy az általa felállított vádak, melyekről úgy gondolta, azok kergették halálba, azt az embert, aki igazán szerette, nem a saját hibája volt. A tudat felszabadította szíve egy részét, a magába vetett bizalom és az erő, hogy erősebb lehet, hogy nem léphetnek rajta keresztül a baljós és egyetlen kiútnak tűnő elképzelését, mint a tavaszi szellő a gyengébb virágszirmokat könnyedén elfújta.

Körvonalazódott a lány előtte, hogy a családban uralkodó irigység és pénz utáni hatalom, mely mindenkit eltorzított, volt az oka mindennek. Anyja húgát kezdte vádolni, kinek nem volt akadály nővére férjét elorozni, nagymamáját, ki félt egyetlen megmaradt lányával szembeszállni, s aki mély hallgatásba burkolózva, hagyta tovább kúszni a mérget, inkább elutasítva idősebb lánya szeretetét, így megfelelve az erősebb akaratának.  S nem utolsó sorban apját, kinek jellemgyengesége és jómódú jövője elvesztésének félelme miatt, nem engedhette, meg, hogy eldobott és elhagyott lányát, ki a nagyvilág veszélyeiben egyedül maradt, segítse és szeresse. Inkább ő is ellene fordult, s ezzel olyan hatalmas fájdalmat okozva a lányban, hogy lelke még megmaradt részeit is összezúzta. De édesanyja emléke által megszületett kitartása nem engedte, hogy újra teljesen összetörjön,s továbbra is hitt apja szeretetében, hogy ha kitartó és megmutatja, hogy ő is értékes ezen a földön, ha megláttatja vele, hogy szíve nem süllyedt bele az emberi gyarlóság mocsarába, hogy büszke lehet rá, mert még mindig talpon van és egyedül is megállta a helyét a világban, akkor apja egyszer tényleg átöleli majd és a fülébe súgja neki: szeretlek lányom.

Évek teltek el és ez a remény halványulni kezdett a lányban, de még gyökerei a lelkébe ágyazódva várták, hogy arra az egyetlen szóra, vagy elismerő apai pillantásra újra kihajthassanak és virágba borulhassanak.

De a lány várt és várt, s ölelés helyett szigorú szavakat és elutasítást kapott. Míg a családok legtöbbje a csatatéren egymásnak vállvetve vívják együtt a harcot, addig ez az elfajzott rokonság egy véletlen pillanatban hátbaszúrja a másikat. Ez történt, mikor halált halál követve a nagyszülők a családra hagyták a régóta retteget örökséget. A lány már anyja halála után tudta, ha eljön ez a pillanat védőfalait gyorsabb tempóban kell felépítenie mire a harctéren egyedüli hősként kell majd állnia. Egyedül ő maradt meg a család azon ágán, akit soha se becsültek meg és a szeretetükkel sem tüntettek ki, s ezzel olyan életbe taszítva mely éles sziklákkal volt kirakva. De a lány megmászta mindet, átjutott minden égbenyúló zord hegységen és a legmélyebb völgyből is kimászott. Tapasztalatai és a melléjük társult barátai, kiknek betekintést engedett a zárt ajtaja mögé, mind olyan emberi tulajdonságokkal gazdagították és erősítették meg, melyek útmutatóként segítették őt a tovább haladásban.

Igaz, félt, ha szembe kellett néznie a farkasokkal. Hangja sose volt, mindig némán és türelmesen tűrte megalázásukat és földbetiprásukat, de nem tudták, hogy ez lesz az ő vesztük. A lány lelkét, bár ezeregy seb ékesítette, ereje nőtt, még ha az ellenség szemei előtt mindez láthatatlan maradt. Minden csalódása és gyötrelme mellett egy új láthatatlan segítő kéz fogta meg, s tolta előre, a gyűlölet dühe.

Ez a lány, aki a szakadó esőben mozdulatlanul állt, hagyva, hogy az esőcseppek már vadul kopogjanak vállain, nem ugyanaz volt, ki megadóan állt a tömegben, néma harcossá vált. Harcossá, aki újra és újra felállt, ha padlóra küldték, már nem számított neki, hogy családja szeretni fogja-e valaha, nem érdekelte apja szeretete, s testvéreivel se akart már újabb esélyt adni e rom család összekovácsolására. Már nem érezte kötelességének, hogy behódolva viselje tovább a kivetettek büntetését. Minden mindegy lett. Végre önmagának akart csak megfelelni, saját maga alkotta világában akarta jól érezni magát.

Az eső ereje egyre nőtt és nőtt, ahogy a lány lelkében a vágy, hogy rabláncként szíve köré tekeredett méregzöld lián szárait elszakíthassa……örökre.

De még mindig nem mozdultak karjai, hogy letépjék a tüskés növényt. Érezni akarta még az általuk okozott fájdalmat, a dühöt, a haragot, melyet családja oltott bele lelkébe, de sohase engedte elszabadulni. Kicsinyes dolognak tartotta és nem önmagához méltónak. De most akarta.

Elege volt. Mindenből. A szabadjára engedett harag olyan erővel járta át teljes testét, mint ahogy egy dübörögve betörő vihar a búzamezőkre, minden búzakalászt meghajlásra kényszerítve. Ordított volna, kieresztve végre minden maró kínját, minden keserű emlékét, melyek ezt a dühöt táplálták benne. Mint egy fékezhetetlen bika úgy gyűrte le a lányban megmaradt ellenállást, felszabadítva benne az ősidők óta eltemetett indulatokat.

Dühével együtt a természet haragja is lázadozni kezdett. A lágy zivatari eső szellője vad, tomboló széllé vált, előhírnökként tépázta a fák leveleit: vihar közeleg, s már ott állt a célszalag előtt, őrülten rázva azt, hogy átszakíthassa. 

Az égen szaladó, eddig barátságos felhők sötétkékbe, majd feketébe váltottak. A lány még mindig csak állt, nézve a körülötte éledő erőt, s érezte lelke vele együtt fog villámokat szórni. Arcát egyre jobban mosta az eső, haját már nem szellők simogatták. Ruhája megtelt vízzel, de mégse érezte súlyukat, se hidegségüket. Robbanni akart, s várta a megfelelő pillanatot, miközben az égre emelte tekintetét. Szemei előtt nem a felhőket látta, hanem a létét megkeserítő emberek arcait, lenéző arckifejezésüket, hallotta hangjukat, kárörvendő nevetésüket. Elég volt! Ordította lelke. Élete eddigi visszafojtott haragja most mind egy helyre gyűlt benne…a szívébe. Fogva tartói szárai recsegve szakadtak tüskéit pattogtatva. De tűhegyei már nem a lány lelkébe fúródtak, egyenesen dühe kiváltóira irányították útjukat, védelmezve eddigi rabjukat.

Hirtelen kitárta karjait, s mozdulata mellé a vihar is egy villámot küldött, jelezve, hogy ereje a lányé is.  Élvezte a tomboló indulatok hatalmát. Nem akart többé jó lenni, most nem. Utálta a társadalom és családja által rá osztott szerepet, melyet megadóan tűrt. Nem akart többé senkit se meghallgatni, másoknak segíteni. Nem akart többé megfelelni senkinek se. Eldobta végleg az álarcot, mely a világ felé mosolygott helyette.

Fülében egyként dübörgött a vére és a körülötte tomboló vihar mennydörgései. Ereje már-már akkora volt, hogy akár fákat csavart volna ki a földből a heves széllel együtt.

Eggyé vált a természet haragjával, vére közös erővel zúgott az égiháború hangjaival, mint egy hatalmas vízesés, elmosva mindent mik megkeserítették.  Pusztította, irtotta lelke gyomjait, tövestől tépte ki magából, míg a végére semmi se maradt már benne.

Megkönnyebbülés járta át testét és szíve végre fuldoklás nélkül újra szabadon dobogott. Egészében megbocsátott. Az idáig vezető útja, bár nehéz és rögös volt, de a lány teste minden erejét összegyűjtve, utat engedett a megbocsátás kegyes valójának és a régi, szívből jövő mosolya újra felragyogott arcán. Felnézett az égre, eltűntek a fekete felhők, s velük együtt a dühe is. Érezte, most már teljes valóságában, neki mennie kell, s ha úgy gondolta bármikor is, hogy ez csak menekülés lett volna, most mindez nem zavarta. Sérült lelkét bezáró ajtókat kitárta, s a káosz helyén már csak egy kis doboz hevert, kicsi kék masnival átkötve. Ennyi mi megmaradt, emlékeztetve majd arra a mély völgyre, melyből kijutott.

Lényének nemes megbocsátása laza eleganciával rátelepedett múltja őrzőjére, körbeölelve szeretetével.

A lány utoljára még hátramosolygott a kicsi kékségre és most már csak a sárgaköves utat látta maga előtt, amire rálépve elindult új élete felé, egy új világba, melynek alapjait már ő építhette fel.