8. részlet

                Vasárnap reggel volt. Alig bírtam aludni az izgatottságtól, s erre még a kis fenevadjaim is rásegítettek. Korgó gyomrukkal, és sötétben csillogó éhező tekinteteikkel zaklattak egész éjszaka. Hiába igyekeztem tudatni velük a várakozás fáradalmait. Nem értették a türelem jelentését, s nyáladzó szájukkal, inkább enni kértek. „Mert hamarosan ebédidő…”
                Délelőtt próbáltam mindent megtenni, hogy figyelmem mással játsszon, de lüktető kattogással még magára váratott a hétfő. Próbára tett a tévézés, olvasás, számítógépezés, de mind-mind csak a halál és az éhség körül forgott ekkorra. Szenvedtem végig, s nem tudtam mit tegyek az izzasztó őrület ellen. Időmet számlálgattam a parkban séta közben is. Majd esetleges időt emésztő alvásra haza tértem, hogy aludjak, de mindezt hiába. Nyughatatlanul terültem el végül az ágyamon.
                Lehunyt szemekkel bámultam a szemhéjak által fedett világot. De mikor ereimben sodródott a vér, agyamba úgy pumpálódott, hogy az elkövetkezendő nyomást már nehezen bírtam. Megint fájdult fejem, s akármennyire dörzsölhettem, nem múlt el.
                Ekkorra az elsötétült elmémben halovány szikrázó foszlányok szállingóztak. Emlékképek lehettek, de széttépett darabjaik különböző töredékekből álltak. Majd szálakat fújdogált agyamban a gondolat, de felismerésem csak lassan támadt. Egyre erősebben tapadtak egymáshoz a repdeső szilánkok, s felépítettek körém egy világot.
                Kocsimban ültem, mobillal a kezemben, s vezettem. Ismerős női hang beszélt, de nem értettem. Majd a párbeszédnek vége, elraktam a mobilt, s megingott a kormány kezemben. Közeledtek a táblák, s a motorháztetőn keresztül a tetőnek csattantak. „A baleset, már megint.” De nem értettem még mindig, hogy vajon, kivel társaloghattam. Egyre biztosabb voltam, hogy apámról is szó esett.
                A régi házunkban találtam magam. A kockás szőnyegen játszottam egy piros kis autóval, s láttam, miként húgom lányosan fésülgeti babáját. Boldog volt a pillanat, s a karácsonyi égők világítottak meg mindent. A fa is feldíszítve állt, s anyám süteményt hozott be. Annyira kellemes illat terjedt, a puha finom étel, s a meghitt játszadozás beragyogtatta az élményt.
                De ekkor megjelent apám, s a hangulat megfagyott. Anyám arcán a kétségbe esés villant át, s gyorsan felállt. Gyermek fülünknek érthetetlen szöveggel hadonászva kiabálni kezdtek, majd egyre közeledtek egymáshoz. Hirtelen lendületet vett apám jobb keze, s anyám elejtve a sütis tányért, a földre rogyott. A zsarnokos mély hang belepte a szobát, miközben húgom sírása keveredett a karácsonyi háttér muzsikával. Anyám szótlanul összeszedte a szétmorzsolódott piskóta hullákat, és a tányér szilánkos maradványait. Láttam amint egy vörös kis kalandor leugrott angyali arcáról, s a szőnyeg mellett a padlóra cseppent. Apám felkapta kabátját, s kiviharzott a házból. Éreztem a kinti hideg levegő belopódzott a szobába és lázasan megsimította arcom. Húgom keserves dala nem pihent, s én csak ültem a szőnyeg sarkán. Némán.
                Ez az emlékkép is széttört, s felriadtam. Zihálva felkaptam jobb kezem, s orromhoz emeltem. Elérve azt éreztem, hogy langyos meglepetés várta. Valamitől megeredt orrom vére, „De jó.”
                Hideg vízzel áztattam arcomat, s kicsit nyugodtabb közérzettel örültem, hogy elállt a vérzés. Pedig csodáltam, hogy a tőlem eredendő pirosló anyag, hogy kergetőzött az átlátszóval, s a lefolyóba tartó sodrással.
                Legalább annak örültem, hogy ébredésemre már nyugvó irányba mozgott a nap. S kicsit felmordult valós gyomrom is. Így, evéshez készülődtem, s majd miközben az egyre terjedő égett szag belepte a házat, az álmokon kezdtem gondolkozni. Azon, hogy milyen ártatlan érzelmekkel telhetett a karácsony régen, s hogy, apám milyen értékeket képviselt a házban.  Mert, habár nagy szigora volt, ő is ember volt. Legalább is, részben még annak tartottam.
                Gyorsan ettem, talán meg is fájdult tőle a gyomrom, de az újra előbúvó izgatottság mellett észre se vettem. Arra is alig eszméltem fel, hogy csörgött a telefon. Félbe hagytam az étkezést, s felvettem a kagylót.
- Hellóka, maróka! Mi a helyzet cimbi-mimbi? – fogadott Pali pörgő hangja.
- Hello. Nem sok, éppen eszem.
- Ó, és nincs-e kedved inni is??
- Hát … - hallgattam el egy pillanatra, de úgy véltem, jobb dolgom nem akadt, s legalább ez elterelte volna figyelmemet.
- Na, gyere már! Régen volt már szilveszter!
- Ja, a múlthéten.
- Na, látod! Akko gyere! Ne félj, most nem lesz semmi komoly cucc.
- Komoly cucc? Miről beszélsz te? Mit csinálsz?
- Ejnye, itt vagyok egy kis kocsmában, de van itt egy olyan csaj… Atya úr ist…
- Szóval segítség kell? Ezért hívtál?
- Persze, felőlem inni is jöhetsz. De nem ártana egy kis fényezés nekem, már ha érted.
- Ja, értem.
- Akkor jösz? Csak egy kicsit, na!
- Jól van. De hova menjek?
- Puff, hát valamilyen Körös izé, meg olyan harminc valamennyi, meg asszem Rozsdás valami vagy mi.
- Persze. Akkor olyan két-három óra, míg kitalálom hova is menjek. Vagy netán, elmeséled nekem érthetőbben?
- Jaj, már! Ne csináld! Telefonon küldök címet, csak igyekezz! Kövess gyorsan! A csaj sem lesz itt akár meddig.
- Oké, akkor indulok. Nyugodj meg!
- Remek, akkor várlak öcsi bogyó. Na, hali.
Megszakadt a vonal, s próbáltam jó pofát vágni a küldetéshez. Beraktam a mosatlant a mosdóba, és engedtem hozzájuk vizet, hogy legalább ázzanak, míg nem vagyok otthon. Behuppantam a kocsiba, s a telefonnal elügyeskedtem magam a célponthoz.
                A környéken elég sötét volt. A lámpák szórva, ha égtek sárgás fényükkel. A víz közeli hely olyan érzést kölcsönzött mintha kikötőhöz hasonló kis kocsmához igyekeznék. Bár igaz, ez a kikötő egy mocskos városi beton tenger közepén feküdt, s behálózták az épületek. A sikátorokban megtalálhatóak voltak a kalózok s a csövesek egyaránt. Közeledve a kocsmához az utcasarkokon szirének is énekeltek, bár torzult képűk és hangjuk elrettentő volt, mint sem elbűvölő. Rosszféle környék lehetett, de egy fokkal jobbnak mutatkozott a mulatóhelytől megvilágított terület.
                Meglehet, hogy rossz úton érkeztem, s más irányból szebbnek véltem volna a környéket, de akkor sem szimpatizáltam a hellyel. Féltve hagytam kint a kocsimat, s besétáltam a kissé zajos helyiségbe. Bent sarkokba verődve állt a füst, s asztaloknál ültek a népek. Mocskos szakállú, hiányos fogazatú emberre is lehetett akadni, de az üvegből épített kis kuckóját inkább elkerültem.
                Megtaláltam Palit, aki rikító ingben ült a pultnál, s nekem integetett egy áthaladó kisebb felhőn keresztül. Odalépegettem mellé, s helyet foglaltam. Könyökömet a pultra szándékoztam tenni, de a ragacsos felület megmásította döntésemet.
- Végre, hogy itt vagy már! – üdvözölt óráját nézve.
- Te is hiányoztál nekem. – s amint megszólaltam, kezdte tüdőmet szúrni a benti ’ levegő ’.
                Nem csajozásra alkalmas terepre tévedett vadász barátunk, ha csak nem egy csiklandós bajszú, tokát megrebbentő, pia szippantót szemelt ki magának.
- Mégis mit keresünk mi itt? – kérdeztem, remélve rövid ott tartózkodásunkat.
- Figyeld meg! Aki keres, az talál. – húzta fel szemöldökét egy magabiztos mosollyal.
- Itt? Talál? MIT? Nézd, én nem akarok beleszólni, meg vannak a sajátos dolgaid, de talán akad ennél jobb hely is. Szerintem. Csak úgy hozzáteszem.
- Nyugalom. Türelem rózsát terem. – mosolygott tovább.
  Végül arra jutottam, a benne lévő alkohol már megtette hatását, s rendeltem magamnak is inni. Nem akartam száraz torokkal lemaradni Pali bűvész mutatványáról, mely másnap reggel ért volna véget, mikor a becserkészett hercegnő a felkelő napsugarak hatására ogrécé változott volna vissza.
                Már tíz perce üldögéltünk, míg Pál az óráját nézte, én meg számolgattam a szemem gúvasztó áraknál miből igyak, mennyiért. Később felhagytam a fogyasztással, mert eszemben volt még, hogy autóm kint reszkethetett magányosan az épület előtt. Szemmel néhányszor rátekintettem a bejárati ajtóra, s elképzeltem, hogy átlátok rajta. S halkan nevetgélni kezdtem magamban, majd sóhajtottam egyet.
- Na, elkészültél már? – kérdeztem kíváncsian.
- Még nem. Várunk. – igazította meg ingjét.
- Sokáig?
- Csak ameddig kell.
Visszafordultam a pulthoz, és homlokommal megkopogtattam. Masszív anyagból lehetett, mert a szerkezeten visszahallottam a poharak vékonyka koccanásait.
- Mióta vagy itt? – kérdeztem lehajtott fejjel, s álmosodó hanggal.
- Nem rég. – zárta le egyszerűen a párbeszédet.
- Mire ez a szűkszavúságod? Hova lett a Pali modorod?
- Csak nyugi öcsi. A papi még itt van, csak megvárja, míg kapás lesz.
- Á, értem. –körbe néztem, majd megemlítettem – Szerintem az a hölgy ott a sarokból rád kacsintgat.
- Ja, őt észrevettem már. De, azért szólok, hogy ő egy csávó.
Lehet, hogy kicsit tompult látásom a füst függönyökön keresztül, de a hely is szolgáltatta a helyzetet.
- És mit szólsz ahhoz a sálashoz ott? Várjunk csak!? Az nem is sál.
- Hát, ennyire nem szeretem a szakállas csajokat.
- Nee!  Na, ne. Szerintem most menjünk innen.
Ekkor az egyik ajtón keresztül egy kellemes hölgyemény lebegett át. Formás testtel riszálta magát magas sarkú cipőben Palihoz. Majd megragadta a gallérját és magához húzta.
- Beszéltem apucival. Úgy, hogy már ráérek. – hajolt közelebb barátom füléhez.
- Remek! Akkor mehetünk is.
- Ez kicsoda? – kérdezte a nő, miközben szemeim fel-le járkáltak rajta.
- Ó, ő Dávid. Jó fiú. Egyszer megmentettem az életét... – kezdte volna az elbűvölő technikát.
- Tényleg? Érdekes…
- De, neki mennie kell! – intett fejével, hogy már nem szorul semmilyen támogatásra. – Sajnos, nem ér rá.
- De kár. Akkor magunkra maradtunk. Pár ötletem akad, így is. – s a hölgy szavaitól forrt Pali feje.
- Várj meg a kocsinál! Rögtön elrabollak, csak még fizetek. – küldte ki a fekete hajút.
- Hagyhatod. Apáé a hely, szóval én azt mondom, neked nem kell. – húzta magával a vadász jobb kezét.

- Még jó, hogy meghívtál. – tettem hozzá elégé kifejezően, hátha ingyen megúszom én is.
 - Akkor neked se kell.  – mosolygott. – Na, gyere! – és cibálta tovább a kart.
Pali még tátogott valamit, amit a zajok már teljesen elnyomtak fülem elől. Készültem én is, hogy távozzak, s röpke búcsút vettem a helytől.
                Amint, kifele indultam, az ajtón egy újabb csapat állított be. Pár részeg, és néhány még józannak látszó építőmunkás tarkította a kis sereget. Figyelmen kívül hagytam volna mindet, hacsak közülük egy nem állja utamat.
                Az egyik fehéres szakállú rongybaba megragadta vállaimat, majd arcomba liheget.
- Én tégedet már láttalak valahol!  - eresztette hangját rám.
- Na, Józsi, ne csináld a balhét! – szólt rá az egyik.
- Balhét? – hebegte, s ha nem támaszkodik rám, már eldőlt volna. – Én-e? Hát olyannak ismertek ti engemet?
- Uram, lenne szíves elengedni? – próbáltam még kedvesen elszabadulni.
- De hunnan ismerlek-e? – hörrent fel.
- Sajnos, nem tudom.
- Ej már! Olyan ismerős vagyol! Komám, nem egy építkezésen találkoztunk?
- Kétlem.
- Psszt. Figyelj már! Psszt! De csak halkan! – s hadonászott egyik kezével.
- Mit?
- Én tudom már! Tudom mit tettél! – mosolygott rám pár fogával.
- Tessék?
- Ne féljél! Bennem megbízhatol!
- Jól van, ebből elég. Valamelyik leszedné rólam? – kérdeztem pajtásait.
- Hát most mit csinálsz? Nem szeretsz? – kétségbe esetten kapaszkodott ruhámba, míg próbálták eltávolítani.
- Na, Józsi! Most már tényleg elég! – mormogta az egyik, aki lefogta az ittasabb karjait.
- Engedj el!! Engedj már el Karcsi! Őt kapd el! – kezeivel felém kalimpált.
Próbáltam gyorsan kisurranni a házból, de fülemet még megütötte egy mondat.
- Gyilkos! Alávaló gyilkos! Én láttam! Én mindent láttam! – kezdett átmenni kiabálása szenvedő sikításba.
- Jól van, jól van Józsi! Persze, te mindent láttál. – csitították társai.
- Te mocsok! Most meg menekülsz! De én láttalak!
Érintetlen kocsimba ültem, s haza vezettem gyorsan. Csak otthon vertek tábort az előbb elhangzott szavak.
                „Gyilkos! Én, mint gyilkos? Honnan vette ezt a vénember?” Majd, villámként lecsapott egy gondolat. „Látta, ahogy megöltem Tibit.”