Sok kínlódás árán kerültem erre a világra, ahová én nem is vágytam, de hát engem akkor nem kérdezett senki. 

Egyszer csak arra ébredtem hogy többezer társammal együtt száguldok egy keskeny csövön át, migcsak egyszer végre végetért a nyomás és egy másik, vágre tágasabb helyre érkezünk.

A nagy tülekedésben azt sem tudtam, hogy mit tegyek, csak úgy hagytam magam sodorni az árral. 

Hát itt sem volt éppen veszélytelen az út!  Akiket nem tapostak le a mögöttük tolongók, akik még tudták tartani az iramot, akiket nem emésztett fel a savas oldala a hüvelynek - melyben mindig mélyebbre és mélyebbre jutottunk – azok, versenyeztek a cél eléréséért, melyröl ellenben senki sem tudta hogy mi az és hogy egyáltalán miert is

jó ezt elérni.

Máig sem tudom hogy jutottunk el a hüvely végéhez, aholis nagy áttetszö gömb állta el az utunk.

Sokan próbálkoztak nekiszaladni, beleugrani, de a gömb, mintha csak gumiból lett volna , nem hagyta a betolakodókat magaba jutni.

Szerencsémre – vagy szerencsétlenségemre – társaim kitalálták hogy egy „faltörö kossal“ kéne áttörni a gömb falán, de mivel semi ilyen eszközük nem volt, hát engem szemeltek ki e szent célra.

Beleegyeztem, mert annélkül is felhasználtak volna és igy elsö kísérletre

behatoltam a gömbbe, mely körbefogott langyos, selymes ölelésével és ezzel egyidöben még keményebbé tette falát, ugy hogy a többiek közül senkinek sem sikerült utánam jönni.

Néznem kellett ahogy eddigi társaim szemem láttára gyengültek el és adták fel a harcot a bejutáshoz.

Kis ideig nem történt semmi különös, élveztem a nyugalmat, a csendet, mig el nem kezdtem nöni. Félelmetes érzés volt ahogyan mindig nagyobbá és nagyobbá váltam. Féltem hogy ezt sok ezer, sok millio, sok milliard sejtet hogyan fogom tudni majd összehangolni, hogyan tudom majd uralni, hogy azt tegyék majd amit akarok. Alig tudtam elképzelni hogy ez a sok sok kicsi részecske mind ÉN vagyok.

Éjszakánként, vagy amikor nyugalom állt be a környezetembe, felfigyeltem egy gyönyörü, ütemes mélyhangú dobogásra. Ez megnyugtatott és egyben elárasztott egy elmondhatatlan bizalomérzéssel. Mind tovább hallgattam ezt a hangot, annál jobban éreztem az összetartozást vele. Figyeltem magam, hogy talán nekem is van valamim ami igy dobog, de ennek semi jelét nem találtam. Egy szép nap – következtettem rá, mivel a nyugalom órai befejezödtek – egy nagy rándulás szaladt végig rajtam. Ekkor vettem elöször észre, hogy valami érthetetlen oknál fogva, testem különbözö nyúlványokkal bövült.

Mi lessz ebböl, - gondoltam -, hogyan fogom ezeket a nyúlványokat is használni, mikor csak úgy magktól is elkezdenek néha rángatozni.

Megpróbáltam öket mindig olyan helyzetbe állítani, ahol a legkevésbé zavartak.

Kívülröl nézve biztosan úgy néztem ki még mindig mint egy gömb, mert ugy össze gubbasztottam magam. Igy kényelmesebb is volt, mert idövel éreztem egy selymes védöburok vesz körül, ami csak egy csövön keresztül van összekötve az engem ellátó testtel, - modjuk úgy, hogy anyatesttel - melyröl azonban még semmilyen képet sem tudtam alkotni.

Miér táplál? Miert van hogy néha mintha símogatást éreznék a testemen?  Miért pihen majdnem nyolc órát minden 24 órából és milyért kezd el mindig simogatni ha megmozdítom frissenkapott végtagjaimat?

Lehet hogy neki is vannak ilyen „kinövései“ és örül hogy én is hasonlítani fogok Rá?

Vagy lehet hogy több ilyen lény is van ott kint?  Mintha néha egy a szokottol elütö símogatást is éreznék, vagy ez cask az érzékek játéka?

Mert néha – félek elmondani – de hangokat is hallok! Hogy ez való, vagy csak képzelödés, nem tudom, de jól esik hallani öket.

Van egy vékonyabb, atszellemültebb hang, ami nagyon soszor ugyanazt a hangsort ismétli és egy másik, mélyebb, dörmögö hang, amely több eröt mint meghittséget sugároz.

Jó ideig elfoglalkoztatnak ezek a hangok, melyeket nem tudok még képekhez kötni, csak érzésekhez és érzelmekhez. Az egyik, az anyatest által keltett hangok átjárják az egész testemet és színes képeket közvetít nekem egy világról, ami elölem még el van zárva.

Mindig többet és többet kell fordítani helyzetemen, mert idövel kényelmetlenné valik ez az összecsomagolt helyzet. Ilyenkor olyan jól esik érezni, hogy akár egyenként is meg tudom mozgatni végtagjaimat. Ha valaha kijuthatok ebböl a burokból, elsö doglgom lessz hogy megtanuljak mászni, hogy megtanuljak olyan hangokat kiadni mint amiket most hallok

és összekötni öket egy érzéssel, vagy egy mozdulattal, vagy meg sok minden csodával, ami ott a burkon kívül létezik.

Majd az Anyatest segít, ebben biztos vagyok, mert oly biztonságot érzek benne és oly gondosságal lát el mindennel, mely a növekedésemhez szükséges, hogy ez máshogyan el sem képzelhetö. Egy megbonthatatlan kapcsolat alakult ki bennem az anyatest iránt és akárhogyan is vágyom kitörni ebböl a burokbál, egyben félek is, hogy milyen lessz az a világ, ahová jutok hogy továbbra is meg leszek-e védve, táplálva, símogatva, melengetve.

Ahogyan az idö telt, kezdett szorítani a burok s mintha az anyatest is gyakorolná eltávolításomat, mind gyakrabban szorult össze körülöttem. Valahogy én is megéreztem, hogy eljött a napja a burok elhagyásának.

Hát, ha valaki azt állítja, hogy szép és egyszerü dolog megszületni, az hazudik! Elöször is eltünt ez eddig oly melengetöen egész testemet körülvevö folyadék, mimiatt oly pucérnak, védtelennek éreztem most magma, s kevés idöre rá elkezdett az anytest mindig erösebb és erösebb tolásokkal kitolni egy rettentö szük nyíláson.

Ezek a szük nyílások sosem jelentettek jót számomra – gondolván a bejutásnál átéltekre-.  Érthetetlen hangok hatoltak be hozzám,

tele fájdalommal. Nem tudtam elrendezni a gondolataimat. Miert nem hadja, hogy maradjak ha ennyire sajnál? Vagy ez valami ki nem védhetö folyamat, amit el kell viselni?

Az utobbira tippeltem és megpróbáltam ösztönösen fejemet a hüvely felé fordítani, ahol akkoriban bekerültem.

Hiába próbáltam meg kúszni, azon a szük helyen csak a fejem fért ki.

Két kéz fogta körbe a fejemet és szinkronban a toló nyomással gyengéden húzva segített elhagyni immár kilenc hónapja megszokott és megszeretett helyem.

Még egy csúszás, és kinnt voltam az ismeretlenben, valami idegen kezekben. Fáztam, féltem, legszívesebben visszamentem volna, de nem lehetett.

Hogy hogyan kezdödött el a földi életem? Hat egy nagy pofonnal!

Ijedtemben kitágult bennem valami és levegö áramlott belém, majd riadtan hallottam saját magam hangját és valami kalapács hangját mely egy eddig csak nyugodtan, alig észrevehetöen müködö szerv lüktetö szerv hangja volt.

Sajnos az megprobáltattások nem akartak végetérni, mert elvágták az egyetlen köteléket, melytöl eddig az életem függött, lemostak valami furcsa folyadékkal, ami a megszokotthoz egyáltalán nem hasonlított. Nem tudom hogy lett volna-e kedvem továbbra is itt maradni, ha egyszercsak meg nem éreztem volna újra az Anyatest melegét, szíve dobogását, mellei bársonyos melegét az arcomon és forró tej illatával csalogató bimbóját ajkamon.

Megpróbáltam felnyitni a szempilláimat, de jobbnak láttam azonnal be is zárni, mert csak fényt láttam, ismeretlenül erös bántó fényt. Bezártam hát szemeim és beletörödtem, hogya vilag márcsak ilyen és miután jól bekortyoltam a finom meleg tejböl, egy jólesö mély álomba merültem a nagy események után.