Nagypapával nem volt semmi gond. Időnként hosszú sétákat tett a friss levegőn, a nap többi részét, hintaszékében ücsörögve, a TV előtt töltötte.

A műsorok javarészét átszundikálta. Ellenben, ha valaki ki akarta kapcsolni a készüléket, rögtön felébredt.

Az ilyetén kísérleteket, enyhe, de egyértelmű méltatlankodással fogadta.

Mikor ráolvasták, hogy csukott szemmel nem lehet televíziót nézni, az öreg töviről hegyire elmondta, mit adtak, még a köztes a reklámokat is, így kénytelen, kelletlen, beadták a derekukat.

Természetesen ez csak egy kis, amolyan családi közjáték volt, amit senki nem vett komolyan, sőt talán még élvezték is.

A hétköznapok békésen teltek, és a hét végéken, amikor a család teljes létszámmal jelen volt, kisebb összezördüléseken kívül, ami a legjobb családoknál is megesik, semmi különös nem történt.

Az egyetlen, és súlyosnak is mondható problémát, nagypapa protkója jelentette.

Nagypapa műfogsora, önálló életet élt, és ez sok gondot okozott a tisztes családnak.

Különböző helyeken, és teljesen váratlan szituációkban találkoztak vele.

Hol egy szekrényből kiemelt pohár fenekén kuksolt, az éjszaka folyamán megszomjazót riogatva. Az ember szája éjjel kiszárad, inni vágyik, és mielőtt a poharat szájához emelve öntené magába az áhított szomjoltót, abban a pillanatban szembesül a rávicsorgóval. Rosszabb esetben, mikor az enyhülést ígérő folyadékkal, valami fura kemény dolog is érkezik.

Más alkalommal, a WC ülőkét felemelve, és az áhított megkönnyebbülést várva, a csészéből rámosolyog az emberre..

Előfordult, hogy a leveles szekrényben kucorgott a megátalkodott, őrködve a család tagjainak címzett küldeményeket, mint egy hűséges házőrző eb. Annyi különbséggel, hogy nem volt rajta a kutya.

A családnak nem voltak anyagi problémái. Mind két szülő stabil, jól fizetett pozícióval rendelkezett.

Egy szem gyermekük, a szülők gyakori távollétén kívül, semmiben sem szenvedett hiányt.

Nagypapit is jól tartották, és szerették is az öreget. Viszont, a kódorgó fogsor által elszenvedett megrázkódtatásoknak véget akartak vetni. De mindhiába győzködték. Még azt is felajánlották, hogy csináltatnak neki egy Biokompatibilis Procerát, de ő hajthatatlan volt, csökönyösen kitartott, a kivehetős mellett.

A gyerek felső tagozatba lépve, új osztályfőnökre tett szert.

A szülők természetesen tájékozódtak kiléte felől. Mivel pozitív visszajelzések érkeztek felőle, nem is firtatták tovább a dolgot.

Valami csekélység azonban nyugtalanította őket.

A családlátogatás!

Nyugtalanságuk kiváltó motívuma egy mellékesen tudomásukra hozott információból eredt. Az új osztályfőnök, az első benyomás alapján vonja le a konzekvenciát. Ha az első benyomás negatív, az a gyerkőc, családostól kiesik kegyeiből, örökre, és visszavonhatatlanul!

Hepp, így gúnyolták, természetesen, és kizárólagosan a háta mögött, akik töviről, hegyire ismerték ő heppségét.

Higiénia. Esztétika. Pedantéria. Ennek a hármas kritériumnak kellett megfelelnie azoknak a szerencséseknek, akik a pikszisbe bele akartak kerülni.

Mivel a bejárónő éppen lebetegedett, és idegenre nem akarták rábízni a lakás takarítását, némi nehézségek árán szabadságolták magukat.

Együttes erővel neki láttak a nagytakarításnak. Minden zugba benyúltak, átforgatták a bútorokat, minden foltot, pöttyöt eltüntettek, amit emberi szem érzékelni tudott. Az ablakok, lámpaburák, csempék, kilincsek, evőeszközök a napnál is fényesebben ragyogtak. A WC csészéből akár inni is lehetett volna. No persze, ez csak enyhe túlzás volt részemről! A szőnyegek, takarók, terítők, függönyök, friss illatot árasztottak magukból. Szóval tökéletes rend uralkodott mindenütt.

És elérkezett a nagy nap!

Az idegek pattanásig feszültek a várakozástól, csak nagypapa volt nyugodt.

Túlélt ő már háborút, forradalmat, rendszerváltást, nagymamával ötven év házasságot, csak nem fog ki rajta ez a tanárnőcske, ez a heppes!

Üldögélt nyugodtan kedvenc hintaszékében, ringatva magát, előre, hátra, előre, hátra…

Nagypapát negyedóránként, és felváltva ellenőrizték. Hol nyíltan, olyan, „aztán nehogy valami kópéságot tegyen nagypapa” pillantásokkal, hol csak úgy amolyan álcázott felületességgel.  

Tán az idegek voltak túlterhelve a nagy megfelelni akarási kényszer miatt,de senki nem vette észre, hogy nagypapa nem méltatlankodik, sőt nagyon is csöndes,és még valami huncut mosoly is fickándozik ősz bajsza alatt.

Egyszer csak, megszólalt a csengő!

Szinte mindenkit egyszerre rántott fel ültéből. Mintha valaki parancsszóval vezényelte volna őket, a bejárathoz!

Hát meg jött! Hát itt van! Talán még a római pápát sem fogadták volna, ilyen óriási tisztelettel?!

–        Kezét csókolom!

–        Jó napot kívánok!

–        Csókolom!

–        Üdvözlöm!

–         Tessék beljebb fáradni, foglaljon helyet kedves, ez itt a legkényelmesebb ülőhely, ide parancsoljon, direkt önnek készítettük ide,jó puha párnácskát tettünk bele, megkínálhatjuk valamivel, egy kis sütemény, édes, sós, sajtos, üdítőt, szénsavasat, a nélkülit, rostosat? –

Közben nagypapa bajusza egyre jobban fickándozik, és senki nincs, ki észrevenné, úgy el vannak foglalva Heppel.

–        Igen, hát elég elfoglaltak vagyunk, de a gyerekkel azért sokat foglalkozunk, igen mi is arra tanítjuk, tisztaság, háromnegyed egészség, – höhöhö

–        KAC, KAC, KAC

–        Hehehe, hihihi, persze fő a pedantéria, a higiénia, az esztétikai érzékletességről nem is beszélve, –

Blabla, blabla, blabla.

– Juj, de elszaladt az idő, most már mennem kell, nagyon örülök, hogy megismerhettem önöket, biztos nem lesz gond a kis lurkóval, aki ilyen rendkívül rendezett családban nevelkedik, és ilyen csendes, rendes nagypapája van! –

Szinte hallani lehet, ahogy a család tagjainak szívéről hullnak alá, az aggodalom sziklái.

A bajuszka már szinte, „chorea Sancti Viti, ballismus”, (Vitus táncot) jár, nagyapó orcáján.

– Nagyon örültünk, hogy megismerhettük, reméljük, ha ideje engedi, máskor is tiszteletét teszi nálunk?! –

 Ezek a mondatok ismeretesek mindenki előtt, és köztudott az is, hitelességét illetőleg, egy fabatkát sem érnek!

Hepp feláll, pedánsan indulván, higiénikus, esztétikus otthona felé.

– Jaj, hát nem kell, hogy kikísérjenek, úgy is olyan sokat fáradtak már miattam! Egyébként is nagylány vagyok már, kitalálok magam is! –

Ebben a pillanatban, minden szem, a távolodó tanárnő hátsóbbik felének, egy jól behatárolható pontjára, szegeződik. Dermedt csend, dermedt arcok, dermedt emberek. Aztán a fejek, egyszerre a nagypapa irányába fordulnak.

Senki nem ért semmit.

A nagypapa széles vigyorral jelzi, szájában a fogsor. De akkor kié az a másik, amelyik a távozóban lévő, hátsó fertályán, a pedáns szoknyácska szövetébe harapva csüng?

És egy mondat, akár az ige, egy időben hagyta el ajkukat, – Jézusmária a nagymama! –

Egyszerre, világosság gyúlt az elmékben.

Nagypapa, így őrizte meg élete párjának mosolyát. Hisz annyira szerette azt a mosolyt életében. Eltette emlékül nagymami protkóját. Néha nézegette, így emlékezve, arra a bizonyos mosolyra, néha megtréfálta családja tagjait vele, közben nagyokat mulatott magában, saját kis tréfáin. Lehet, hogy egy kicsit morbid módon, de hát nagypapa szerette a morbid dolgokat.

Hogy nagypapa mikor csente a heppes feneke alá a nagymama mosolyát? Ez soha sem derült ki.

Ahogy bezáródott az ajtó a heppes mögött, nagypapa olyan röhögő görcsöt kapott, hogy nem tudta abbahagyni.

 A halottszállítók meg is megjegyezték, – hát a kisöreg igazán boldogan ment a túlvilágra, ilyet is ritkán lát az ember! –