A falu fölé magasodó Kálvária dombon boszorkányszél kavarta a stációk között szállingózó hópelyheket. Lejjebb ereszkedve átsuhant a bokroson, a szántó felett rövid időre eltűnt, aztán kicsivel arrébb a Réder közben, a házak kéményeinek halványszürke füstcsíkjait megtépázva örvénylett, majd hirtelen megszűnt. A völgy aljában, a tó befagyott jegén, a lebukó nap fényei csillogtak opálosan, partján pedig a jegenyefák kopár ágai között jeges februári szél süvített. Alattuk szánkó siklott a frissen hullt ropogó havon, és gyerekszáj nógatta sikongatva az őt húzó nagyapját.
- Gyí, papa! Gyerünk!
- Gyorsabban nem megy! – fordult hátra lihegve az öreg Mocsi aztán lassított és megállt.
E pillanatban szólalt meg a templomtornyában a harang. Hangja remegve terült a megfagyott tájfölé, átkúszott a tavon túli dombokon és elhalt a már nem látható világban.
- Hallod Áron! Az esti harangszó! Jó lesz hazatérnünk, mert öreganyádtól kapunk mindketten.
- Én nem! Csak te! Engem a mama jobban szeret.- mosolygott az öregre huncutul a kölyök
- Az már igaz! Veled soha, velem meg mindenért pöröl. - görbült le az öreg szája.
- Papa! Tegnap, amikor megszólalt a harang, az Annus néni azt mesélte, hogy nagyon régen volt egy másik templom és annak a harangja leesett, mert a törökök ágyúzták a falut. És ahova lesett ott egy forrás fakadt és a harang eltűnt. Én nem értem!
- Mit nem értesz ezen fiam?
- Hát azt, hogy a török miért ágyúzta a falut. Volt itt vár? Akkor miért nem azt ágyúzta? Ha pedig a templomot ágyúzta, akkor miért a harang esett le és miért nem a templomtorony? És ha templomtoronyban volt a harang és leesett, akkor a templomban tört fel a forrás?
- Hinnye, Áron! Egyszerre csak egyet kérdezz! Mese ez fiam! Tudod, ha a dolgok nagyon bonyolultak, akkor az emberek kitalálnak valami egyszerűbbet.
- De papa! Ez így nem lehetett!
- Nem e? Akkor hogy lehetett? Mesélj nekem te, hogy lehetett?
- Persze! Majd én mesélek neked! Te vagy a papa! Mesélni az öregek szoktak a gyerekeknek! Nem fordítva! – ült a méltatlankodás ráncocskája Áron homlokára.
- Rendben! Akkor majd én mesélem el, de nem itt, hanem otthon a jó meleg szobában forró tea mellett. Indulhatunk?
- Igen! De húzod a szánkót hazáig!
- Van más választásom? – dünnyögte az öreg.
Megigazította a kölyök félrecsúszott sapkáját, összébb húzta a sálat a nyakán, aztán megmarkolta a szánkó kötelét és kocogva elindult a falu központjába vezető jégbordás földúton.

Már az utca világítása is bekapcsolt mire haza értek. Az öreg a nyárikonyha ajtajában lökte le lábairól a csizmákat, majd Áron levetett kabátjáról és sapkájáról kotorta le a havat. A gyerek meg sem várva őt végig futott a tornácon, s mire az öreg a konyhába ért, már az asztalnál kortyolgatta a nagyanyja által elé tett gőzölgő, hársvirág illatú teát.
- Azt hittem, értetek kell menni! Több eszed is lehetne Mocsi! Jéghidegek Áron lábai. Agyoncsaplak, ha beteg lesz! – zsémbeskedett asszonya – Miért nem jöttetek be előbb?
- Miért is nem? – fordult az öreg a kölyök felé
- Hát azért, mert még nem volt sötét. És a harangot is meg kellett hallgatni! – magyarázott nagyanyjának Áron
- Mit kellett hallgatni a harangon? Szól az máskor is eleget. – simogatta meg az asszony a gyerek haját
- De most más volt! Olyan volt, mint az, amelyik leesett, amikor ágyúzta a falut a török?
- Mit ágyúzott a török? – fordult Mocsi felé az asszony – Megint milyen ostobasággal tömted a gyerek fejét?
- Nem tömtem én semmivel. Az Annus mesélt tegnap neki az öregtemplom harangjáról.
- Majd mesélek én is húgomnak, csak jöjjön át. Minek kell ilyen szamárságokkal hitegetni a gyereket.
- Mondtam én, hogy mese az egész. – dünnyögte Mocsi miközben kihúzta az asztal alól a székét, lehuppant és jókorát kortyintott a teájából.
- Igen, meg azt is mondtad, hogy ha hazaérünk, akkor elmeséled, hogy miként is történt az. – szól közbe a gyerek.
- Arra a mesére én is kíváncsi vagyok! – sóhajtott mélyet az asszony és leült Mocsi mellé.
Áron lecsúszott a székéről és az asztalon maga után húzva bögréjét felmászott nagyapja ölébe.
- Hallottad papa! Akkor már ketten vagyunk kíváncsiak. Tehát a török ágyúzta a falut.
Az öreg megsimogatta Áron arcát egy puszit lehelt a homlokára, majd a feleségére pillantva elkezdte.

- Nem! A török akkor még nem ágyúzott, amikor a történet kezdődött. Sőt messze, a hegyen túl, Szászváron tanyázott. Néha rablóportyára indult, feldúlt néhány falut errefelé, aztán a zsákmánnyal visszatért oda ahonnan jött. Élt itt a faluban egy fiú, az öreg molnár fia, akit úgy hívtak, hogy Vitus. Serkenni kezdett a legényke bajusza már és a falubeli lányok pirulva kapták el róla tekintetüket, ám ő a velük való incselkedés helyett inkább a láposban bolyongott nap és éj hosszat. Ott ahol a mocsár elnyelte a juhász eltévedt birkáját, ahol meleg nyári éjszakákon a zsombékok között a víz felett lidércfények táncoltak.

- Papa! Mi az, hogy lidércfény? – emelte rá a tekintetét Áron.
- Hát még ezt sem tudod? A lidércfények a mocsár tündérei. A víz felett villódzó apró lángocskának látja őket az ember, de akit megszeretnek, akit a szívükbe fogadnak, annak megjelennek tündér alakjukban is. - mosolygott Mocsi a gyerekre.

- Egy csillagfényes éjszakán Vitus megint a mocsarasban barangolt hallgatva a békák és a tücskök éji énekét, amikor különös zajra lett figyelmes. Egy lidércfény sisteregve csapongott egy kettétört kiszáradt nádszál körül. Vitus oda osont, hogy közelről figyelje, ám amikor odaért a láng hirtelen csodaszép tündérlánnyá változott, aki sírdogálva próbálta kiszabadítani a nádba gabalyodott selyemfényű, hosszú haját. Akkor Vitus odalépett és gyorsan kibogozta. A tündérlány pedig amint megszabadult, ismét lidércfénnyé változott és a nádas széléig suhant. Ott egy pillanatra megállt, tündérlánnyá lett, mosolyogva Vitus felé intett, aztán lángocskává zsugorodva eltűnt a feltámadó szélben suhogva hajladozó nádszálak sűrűjében.

Mocsi a gyerek távolba meredő tekintetét lesve bele kortyolt a teába, aztán asszonyára pillantva folytatta.

- Vitus ettőlkezdve minden este kiment a mocsarasba, hogy újra láthassa a tündérlányt, de hiába. Egyre beljebb merészkedett, remélve hogy újra megpillanthatja őt. Egyszer aztán az ingovány foglyává vált. Próbált szabadulni, de minden mozdulattal egyre lejjebb és lejjebb süllyedt. Hiába ordított segítségért torkaszakadtából, hangját elnyomta a nádas suhogása. Amikor már derékig merült az iszapba, váratlanul egy lidércfény pattant ki belőle. Imbolyogva, rezegve táncolt Vitus körül, majd hirtelen a szépséges tündérlánnyá változott. Megfogta Vitus kezét és óvatosan az ingovány széléig vonszolta, oda ahol már biztos talajt érezhetett a lábai alatt.
- Elment az eszed? Elnyelhetett volna a láp! Az emberek ilyen késői órán már mélyen alszanak. Mit keresel minden éjjel a mocsárban? – förmedt rá a tündérlány. – Mi a neved fiú?
- Vitus! – válaszolta az ijedtségtől, a fáradtságtól és a meglepetéstől még mindig kábultan – Honnan tudod, hogy minden éjjel ide járok?
- Tudom és kész! Nézd meg magad, hogy nézel ki! Édesanyád nem fog örülni a sáros, iszapbűzös nadrágodnak, amikor mossa! Indulj, menj haza mielőtt pirkad, mert ha az emberek így meglátnak, a falu bolondjának tartanak majd!
- Az a legkevésbé sem érdekel. Viszont még nem tudom, a neved!
A tündérlány egy pillanatra elgondolkodott. No, nem a nevén, mert azt tudta jól, hanem azon, hogy ennek az emberfiának megmondja e, vagy lángruhába öltözve most azonnal visszatérjen az ő tündér világába.
- Riana! – bökte ki végül
- Hű ha! De szép neved van! – ámult őszintén Vitus – Riana! Miért segítettél ki az ingoványból?
- Hogy miért? Hát azért, mert a múltkor te is megmentettél engem. Ha a felkelő nap első sugara akkor ott talál, bizony végem lett volna.
A nádas csendjét ekkor egyre erősödő recsegés törte meg, vágtató lovak patáinak dübörgését visszhangozták a környező dombok, s a falu felől kétségbeesett ordítást és jajveszékelést hozott a szél. Vitus felugrott és otthagyva Rianát rohant ki a mocsárból a falu felé. Félúton sem járt, amikor egy török lovas utolérte és buzogányának egyetlen ütésétől a fiú ájultan rogyott a földre.

Mocsi feleségére pillantott, akinek szigorú tekintetéből nyilvánvalóvá vált, hogy a történet valósághű, de kegyetlen folytatását Áron érzékeny gyermeki lelkére tekintettel nem ajánlatos tovább részleteznie. Szája sarkában halvány mosollyal várt egy kicsit, had dúljon-fúljon az öregasszony magában. A hirtelen támadt csendet végül Áron törte meg.
- Meghalt, papa?
- Ó, dehogy halt meg! Akkor vége lenne a mesének, pedig a java még hátra van.
- Ha a java még hátra van, akkor előbb vacsorázni kellene – szólt közbe engesztelő hangon az asszony. – Amíg elkészítem, mosdás és pizsire vetkőzés. – túrt Áron hajába.
Aztán felállt a kredenchez lépett félre tolta a polcos rész üvegét és tányérokat rakott az asztalra. Mocsi karjában Áronnal a fürdőszobába ballagott. Mire végeztek megterített asztal várt rájuk. A vacsora után, amint elpakolták az asztalt, Áron megint nagyapja ölébe kapaszkodott.
- Azt mondtad, hogy nem halt meg Vitus.
- Nem, tényleg nem halt meg. Vitus az ütés erejétől csak elájult. – válaszolt az öreg
- Az milyen, hogy elájult? – nézett rá értetlenül a gyerek
Mocsi homlokát ráncolva kereste a szavakat és segítségkérőn pillantott feleségére.
- Az olyan kisfiam, mint amikor az ember nagyon mélyen alszik! Olyan, mint amikor a mandulaműtétednél elaltattak téged is. – szólalt meg az asszony.
- A buzogányban, amivel a török lovas megütötte Vitust altató volt? – nézett értetlenül Áron a nagymajájára. – Nekem olyan izét, olyan maszkot vagy mit tettek az arcomra, abban volt az altató. Azt mondta a doktorbácsi a kórházban.
Most az öregasszony nézett könyörgő szemekkel Mocsira, akinek komoly erőfeszítésébe került nehogy elnevesse magát.

- Hát persze. Jó ideig aludt is Vitus, aztán felébredt és sajgó búbbal a fejetetején bevánszorgott a faluba. A nádasba és a dombok bokrosaiba menekült falubeliek is lassan visszaszállingóztak. Elővették és elosztották a vermekben korábban eldugott élelmet, hogy senki ne éhezzen és közös erővel újra építették a lerombolt, felgyújtott házakat. Pedig tudták, hogy a török bármikor újra rájuk törhet. Meleg május végi estéken a falu öregjei arról beszéltek, hogyha lenne egy harang, amelyet egy őrszem a török közeledte láttán megkongat, bizony nagyobb eséllyel juthatnának biztos helyre akár a vályogvetőből, akár a mezőn szénát gyűjtők, de még az éjjel álmukból felriasztottak is. Vitus sokáig nem ment a mocsár közelébe, inkább segített a faluban a rászorulóknak. Hordta az agyagot a vályoghoz, ásta a gödröt veremnek a hársasban és forgatta a szénát a mezőn. Egyszer aztán eszébe jutott a tündérlány és késő éjszakai órán elballagott oda, ahol utoljára találkoztak. Alig ült le egy fűcsomóra, amikor a nád szélében megjelent egy apró lángocska, ide-oda himbálózva egyre nagyobbra nőtt, majd fényesen felvillanva a tündérlánnyá változott.
- Vitus! De régen láttalak! Azt hittem többé már nem jössz.
- Nem sok híja volt annak Riana! – tapogatta meg az elmúlt búb helyét a fején. – Ránk tört a török, kifosztotta a falut, és akit elfogtak rabként magukkal hurcolták. Azt mondják az öregek, hogy ha lenne a falunak harangja többen megmenekülhetnének. Egy őrszem a harangot megkongatva figyelmeztetné a falut a közelgő veszélyre. De hát nincs harangunk és nem is könnyű olyat szerezni.
Riana Vitushoz lépett, s amikor egészen közel ért hozzá apró lánggá zsugorodott. Mielőtt a fiú szólni tudott volna a láng kettévált és oszlopokká nőtt, közöttük pedig jókora harang csillogott fényesen.
- Húzd meg a kötelét! – szólalt meg az egyik oszlop Riana hangján
- De hát nincs is kötele. – ámult tátott szájjal Vitus
- Oh! Bocsánat! Várj csak! – sistergett az oszlop s a következő pillanatban vastag kenderkötelet formáló fénysugár kúszott a harangtól a talajig. – No! Húzd meg, de csak egyszer, hogy aki meghallja tévedésnek vélje.
Vitus megmarkolta a kötelet és húzott egyet rajta. A harang ércesen kongott, szebben bármely földi harangnál. Bús mély hangon remegve végig kúszott a völgyön, a dombok hátán felemelkedett és elhalt az égen vibráló milliónyi csillag között. Az oszlopok a haranggal a földre hulltak, egymásba kapaszkodva lidércfénnyé zsugorodtak, amely végül ott táncolt Vitus lábánál. A fiú kábultan nézte a lángot, amely a nádasig imbolygott, s ott ismét tündértestet öltve megjelent.
- Te leszel a falu őre Vitus! Minden alkalommal, ha a török közeledik jelzem, s te felszaladsz ide a mocsár végébe. Én harang képében várlak, s ha meghúzod a kötelét minden falubeli, de még környező falvak népei is hallani s tudni fogják, hogy a török közeledik. De nekem most mennem kell, mert mindjárt pirkad. – mondta Riana azzal lidércfénnyé vált, végig siklott a mocsárszél csillogó víztükrén és eltűnt a nádasban.

- Nem vagy még álmos Áron? – simogatta meg a kölyök arcát az asszony.
- Dehogy! – felelt a gyerek és Mocsihoz fordult. – Azután mi történt papa? Megint jött a török?
Az öreg az asszonyra pillantott, mint aki engedélyt kér a folytatáshoz, de nem várva meg annak válaszát belekezdett.

- Kis idő múltán, amikor Vitus a házuk mögött hasogatta a fát, hirtelen feltámadt a szél, s Riana hangját vélte hallani. - Gyorsan Vitus! A török már a domb túlsó aljában jár!- Ledobta a baltát és futni kezdett a mocsár felé! Út közben még oda kiáltott a szomszédnak, hogy ha harangszót hallanak, mindenki rohanjon a nádasba, a török oda nem merészkedik utánuk, aztán futott a mocsaras mögötti dombig, ahol két oszlop között csillogó harang képében Riana várt rá. Vitus elkapta a fénykötelet és húzni kezdte. A szél messze vitte a harang kongását, túl a dombokon, túl a tavakon és még annál is messzebb. A környék összes falujában tudták az emberek, hogy jön a török, hát hajtották az állatokat a bozótosba, a nádasba és elbújdostak mind. A törökök pedig üres kézzel tértek vissza a portyáról a táborukba. Ahányszor csak próbálkoztak a mocsár harangja időben jelezte érkezésüket s csak elnéptelenedett, kihalt és üres falvakat találtak. A következő nyáron azonban nagy szárazság pusztított. A mezőkön kiégett a fű, a fák lombjukat vesztve fonnyadoztak. A falu kutjai kiszáradtak s a mocsaras vizét ivó állatok elpusztultak mind. Az aszállyal éhínség és szomjúság tört tájra. Egy forró napot követő estén Vitus ismét meghallotta Riana hangját.
- Fogd a falu népét és vezesd oda ahol harangozni szoktál, amikor jött a török.
- Ugyan minek Riana? Nem mindegy, hogy a török vagy a szomjúság pusztít el minket? – válaszolta szomorúságtól megtörten a fiú, de a tündérlány hangja még határozottabban visszhangzott fülében
- Vezesd a falu népét a harangozó dombra. Én ott várlak.
Vitus elindult a fogadóba, de útközben betért minden házba. Jöjjenek, megmutatja hol szól a harang, amikor jön a török. Az emberek egyrésze tréfának mások füllentésnek vélték, de sokan akadtak, akiket kíváncsiságuk hajtott Vitus nyomában. A fogadótól már bizony sokan követték. Ahogy távolodtak a falutól az emberek úgy váltak egyre bizonytalanabbá és ingerültebbé. Ha a bolondját járatja velük a fiú bizony nagyon megkeserüli. Ám a dombon túl a völgy hajlatában, ahol a mocsár véget ért, földbe gyökerezett a lábuk. Az emelkedő hátán a mogyoróbokros felett harangláb féle valami fénylett csillogó hatalmas haranggal a tetején és aranyszínű fénykötél lógott a földig róla.
- Lépj közelebb Vitus – hallotta Riana hangját a fiú. - Búcsúzni jöttem, mert az utolsó harangszó után az emberek világából eltűnök örökre.
- De Riana! Maradj velünk. Ha te nem vagy a török elpusztít mindannyiunkat.
- Vitus! Kedves Vitus! Nem harangszóra van most legnagyobb szükségetek. Ne féljetek a falu még sok száz év múlva is élni, és gyarapodni fog. Hát húzd azt a kötelet fiú!
Vitus közelebb lépett, megmarkolta a fénykötelet és mély levegőt vett. A távolból ágyú dörgését hozta a szél.
- Dombóvárt lövi a török - szólalt meg valaki a tömegben
Vitus meghúzta a kötelet, s a harang hangja oly ércesen, oly élesen zengett, amilyet emberfia még nem hallott soha. Mintha a szférák zenéje szólt volna, mintha nem is a közelgő veszélyt, hanem a távoli boldogabb és szabadabb jövőt harsogta volna. S amikor hangja elhallt oszlopai leomlottak, a harang a földre hullt és eltűnt. A következő pillanatban forrás fakadt a helyén, olyan bőséges és olyan tisztavízű forrás amilyet ember a környéken még nem látott. A falubeliek csak lassan ocsúdtak ámulatukból, aztán egyként rohantak haza edényekért és hajtották az állatokat itatni a forráshoz. Nagysokára elmúlt a törökveszély is. S amikor béke honolt e tájon az itt lakók gyakran zarándokoltak a forráshoz hálát adni Rianának az életeket mentő harangszóért és a forrás éltető vízéért.

Mocsi elhallgatott és lopva leste Áron arcát. A kölyök szemei lassan lecsukódtak s már azt hitte álomba szenderült, ám a következő pillanatban megszólalt.
- Ez nagyon szép történet papa. Biztosan így volt.
- Hogy így volt e csak a forrás felett álló öreg hársfa tudja. – szólalt meg az asszony.
Odalépett Mocsihoz, karjába emelte Áront bevitte a szobájába, az ágyba fektette és betakarta.
- Mama! Mi lett Vitussal? Te tudod?
- Nem, kicsim nem tudom. De nagyapád biztosan tudja, hisz olyan szépen tud mesélni. – válaszolta, miközben a szobaajtónak támaszkodó Mocsira pillantott.
- Elmeséli majd? – ásított jókorát a gyerek.
- Hát persze! Ha megkéred, biztosan elmeséli azt is. – simogatta meg Áron haját és puszit adott az arcocskájára – Jóéjszakát kincsem!
Néhány pillanatig még nézte a gyerek kipirult arcát, hallgatta egyre lassuló lélegzését, aztán felállt és lábujjhegyen elindult kifelé. Mire lekapcsolta a villanyt és behúzta maga után az ajtót Áron már mélyen aludt.
- Na! Vén mesemondó! Gyere csak ki a konyhába! Beszédem van veled!- kapaszkodott embere karjába, aztán őszülő fejét Mocsi vállára hajtva átölelte. - Ezért szerettelek mindig te Vitus sarjadék!