I. Fejezet

1926.03.16

Délelőtt 10:00-kor fogunk továbbindulni. Jelenleg Lusakától kb. 72 km-nyire lehetünk,  és nagyjából még ennyit készülünk megtenni lóháton, mire elérünk Chirunduba. Kezdeményezésemre nem a földúton megyünk, hanem a tőle nagyjából 25 km-nyire folyó Kafue-t követjük. Erre sokkal szebb, termékenyebb a táj, és jóval izgalmasabb az út, nem mellesleg nem kell akkorát kerülni, ha átvágunk a dzsungelen. A folyót követve végig Keletnek tartunk, de mivel most az esős évszakban sok helyen kiöntött, kissé kanyargósabb az utunk, így nagy szükségünk van Sir Bernard csalhatatlan tájékozódóképességére és tájismeretére.

Sir William Bernard egy az 50-es éveiben járó kalandor, apám gyermekkori jó barátja. Magas, napbarnított, világlátta ember. Dús ősz haját és kackiásra nyírt bajuszát alapos precizitással ápolta, ez a kinézet már-már a védjegyévé vált. Akkor szeretett bele Észak-Rhodesia ezen részébe, amikor a lányával először ideutaztak, hogy eltöltsenek egy kellemes hetet. Amikor két éve Chirunduban egy számunkra ismeretlen betegségben Elizabeth megbetegedett, a törzs varázslója mindent megtett, hogy meggyógyítsa, de sajnos belehalt a lázba. Pedig Obu és a helyiek az összes ismeretüket latba vetették, mindhiába. Obu feleségei hajnalban kimentek az erdőbe, hogy gyógynövényt szedjenekek, amiből férjük különböző gyógyteákat, kenőcsöket készített. Gyermekeik mindenféle ritka és mesésesen szép virágot szedtek Elizabeth-nek, hogy felvidítsák. Már-már úgy tűnt, hogy szervezete kezdi legyőzni a szörnyű kórt, amikor egy keddi fülledt éjszakán kiverte a veríték, szemfehérje besárgult, rángatózni kezdett, és üvöltött a fájdalomtól. Obu ekkor már tudta, hogy a vég elkerülhetetlen. Több éve hasonlóan megbetegedett az egyik asszonya, aki szintén belehalt. A varázsló elmondta Sir Bernard-nak, már csak annyit tehet, hogy egy ottani béka mérgéből és növényekből készült krémmel bekeni a lány homlokát, csuklóit, könyökhajlatát, és bokáját. Ez egy méreg, a szenvedő haldoklóiknak szoktak ezzel segíteni, mivel roppant erős az altató hatása. Ezzel megszűnnének a fájdalmai, ellenben nagy valószínűséggel a betegségtől legyöngült szíve szinte azonnal felmondaná a szolgálatot, viszont békében, fájdalmak nélkül hagyná el a világunkat. Ez volt Sir Bernard életének legnehezebb döntése. Mai napig nem tudta megbocsátani magának, hogy elfogadta Obu javaslatát, de ez volt lánya utolsó kérése. Elizabeth mindig is egy kedves, bájos lány volt, annyi önérzettel és büszkeséggel, amennyi talán egy regimentnyi katonában sem volt meg. Így hát amikor hallotta Obu szavait, könyörgött édesapjának, hogy békéban, fájdalmak nélkül átaludhassa magát a túlvilágra, hadd találkozhasson hőn szeretett édesanyjával. Sir Bernard hallani sem akart erről, benne nem halt meg a remény, hogy lánya felépülhet egy szép napon, de Elizabeth könyörgése, amelyre addig példa nem volt, rádöbbentette, hogy csak ezzel segíthet lányának.

Ez lassan két éve történt, de mai napig úgy beszél Elizabeth-ről, mintha még mindig köztünk lenne, csak elutazott volna egy messzi, messzi vidékre.

A szörnyű tragédia után Sir Bernard hazautazott Londonba, hogy megadja lányának a végtisztességet. Nagyjából fél év múlva egy roppant feldúlt és reményvesztett üzenetet kapott Chirundu varázslójától. Obu segélykérő üzenetében leírta, hogy egy szomszédos törzs folyamatosan kifosztja őket, az élelemkészletük vészesen fogyóban. Az ellen mindig éjszaka támad, így volt ez legelőször is. Ellopták az összes fegyverüket, így csak lassan tudnak újabbakat előállítani. És mivel nem igazán volt mivel védekezniük, néhány naponta, újra és újra eljöttek, hogy megdézsmálják élelem és orvosság készletüket. Obu szerint a szomszédos törzs varázslójának van egy földöntúli erővel bíró botja, amit ha a földhöz csap, abból szörnyű szagú, maró hatásű füst csap ki, elárasztva ezzel kicsinyke falujukat.  Amíg ők nem látnak szinte semmit a rejtélyesen keletkezett füsttől, a támadók kirámolják a raktárukat, és amilyen gyorsan megjelennek, olyan gyorsan eltűnnek a füstben. Egy különösen száraz napon Obu és néhány katona felkerekedett, hogy feltérképezzék, pontosan hol is van az ellenség faluja, azon belül is a raktár, hogy vissza tudják szerezni jogos tulajdonjaikat. Hiába a remek nyomolvasó képesség, a táj ismerete, nem találták meg a falut, közel s távol nem volt nyoma emberi életnek, tevékenységnek Egy kis pusztára kiérve csupán egyetlen elhagyott vályogból és kövekből összeeszkábált házikófélét találtak, de úgy tűnt, hogy évek óta nem járt arra senki, semmilyen élet jelét nem mutatta sem a táj, sem a ház. Még csak állatok sem voltak semerre. Riasztó csönd ült a környéken, egy rovar zümmögését, egy kígyó sikló testét a száraz fűben, egy legelésző patást sem láttak, hallottak semerre. Rémisztő volt az üres táj, és mivel nem találtak arra semmit, és Obu megérzései is arra ösztönözték a varázslót, hogy minél előbb tűnjenek el onnan, így is tettek. Visszatérve a falujukba, az öregekkel arra a megállapításra jutottak több óra mérlegelés után, hogy valószínűleg egy vándorló törzs foszthatta ki őket, és mivel semerre sincs semmilyen emberi életnek nyoma, így valószínűleg továbbálltak, így éjszaka már nyugodtan alhatnak. Igen ám, de aznap éjszaka is jöttek a misztikus rablók, és azóta is 5-6 naponta megjelennek. Obu arra kérte Sir Bernardot, hogy küldjön nekik fegyvereket, és segítsen megoldani a rejtélyt, mert ha így megy tovább, el kell hagyniuk falujukat, termőföldjeiket, és el kell vándorolniuk új falut keresve.

Mivel Sir Bernardot mélyen megérintette a helyiek kedvessége, odaadása, tisztelete lányuk és őiránta, és Elizabeth halála óta csak a munkájának, a térképészetnek él, úgy döntött, hogy mivel Chirundu és a Kaufe folyó egyes vidékei még nem szerepelnek elég kidolgozottan a gyarmati térképeken, számára is érthetetlen módon, majd most feltérképezi, és egyben segítséget nyújt öreg barátjának.

Nos így kerülök én a képbe. Mivel apám jó barátja Sir Bernard, és Elizabeth halála óta még több időt tölt velünk, engem unokahúgaként szeret. Egy vasárnapi ebéd során mesélte el közelgő utazását, és mivel tudja, hogy egy ideje már nagy álmom eljutni Dél-Afrikába, de megfelelő kíséret nélkül apán nem enged el, így felajánlotta, hogy vele mehetnék. Bár már 2 éve a világ különböző tájain élő emberek vallásait, szent tárgyait, rítusait tanulmányozom, nem sokra megyek eddig megszerzett tudásommal, mivel csak könyvekből tanulhatok, világjáró tapasztalataim kimerülnek a birtokunktól a  Miss Angelica teaházig megtett utakban.

Ó, a Miss Angelica! Igazán kedves hely. Kedves, viktoriánus, rózsaszín, fodros, kézzel készített fa bútorokkal van berendezve, amelyeken a változatosság kedvéért rózsaszín rózsás kárpit feszül. A felszolgálók kedvesek, viktoriánusak, fodrosak és rózsaszínek, csak hogy teljes legyen az idill. Az is. Jobbanmondva teljes az idill, általában addig amíg meg nem érkezem. Tudniillik a  teaház vendégei 3 roppant egzotikus állatfajra különíthetőek el: a velem egykorú lányokra, akik csacsognak, fecsegnek mindenféle hasztalan, lapos dologról, a 40--50 éves feleségekre, vénkisasszonyokra, akik fennhéjázón, rendkívül kifinomult modorban alázzák egymást, a férjüket, a szomszédot, bárkit, aki aznap nem elég jólfésült, nem csillog eléggé a sétapálcáján a gomb, vagy nem olyan ruhát visel, aminek a kézzel való elkészítése nem tartott legalább addig, ameddig az övéké. No  és persze a harmadik állatfaj szerény személyem.

Délután 4 és 5  óra között érkezik meg Miss Agrippine Thornton, hogy elfoglalja becses helyét az egyik ablak előtti kis kerek asztalnál. Szerencsére ez az asztal egyszemélyes, ezért csak egy karosszék tartozik hozzá, így Miss Thornton egymagában lehetne, valamelyik szép bőrkötésű könyve, és rózsa--hibiszkusz teájának társaságában. Lehetne, amíg Miss Harlow oda nem billeg, és meg nem kezdi heti rituáléját, amely megdöbbentő módon a szula párzási táncához kísértetiesen hasonlító lépésekkel van fűszerezve.

- Á, Agrippine! Drága barátnőm, hogy vagy ma? – teszi fel szokásos kérdését csivitelő hangon. – Képzeld csak, John végre meg fogja kérni a kezem!

- Nocsak! Ha számításaim nem csalnak, ebben a hónapban harmadszorra kezdi így a mondandóját.

- Jaj kedveském, nem lennél ilyen cinikus, ha nem azokat a vénembereknek szóló könyveket bújnád, helyette kerítenél magadnak egy vőlegényt, ha érted miről beszélek. – kacsint oda nekem bizalmasan.

- Jaj kedveském, lehet, hogy vénembereknek való könyveket bújok, viszont tudomásom szerint, a mi drága John barátunk előtt Önt bújta egy vénember, ha érti miről beszélek! – kacsintottam oda én is bizalmasan, joviális mosollyal arcomon.

E rövidke párbeszéd után Miss Harlow jobbnak látta ha visszatér nagynénjei közé, és folytatja a társalgást a nagyszerű és drága új szövetről, melyből majd elkészül a menyasszonyi ruha.

Ám azon a héten minden más volt. Úgy gondoltam, a nagy utazásom előtti napon még egyszer, utoljára meglátogatom a Miss Angelicát, ezúttal azonban csend volt, rajtam kívül csak egy öreg hölgy ült a kandalló vidáman ropogó tüze előtt, politikai magazint olvasva.

Most valóban idilli volt a teaház, a sok rózsaszín fodros anyagban is tetszésemet leltem. Elfogyasztottam szokásos teámat, és próbáltam végiggondolni, hogy mi mindenre lesz szükségem, és mik azok amiket itthon kell hagyjak. Mert bár lesznek teherhordóink, mégis botorság lenne hasztalan holmikkal megpakolni a lovakat, főleg, hogy kissé süppedős talajon kell majd mennünk, nagyjából 140 km-t.

Így fejben készítettem el listámat, mikor egy ismerős hang csendült fel mögöttem:

- No lám, már magunkban beszélünk? – persze, hogy ma sem úszom meg Miss Harlow nélkül, hogyan is gondolhattam.

- Amíg nem találok értelmesebb társaságot, így is marad. – vetettem oda.

- Ma nem hallgatom a sértéseidet drágám, csak a nagyiért jöttem, hogy hazakísérjem.

Ezek szerint az az idős hölgy a nagyanyja. Meglepődtem, mert a hölgyből olyan kifinomultság, erő és intelligencia sugárzott, amivel Miss Harlow sosem rendelkezett.

Miss Harlow egyébként rokonom anyai ágon, bár igen--igen távoli, hála a jószerencsémnek. Anyám nővérének a férjének az első házasságából született lánya. Miss Dorothy Anne Harlow a teljes neve, de én csak Miss Harlow-nak szólítom. Szerintem nem vagyunk tegezőviszonyban, szerinte viszont igen. Eme tévképzetéről évek óta próbálom felvilágosítani, mindhiába. Miss Harlow egyébként viszonylag szép lány, göndör szőke hajjal, és hatalmas barna szemekkel. Kedvenc színe a babakék, így aztán az összes ruhája, masnija, cipője babakékben pompázik. Jómagam a születésnapomra legutóbb kaptam tőle egy babakék csipkéből vert napernyőt, roppant gusztusos, mondhatom.

Ha jól hallom, indulunk. Megint túl sok időt fecséreltem el írással. Bár megfogadtam, hogy szigorúan csak tájleírást és útinaplót készítek, Miss Harlow lenyűgözően arcátlan modora még itt is kísért.