Miért nem repül a pingvin?

George kávéval teli papírpohárjára meredt, miközben azon gondolkodott hogyan lehetne épségben megúszni a ma esti vacsorát. Tegnap a kedves neje, Loretta épp a kertben dolgozgatott, mikor is megtörtént az eset.

Május közepén járunk. A nap már kézzel foghatóan fel melegítette a talajt, így sor kerülhetett a kis kerti tavacska újjá élesztésére. Sajnos a tavalyi évben a tündérrózsákra rávetődött a barackfa árnyéka, ami nem csak a növény szépségére, hanem Loretta Thomson hangulatára is látványosan negatív hatással volt. Vacsorák sora alatt kardoskodott a fa kivágása mellett, de a férje hajthatatlan volt.

George sosem volt oda a virágokért, és kertészkedésért, de ez a fa gyümölcsével képes volt visszarepíteni gyermekkora nyaráig. Mikor nem kellett semmilyen felelősséget vállalnia, munkájával eltartani családját és a fél országot elektromossággal. Az egyetlen, amit elvárak tőle az a szüretelés volt a családi birtokon. Tizenkét éves korában, családi farmjukon szabadon rohant egyik fától a másikig. Nem kellett nagyon erőlködnie. A teniszlabda méretű barackok olyan sűrűn termettek, hogy képesek voltak fejmagasságig is lehúzni az ágakat. Ez a kerti fa nem volt olyan nemes, mint amit apja nevelt azelőtt, de a csattanásig megérett gyümölcsök ugyanúgy ízlettek neki. Ezt a fát kivágni? Még mit nem!

Így ezen a májusi napon Thompson asszony kénytelen volt átrendezni a tó látképét, napsütötte helyet biztosítani a rózsák számára. Ahogy ott térdepelt és kilakoltatásra ítélt növényekkel babrált, meg állt egy pillanatra. Különös hangra lett figyelmes.

Valahol mögötte mintha vizet locsoltak volna. Az öntözőkanna ott állt mellete, a férje ilyenkor még dolgozik, a gyerekek pedig iskolai táborban vannak. A környéken kisvárosra jellemző szombati némaság ült. Kivéve ezt a hangot. BrrrrrrrBrrrrrBrrrr… Brrrrrrr…. Brrr...Br. Tágra nyitott szemeivel, kiegyenesedett háttal, vadnyúl módjára fordult hátra. Ott volt.

Betsy, a szomszéd drága foxija épp befejezte a kocsi abroncsnak öntözését. Nem először. Mint remek gazda megvizsgálta munkájának pontosságát. Mikor tekintete találkozott az asszonyságéval vad farkcsóválásba kezdett. Jól ismert vendég ő ezen a portán.

Loretta becsmérlő, „ne már megint, a fene enné meg” jellegű morgással a kutya mellett termett és egy karlendülettel megragadta a nyakörvét. Sokszor ismételt mozdulat. „Indulás a hazafelé te rohadt kis dög – mondta Loretta és kerítés kapuja felét rángatta az ebet.

Ez magában nem okozott volna a kellemetlenséget George számára, de ez már a sokadik alkalom. Körülbelül a huszonkettedik. A drága jó Betsy olimpiai sportágként űzte az alagútásást, főképp a szomszéd telekkel célpontul. Azonban Smith-ék pont egy hete fejezték be a lakásuk felújítását. Engesztelés és ígéretképpen, hogy soha, de soha nem fog ismét megtörténni az eset, vacsorára invitálták Thompson-ékat.

Loretta szemeiben megcsillant a fény. A pletyka. Ő lehet az első, aki felfedezheti ezt az ismeretlen terepet. A beszédtémák oázisát.  Legalábbis azóta, hogy Lewskinky (másik oldali szomszéd) szemeláttára a 10:14-es gyorsvonat kettétépet egy csirkeszállítmánnyal megrakott kamiont, végleges szárnyalásra tanítva a teljes személyzetet.

Ám ne higgyük, hogy a nyers föld koptatta kertészfarmert viselő hölgy egy értelmi szinten van kedvenceivel. Épp ellenkezőleg. Feje lehajtásával imitálta „évődését”.

  - Meg kérdezem a férjemet is, ha nem bánják – válaszolta Loretta.

Tulajdonképpen George érkezése előtt egy félórával felhívta Susan Smith-t és megbeszélték a következő napi estét. Az urának pedig egyszerűen közölte, hogy másnap vacsorára hivatalosak.

Ez volt George J. Thompson mélázgatásának oka. Azon emberek közé tartozott, akik mottójuknak a „Cél szentesíti az eszközt” elvet választották.

Energiára szükség van. Ez a modern civilizált társadalom alapja.

Fanyalogva gondolt a XVIII. századi világra, el sem tudta képzelni hogyan tűrhették el az akkori emberek a gyér utcai világítást, gyertyafényt az asztalon, mocskot, a szén és fa által működtetek városok nyomorát. De hát jó munkához idő kell. Vagy valami ilyesmi.

A mai világ egy luxuscikk. Tiszta, egyszerű világ. Viszont az ilyen Smith félék teszik tönkre az ő halmazának tökéletességét. Zöldpártiak. Sírnak a környezet miatt. Rendben. A gázolaj, kőszén mocskos dolog. Na de az atomenergia?? Egy nagy vízforraló egy-két turbinával meg generátorral és tádáám máris pattog a mikróban a vajas pop-corn. A természet megteremtette az alapot, nekünk csak ki kell használni. Egy-két uránrúd a megfelelő helyen és kész.  

A sok sipítozás az állítólagos veszély miatt. Csernobilban igenis a komcsik baszták el. Egyik fejes sem értet a dolgához, szarul építették meg az egészet és ezek még egy áramszünetet is szimuláltak. Egyszerűbb lett volna megkérni a Washingtont, hogy lőjenek oda egyet. Itt ilyen nem történhet. Ez a technika nem csakhogy fejlett, megelőzi korát, és fejlődik. Mint egy növény, napról napra erősebb lesz. Józanész kell ehhez és akkor nem lesz semmi baj.

A hulladék, nos valamit valamiért. Előbb utóbb meg tanuljuk azt is kezelni, talán ártalmatlanná tenni. De csak azután mutogassanak ezek a köcsög hippik, hogy eldobják a kameráikat, meg a méregdrága laptopjaikat, nem is beszélve az elektromos csini-vili kocsijaikról. Nyugodtan prédikáljanak csak a „zöldenergiáról”. A szél és víz nem fogja meghajtani a flancos fogkeféiket, de még a vibrijüket sem. Felnőttként kell gondolkodni.

Ilyen és ehhez hasonló eszmék éltették emberünk munkanapjait. Érthető miért nem akaródzott neki találkozni pláne nem egy asztalnál enni a szomszédjaival. Viszont ami ennél is lehetetlenebb volt, az a neje. Az asszony tudta mit fog szólni ehhez a fejleményhez. A megközelítés egyszerű volt és sikeres. Loretta az idő- és idegbeli károk megtérítésére hivatkozott, amit ez a kis „földtúró”okozott. Végül is hatott az ágálás, George fogát szívva beadta a derekát. Kibírja ezt az egy estét. Cserébe ígéretet kért Lorettától, hogy ténylegesen ez egyetlen este is marad és semmilyen formában nem lesz folytatása.

Május második hetének vasárnapján nyugalom volt a komplexum környékén. Az irodisták otthon élvezték a tavasz illatának áradatát, őket váltották a takarítók. Az őrök és kezelő személyzet várta, hogy leteljen délelőtti műszakja és végre haza térhessen a maradék hétvégére. Magának George-nak egy óra múlva jár le az.

Az irányító központ felé vezető folyosóján gyalogolva kávéval teli papírpohárjára meredt miközben azon gondolkodott hogyan lehetne épségben megúszni a ma esti vacsorát.

Ekkor egy hét egész hatvankétszázadszor harminckilenc milliméter űrméretű töltény, mint egy probléma-megoldásként, lyukat ütött a csigolyái közé, lökéshullámával apródarabokra bontva tüdejét és szívét, távozott szegycsontján, aztán hüvelykujjának első ujjpercét átkísérte a pohár tartalmán, majd a szemközti falban megállapodott.

II.

Ibrim most is tökéletesen célzott. Mint mindig. Pontosan a tábla közepére festett körök közül a legbelső fekete pontra, ami körülbelül 2 centiméter átmérőjű lehetett. Hat társával a lőtér enyhén még harmatos füvén feküdtek.

  - Sorakozó – kiáltott mögülük a Kiképző.

A harcosok felpattantak, maguk elé kapták Kalasnyikovjaikat.

A Kiképző elsétált az alakulat előtt, végig mérve mindegyiküket, bakancsa nem tűrően tiporta el a föld rögöket.

  - Fiaim, büszke vagyok rátok - felpattant egy kidöntött fatörzsre. – Holnap. Holnap mind az, amit tudatlan, gyarló embertársaink oly mérhetetlen módon bálványoznak, porba döntetik általatok. Miért tesszük ezt?

  -  Gondviselés! – ordították teli tüdőből a harcosok.

  -  Testvéreinket megszédítette a lét könnyelműsége! Elfeledték a szenvedés hatalmát! A fájdalom az, ami utat képes nekünk mutatni. Összefogásra, kitartásra buzdít!  Találékonyabbá és bölcsebbé tesz minket! Gondviselés!  Kevesek ismerték csak fel a veszélyt. Reméljük még nem késő. Reméljük még nem adta el lelkét ez a faj. Remény. Másunk már nem maradt. Megváltásunkat kezeitekbe helyezzük, fiaim. Most pedig induljunk hazafelé.

          A haza ezen néhány fiatal ember számára, mivel mindegyikük 18-19 év körül járt, egy öreg már-már romos tehenész telepet jelentet.  A gazdaság évek óta lakatlanul tengődött a bürokrácia katlanában. Az istálló teteje évekkel ezelőtt leégett egy villám közbenjárásával, egyedül a kőből épült házacska vészelte át a viszontagságokat.

A kommuna világszemlélete akárcsak bármely szektáé a vakbuzgóságon alapult.

Ibrim azaz Michael Lewingston élete nem sokban különbözik a napilapok bűnügyi hasábjain feltűnő nehéz sorsú kölykökétől. Mert ő is egy közülük. Tizenkét éves korában meg próbálta menteni az anyját, alkoholista munkanélküli apjától. Az nyomor sémája.

Idősebb Micheal Lewingston világ életében bányász volt. Gyakran állította, hogy a nappalt csak levelező lapok fotóiról ismeri. Egy októberi napon, harminc méteres mélységben a talaj engedett.  Az esőzések a lecsupaszított felső talajrétegen át lehatoltak a gyenge homok rétegig. Egy körülbelül negyven mázsát nyomó iszap hullám elpusztította az állványzatot, maga alá temetve tizenöt munkást. Michael apja szerencséjére épp lámpáját cserélte le akkor. Ennyit a szerencséről. A cég becsődölt.  A hatóságok vizsgálatai a biztonsági előírások többszörös megszegését fedezték fel. Idő kérdése volt.

          A tehetetlenség, haszontalanság érzete az átlagember gyógyszerét adta Lewingston kezébe. Kocsmák sorát járta végig, alkalmi munkákból származó pénzét tüntetve el. Egy este  a hétköznapi pofonok, kék-zöld foltok közepette idősebb Michael neje nyakát szorongatva ült a nő testén ordítva zihálva a levegőt. Az olcsó sör bűze nyálával együtt folyt vicsorgó pofájából.

          Ibrim anyja a padlót kaparta nehéz, gyűrödt ujjaival. Meg sem próbált ellenkezni. Ő ekkor a sarokban ült. Az egész léte lelassult, egyetlen képkockává meredt. Gége, nyál, vér és apja szorításának keverékéből egy rákos köhögés szakadt fel:

  - Michael!  - szólt az anyja.

A fiú eltűnt. A még ekkor ismeretlen egyén, akit mi most Ibrimként nevezünk, semmibe révedő tekintettel megjelent. Látta mi történik, és tudta mit kell tennie. Mozdulatai nem egy átlagos, nehézfejű diáké volt, könnyen, teljes egyensúllyal emelkedett fel. Eleddig marionett bábuként függött apja és környezete szavaitól. Ebben a szent pillanatban világosan látta útját.

Korát megelőzően markáns keze rázárult az ütőre. Csak egyetlen lendítést tett.

A fadarab egy rándulással jelezte az apa koponyájával való ütközést. Michaelt elborzasztotta volna a falon sugarat húzó vér, a jég roppanására emlékeztető hang. De ő már nem volt ott.

Anyja ekkor szenvedett ki. Nem maradt semmi.

Nem maradt semmi. Ibrim tudta mi a teendő. Kiszaladt a házból, elhajította az ütőt. Futott. Maga mögött hagyta a nevetséges városka utolsó penész ette házát. A réteken haladt át, búzatáblákban bolyongott. A sötétség közeledése, a fáradság egy fenyő alá hajtotta. Hagyta, hogy az éj álmai alatt Michael megküzdjön tetteivel.

A következő két napot ritmusos fájdalom övezte. Bokrokról szedett bogyók savként marták ajkát. A csobogó patak hányadéktól bűzölögve kergette eszméletlenségbe.

Álmában anyja könyörgött neki.

  - Michael, kérlek, ne tedd! –sikoltotta.

Apja imára szorított kézzel térdepelt előtte, ajkai hangtalanul mozogtak.

Egy csók hűvösen érintette tarkóját, s elméjét a suttogás:> Tedd meg<  Pulzusa unalmas ütemet dobolt.

 -  Jól vagy fiam? – kérdezte egy hang. Egy kopaszodó őszes alak hajolt fölé. –Hallasz engem?

Michael kinyitotta szemét. Nem bírt megszólalni. Sebes ajka és nyelve vér ízével árasztották el. Az öreg eltűnt szemei elől. Aztán ő maga is.

Így találkozott Michael Iron atyával.

Az atya kibukott programozó volt még az egy szoftver fejlesztő cégnél.  Lánya elvesztése rádöbbente az élet savanyú mivoltára.

Munkájába feledkezvén, hónapokig szellemként járta lakását és látogatta családját. Mikor épp csak beugrott a dolgozó szobájába az egy éves Nicole lenyelte játék mackójának gombszemét. Míg az apa gondolataival bajlódott, addig a leány szép csendben megfulladt.

Ezek után Steve Iron nem csak, hogy felhagyott szakmájával, hanem szívből jövő gyűlölettel átkozta azt. 

Fájdalmát, nem enyhítette semmi sem, amint lehetett elvált feleségétől. Összepakolt és elhagyta a várost. Elmenekült.

Részegen fájdalomcsillapítókkal teletömte magát, és csak feküdt az olcsó motel padlóján.

Ha nem lett volna az új ütemterv… az új program… az a rohadt számsor… Ha nem kellett volna annyira rohanni… mert nem volt rá semmit szükség. - Véreres szeme kitágult. - Az egészre nem volt semmi szükség – harsogta magában. Az egész hülyeségnek semmi értelme. Miért is kezdtünk bele? Ennek semmi köze az ember életéhez, a világ, a természet rendjéhez. Ez az átkozott technikai marhaság. ha ezt befejezzük lehet hogy egy fejes holnap kitalálja rakjuk az egészet egy bombára és BANG!! Az egésznek semmi értelme.

A következő hónapokban Iron ráébredt a saját életcéljára, a bolygó megszabadítása a technikai vívmányok romboló hatásától, az emberek meglátása szerint képtelenek kézben tartani az önnön maguk által létre hozott hatalmat. Tanulniuk kell! – mondogatta gyakran magában. Megtalálta ennek módját.

Életműve csak és kizárólag gyűlölt foglalkozása által válhatott valóra. A terv egyszerű.

Nincs szükség robbanószerekre vagy bármilyen bonyolult műveletre. Minek adjon esélyt a bukásra, a történelem során a túlságosan összetett tervek elbuktak. Egyszerűség az élet kulcsa. Ezt tartva szem előtt Iron atya három nap és három éjszaka alvás nélkül töprenget, minden opciót számba véve.  Az állam legnagyobb atomerőműve. Könnyű célpont. Őrizete nem számít komolyabb katonai támadásra, csupán csak kőhajigáló suhancra. Szerencsétlen ostobák. A probléma maga a rendszer.

Iron kéthéten át látogatta a helyi könyvtárat mérnöki útmutatók után. Ha kiiktatják az őröket, az még nem jelenti azt, hogy sikerül maghasadást okozniuk. A rendszer legkisebb kilengésre is leállítja az adott részleget. Meg kell kerülni a biztonsági eljárást. Ez mélyen, hálózaton kívül helyezkedő terminál birtokába tartozott.

Az utolsó két hónapot a program megírásával töltötte, melynek feladata: a biztonsági protokoll lezárása és a reaktor túlhevülését előidézni. Minimálisrizikó. nincs szükség különbféle kemikáliák beszerzésére, pusztán fél tucat piacon kapható automata fegyverre és számítástechnikai felszerelésre.

Ezt az „áldást” - ahogy Iron nevezte, vagyis a programot és az azt hordozó mini kompjútert - vitte hátizsákjában Ibrim, mikor tüzet nyitott az előtte felbukkanókra.

Már a terminál pultja mellet térdelt és az utolsó szent imát mormolta magában, és megnyomta a laptop enter billentyűjét. Behunyt szemmel várta a dicső megváltást. Öt másodpercnyi csönd után lassan felnyíltak szemhéjai. A monitorra meredt:

A WINDOWS KÉPTELEN ÉRTELMEZNI A PARANCS FOGALMÁT, KÉRJÜK…

Ekkor Ibrim apró fémes zajra lett figyelmes. Jobb oldalára tekintett: egy feketelyuk tátongott szemei előtt. Tudata megdermedt. A lyuk, amiről úgy tudta mindent elnyel, enyhén csillogott a neon lámpák fényében.  A lyukból egy tűzörvény támadt a másodperc törtrésze alatt.

          Azonban Ibrim ebből már nem látott és nem érzett semmit mivel az orkán közepén hangsebességgel kicsapódó töltény bal szemén behatolva szétfacsarta agyvelejét.

Vége