-         Kérem, adjanak nekem pár forintot! Kérem, kérem adjanak nekem pár forintot! Kérem, szánjanak meg! Csak pár forintot! Segítsenek! Segítsenek meg pár forinttal! Kérem, segítsenek! Ha akarnak, tudnak segíteni! Maguk még fiatalok, tudnak segíteni! Adjanak pár forintot! Szánjanak meg! Adjanak nekem pár forintot! Csak pár forintot! Segítsenek! Maguk tudnak segíteni! Segítsenek, kérem pár forinttal! Segítsenek! Gyógyszerre van szükségem, kérem segítsenek! Gyógyszert kell vennem! Kérem adjanak nekem pénzt! Gyógyszert kell vennem! Kérem segítsenek! Maguk tudnak segíteni, még fiatalok! Segítsenek! Maguk még fiatalok!

-         Tessék bácsika, szívesen adok magának néhány forintot! De kérem, tényleg gyógyszerre költse!

Ó, milyen kedves fiatalember! Azt kívánja, hogy tényleg gyógyszerre költsem. De legalább megszánt. Kevesen vannak, nagyon kevesen. Tudom, hogy rémisztő a kiabálásom, de amíg csendben voltam, senki észre sem vett. Hogy hogyan jutottam ide? Nem érdekel senkit! Senki nem próbál beszélgetni, mindenki elmegy mellettem. Néha odavetnek pár forintot, de közben undorodva elfordítják a fejüket. Koszos vagyok és büdös. Nem tudok fürdeni. Nem tudok. Nincs víz a házban és nem tudok fürdeni. Régebben hoztam vizet a közkútról, de egyik nap jöttek, bütyköltek vele és azóta nincs víz. Nem tudok mit tenni. Mindig új ruhák után guberálok, hátha a kosz nem esz meg. De parttalan küzdelem ez. Mindenhol sebek jelentek meg rajtam, úgyhogy el kellett mennem a hajléktalanszállóra, hogy segítséget kérjek. Volt ott egy kedves gondozó, segített megfürdenem, és fertőtlenítette a sebeimet. Azt mondta, hogy minden nap menjek oda és segítenek. De nem akarok. Nem tudok. Nem vagyok hajléktalan. Nem mondhatok le az életemről, miközben van otthonom. Gyűlölöm ezt a szagot, soha nem fogom megszokni. Pedig nem tudom lemosni magamról. Minden porcikámból ez árad. Mások is érzik. Undorodnak. Én is undorodom. Nem gyűlölthetem magam. Az én hibám. Otthonba kellene vonulnom. Egyedül vagyok. Meg fogok halni.

Meg fogok halni. 87 éves vagyok vagy 88, lehet, hogy 89. Nem tudom, nem ünnepelem és nem is számolom. Nincs mit ünnepelni. Öregedni nem jó dolog. Főleg ha az elméd friss. Öregedni rossz dolog. A tested nem tudja követni az agyad parancsait. Olyan érzés, mintha folyton el lennél maradva önmagadtól. Az emberek türelmetlenek. Nem tudják megvárni, amíg felszállok a buszra. Én sem tudom megvárni. Mindig dühös leszek, ezért hónapok óta nem utaztam busszal. Az agyam olyan, mint 30 évesen, micsoda átkozott egy helyzet. De a testem, sőt a hangom sem a régi már. Nem tudok beszélni sem. Kántálok és könyörgök. Tudom, hogy már nem sokáig, de addig is ez a kapcsolatom a világgal. Ennyi a kapcsolatom. Azt mondják, költsem tényleg gyógyszerre. Ha tudnák. Annyi gyógyszerrel élek, aminek az árát nem tudom összekoldulni. Meg fogok halni. Nemsokára. Érzem. Az agyam nem fog leépülni, mindent érteni fogok. Tudom, hogy azért fáj a gyomrom, mert eszi a rák. Tudom, hogy azért köhögök, mert a tüdőmet is eszi a rák. Igazságtalan, hogy az agyamat nem eszi. Nem tompítja az öregedés és Istenem, még a rák sem. Ki akarja, hogy az utolsó pillanatig tudatomnál legyek? Miért ez a büntetés? Nincsen senkim, tehát nem vagyok senki. Nem fogják észrevenni, amikor többé nem kántálok az állomáson.