A bakó fekete sisakot viselve, magát e képen leplezve, a király parancsát teljesítette. Vállon ragadva térdre teremtette, s fejét a vér áztatta fatönkre, helyezte. A jajveszékelő, s kegyelemért az utolsókig könyörgő vétkét, s a király ítéletét, utolsó perceiben még reá olvasták. Majd, mert tettéért felelnie kellett, könyörületet nem ismerve, sújtott le a bakó, kinek neve legyen csak végrehajtó.
Mindeközben az idegen, nézte a már fejetlen királyi tanácsadót, kinek vétke nem egyéb volt: mint balga mód, oly bírálattal illette a királyt, hogy az, gazdaságát veszélyeztetve, túlontúl szórja vagyonát. S mert heves volt a természete, még azt is odavetette: mily hasztalan tette, hisz ridegségét, népe előtt ezzel ugyan el nem feledtette. Ám az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy a tanácsadó, az addig bőséges jussát, így saját vagyonát féltve, szólta az igaz valóját – hát vesztére.
Amíg az idegen egészen közelről, az emelvényről nézte végig a kivégzést, addig a király, a palotája ablakán tekintve, hozta az újabb végzést. Mely úgy szólt: A szolgák fogják az idegent és vezessék a kapun túlra. Adjanak neki mindent, mire szüksége lehet, majd engedjék, hogy útjára mehessék. S a végén még kikötötte, hogy azt a míves lámpást, minek fénye mellett, hosszú éjjelent, szőtte néki meséjét, zsákjába tenni ne feledjék. S mindezt úgy tegyék, hogy az erről mit se tudjék. 
Úgy lett minden, ahogy azt a király meghagyta. A szolgák a palotán kívülre kísérték, s szabadon engedték. Magára maradva az idegen, zsákját vállára vetve, az útját egyenesre vette. S miután nem volt sietnivalója, ám annál több sütnivalója, így lassan járt, ám tovább ért, mit gondolta volna.
De nem telhetett bele csak egy egészen kevéske, s a király szolgákat szalajtott keresésére. Parancsolata azonban úgy szólt, hogy ki megtalálja, az nem bánthatja – a lámpást tőle elvéve, haja szálát sem görbítve, őt magát szabadon engedje.
Nos az idegen talán még félúton sem járhatott, mikor a szolgák, bokán nem fogták. Elő is álltak septibe, hogy mi végre keltek keresésére. Adja vissza királyuk lámpását, s ők hagyják, hogy békén mehessen, merre lát. Csodálón hallgatta az idegen e szavakat, majd zsákjába nyúlva, rálelt arra, mit azok, akartak oly nagyon. Átadva nékik a lámpást, ő végest gondolván a hogyan továnt – s cseppet sem tétován, - a szolgákat arra kérte, hogy velük a palotába visszatérve, adhassa át a király tulajdonát. A szolgák nem bánták s a palotába érve, kérésének eleget téve hagyták, hogy tegye a dolgát.
Így volt hát, hogy az idegen újra a király színe elé állt. S a lámpással kezében, e kép szólott hozzája:
- Királyom, bár nem engem óhajtottál, én mégis itt vagyok, mert amiért értem küldettél, annak szükségét nem szenvedhetem. S úgy vélem, e lámpás akár nálad, akár nálam legyen, önmagába nem más, mint egy hideg tompa fény, mi épp csak utat mutat. De lám, míg a fényét, - melynek szükségét szenvedem - a jelened teszi teljessé, addig a melegét – minek szükségét te szenveded - az én jelenem teszi egésszé. -
A király e szavak hallatán, szenvtelenségét, cseppet sem leplezve, rótta az idegenre:
- Szavadat sem értem te idegen, miről beszélsz én nekem? Szükségét nem érzem semminek, nem kellett nekem más, csak a lámpás. Most pedig hagyj magamra, nem érek rá szavaidra. Beszélj, akkor mikor kérdezlek, addig menj a dolgodra. -
Nem járhatott bölcsebben az idegen, mint szekreterre téve a lámpást, s csendesre fogva a járást, békén tovaállni.
Mint tudjuk az időtelte viszonylagos, így azt nem határolva, de túl távolra sem tolva, történt aztán, hogy a király az estebédjét, no meg az idegen beszédjét megemésztve, hivatta magához. S mikor az idegen megjelent, így szólott hozzája.
- Ülj le, s halld hát, hogy mi végre szólok tehozzád. – s kezével mutatva, intett a zsámolyra.
Az idegen engedelmeskedve, a zsámolyra ülve, s tekintetét a királyra szegezve, jelezte, hogy követi minden szavát, s gondolatát.
Majd az eszes király folytatta:
-Végest gondolván azon elmélkedésünket, minek a sétánk vége, vetett végett, s mi a hitről, s annak vesztéséről szólt, a következőre jutottam. Hit egyet jelent a hűséggel. De az ismeretlenhez nem lehet hűnek lenni.
S mert én mégis így tettem, nem lehet azt másnak hívni, mint vakhit. S e csorbát köszörülve, úgy döntöttem vakságom látásra cserélem. E gondolatok, arra vezettek, hogy ismernem, s tudnom kell, ki is vagy te valójában, kinek meséjét vakon hittem. Mond hát, ki vagy te, s mit tudsz? Mily ismeretekkel rendelkezel? Tudod-e beszélni távoli népek nyelvét? Ismered-e pithagorasz tételét? Vagy a vajákosság a te asztalod? Tudod-e mely gyógyfüvek mire használhatók? De talán, mert oly nagy mesemondónak találtattál, mond, betéve tudod hát Homérosz Iliászát?  S vajh mitől vagy oly remek, hogy mesédet magam, s népem is elhitte neked. Állj hát ki a fényre, s mutasd magadat. -
- A fényben voltam eddig is királyom, s, ha rám emeled tekinteted, láthatod, hogy most is épp ott vagyok. - szólt az idegen csendesen, majd szemérmetlen így folytatta:
- Elejét véve kérdéseid záporának királyom, azt kérded: ki vagyok? – Hát az idegen vagyok! S hogy mit tudok? No erre nem felelhetek, mert e tudásnak még az útját járom, s birtokában akkor leszek, mikor majd visszafelé tekintek. Legyen elég most csak annyi:- egy egyszerű ember volt, kinek igen jó kedve volt….
No aztán, azt kérded ismerem-e pitagorász tételét. – Azt, ki a sarkon méri ételét? Ó őt jól ismerem, hisz több ízben is faltam a főztjét! De, hogy egy kérdésed se maradjon válaszolatlan, jöjjön hát a vajákom, melyre csak kérdéssel felehetek: szoktad e érezni, királyom, hogy fáj a lábad, vállad, hasogat a hátad, mikor piciny szalmabábod megszurkálom? No látod!  S a végén azt kérded, ismerem e Homérosz liászát? Nos, mélységes bánatomra mondhatom, sosem volt kebelbarátom a nagy homéroszi Iliász. - Elég legyen! – kiáltott a király – Bolondot űznél belőlem? Vedd komolyra szavad, ajánlom, különben jó kedvedet meglátod, rögvest a bakónál találod! -
- Jól van királyom, halld hát komolyságom. – mondta az idegen, s immáron komolyra fogta:
- Megismerni szeretnél engemet, ám kérdéseidre a felelet a megismerés útjára vezet. De, hogy világosság gyúljék abban, mit szándékszók mondani néked, egy példával élek:
Kapsz kezedbe egy receptet, s olvasád, majd megérted mi rajta áll, s megfőzöd. Ám megismerni a főztödet csak úgy tudod, ha azt meg is eszed. Mert megérteni nem több annál, mint ésszel felfogni. Megismerni azonban, az egész lényeddel való megtapasztalás. Lásd hát királyom, kérdéseid csak a tudást kémlelik bennem, de azt, hogy kilakik valóján, ott belül, miféle kósza, egyszarvú, hal, vagy madár, az mind rejtve marad szemed előtt. Azonban látva a tudásalapú társadalmat, melyet teremtettél – s melyben mindig is éltél – nincs mit álmélkodni azon, hogy a tudás az egyetlen mit értékelhetnél, melyben meg tudod méretni magadat, s mely valódi érdem a te világodban. S így válik a kérésed kérdéssé, vajon akarod-e az én mástudás világomat, minden mélységével együtt megismerni?
Mert ha igen, nem kérdések kellenek ide, hogy megismerd az ismeretlent, s ne is ételt, italt kínálj cserébe, azt megkaphatom bárhol, ahol épp az utamat járom. -
Akkor mond hát, mi kellene? – szólt közbe, a most már mesét igen csak váró király.
Nem egyébre királyom, mint a lámpásod fényére.
S a király úgy tett mindent, ahogy azt az idegen kérte. S a következő este, a mese az igaz mesében elejét vette.