Az Úr akár hanyadik esztendejében történt, hogy a világnak közepén - a kárpátok belsején - ahol a tarka farkú madár is csak egy szürke egér, élt egy király. Úgy járta okos ember volt, mert bíz nem csak királyként trónolt naphosszat könyvvel kezében, - ahová még ő is csak gyalog járt, - hanem izgatta is az országot serényen. Hamariban - alighogy trónra ült- megalkotta  a merkantilistás gazdasági listát, melynek lényege a ex (port) többlete, s arra törekedett, hogy a nemesexet az országába vonzza s kiáramlását megakadályozza. Sikerének záloga a többlet exek hozta meggyarapodása. E királynak volt még egy nagy alapvetése, mely szerint - egy tudásalapú országot hozzon létre. Polgárai mind, tudást tudásra halmozva, tudván tudva éltek. De maga a király sem volt rest, s példát mutatva - tudást szomjazva,- nyelvét tanulta,- nem egyét! egyszerre háromét: - Ábrahim fiáét Izsákét, az Alesszandriai Boudolinóét, s a Welsi Edvárdét,- ki fakó lován lépdelt minduntalan hozzája. Bár nem volt a barátja. Az okos király barátságát jobb híján, csak az érdek képviselte, így aztán, azt országán kívül kereste.

 Így volt hát, hogy ebben az országban egy polgár sem vitatta, hogy a királynak esze helyén vala, hiszen országát gazdaságilag is igen jól igazgatta. Na tehát ebben a gazdag és nagy tudású, mívesen mívelt, - így kissé rideg - országban éldegélt e király  - mint azt krónikásai megírták - hát igen csak unottan. Mert bizony e királynak volt ám nagy baja. Mikor éppen nem az országa gazdaságát, elméje tárházát izgatta unottan, evett egy fejedelmit, ivott egy urasat - amolyan unottan, - s betért hitveséhez,- kinek fejét még meghagyta, s nosza.. áthágott rajta. Mint a csataló a csatamezőn, csapzottan térült ki a szobából, dolgát végezetül.. - unottan.
 Sétált a király palotája udvarán - unottan. Lovagolt a király gyönyörű birtokán - unottan. Hajózott a király végtelen tengereken - unottan. Lovagi próbákat rendeztek tiszteletére - de mindezt hasztalan - unottan.
 Látva ezt hű alattvalói a királynak, segítségére sittek hamarjában. Mókamesterek, cirkuszosok, udvari bolondok seregét hívták, hogy a királyt felvidítsák. De a király csak unta. Számtalan hitvesének vette fejét, s hozatott helyette a szomszéd országokból újabb királynét. Ám a király csak rövid ideig lelte bennük kedvét, királyi sarjakat hoztak a világra, majd feje hagyottan küldte őket a túlvilágra. Akkor meg gyönyörű hajadon ágyasokat küldettek a királynak, ki áthágva rajtuk mint a csataló a csatamezőn, csapzottan térült ki tőlük - ugyancsak unottan. Próbált az egész királyi udvar kedvébe járni a királynak, még az ételét is besózták, csak hogy a királyt boldogabbnak lássák - de a király untalan unosan unta, csak unta.

Történt aztán, egy szép napon, hogy egy messziről jött idegen érkezett a városába. Híre járta, hogy a világot bejárta, s oly jól jár a szája, hogy ki őt hallgatja, azt mosolyra fakasztja. Csodatévőnek hitték, pedig csak egy egyszerű ember volt, kinek igen jó kedve volt. Eljutott e hír a király fülibe, s azt, olybá tűnt, érdekelni kezdte. Hívatta hát magához ízibe, hogy meséjével tegyen a kedvire. Mikor az idegen megtudta a király óhaját, kíváncsian kérdezgette udvarát - s mire a színe elé állt, már sejtette minden gondját s baját. De hogy bizonyságot is szerezzen a királyt kellett kérdeznie. Így hát mikor a király szólította, hogy meséljen, ő csak a királyt kérdezgette: - s oly ügyesen tette, hogy egy ideig az észre sem vette. Mígnem aztán a király, türelmét vesztve éktelen haraggal rivallt az idegenre:
- Ki vagy Te mond, hogy nem féled hatalmam s úgy teszel, hogy mindig én beszéljek? Fejedet vétetem ha bele nem kezdesz nyomban a mesédbe és nem teszel kedvemre, unalmam ellenére. Tégy hát csodát meséddel, mint tetted udvarom népével.
  - mondta a dühös és csalódott király.
 Ám a messziről jött idegen, eddigre bizonyosan tudta már, a király valódi baját, - és azt, - hogy nem hozhat gyógyírt meséje, csak egy röpke szösszenetre. Mert bíz így volt az, a király egész életébe.
Mit volt mit tenni, mint belekezdeni, s meséjét ízesen beszélni. S mesélt a királynak varázsmesét csupa talánnyal, mely kissé tán híján volt a valós valóságnak. Hatalmas és szörnyű lények, ismeretlen növények, lenyűgöző színhelyek, ezekről mind szólt a történet, melyet színesen font csokorba. S ezzel néhány hónapra, a király arcára mosolyt fakasztva. Hosszú éjjeleken át mesélt az idegen, ám mint mindig, most is eljött az ideje, hogy a király egyre hidegen, várta hogy meséljen. Történt aztán egy harmatos hajnalon, hogy  türelme fogytán a király kifakadt: 
- A csoda, az hol marad??  Hazudtál te idegen, ígéretes kezdetek, s mára már unom a mesédet. Rosszul teszed, ha azt hiszed, te messziről jött idegen, hogy mesédet elhiszem. Mond mitévő legyek, tán lefejeztesselek? Ments magad, s szólj most igazat, különben sosem kapod vissza szabadságodat.

Most az idegen szólt csendesen: - Fejemet bakótól nem félem, halld hát igaz beszédem. De mit hallasz én tőlem, kedvedre nem lesz úgy hiszem.

Kedvemet félted idegen, mihelyt életedért esedeznél? - szólt a király elképedve, majd hozzá tette -
Hazug vagy a hazugabbnál, unalmamon nem változtattál. Beszélj hát s majd látom, mi lesz sorsod e világon.

S az beszélni kezdett:
Hazugsággal vádolsz engemet, pedig az úgy lesz igaz, ha valaki akad, - ki hinni is akarja azt.
A lelkedet nem az teszi gazdaggá mit hallasz, - Királyom - hanem mit gondolsz s érzel, arról, miről a mese szól. S ha nem gondolsz, nem érzel, a hibát ne a mesében keresd.

A hazugságon e szavak, mit sem változtatnak. - Vágta közbe a király,  - majd intett, hogy folytassa.

Te azt hiszed királyom, hogy egyik hazugságom olyan, mint a másik, és látszólag tán igazad is van. De mégse nincsen. Kitalálhatok bármit, bolondot űzhetek az emberekből, az orruknál fogva vezethetem őket, csirkefogó módjára viselkedhetek anélkül, hogy hazugnak érezném magamat vagy hogy furdalna a lelkiismeretem; mert ezek a hazugságok, - ha akarod, hát nevezd így őket - én magam vagyok, olyan, amilyennek születtem, s az ily hazugságokkal nem színlelek semmit, az ily hazugságokkal voltaképpen igazat mondok. Ám vannak dolgok, melyekről nem hazudhatok. Vannak dolgok, melyeknek a velejéig hatoltam, s felfogtam értelmét, melyeket szeretek, s komolyan veszek. És itt nem ismerek tréfát. Ha itt néked hazudnék, azzal magam ellen vétkeznék.

Figyelmesen hallgatta a király az idegent, majd hozzáfordult, s így szólt: Jer, sétáljunk!
Gondolataikba merülve elindultak hát, s a palota udvarán lépdelve, így folytatta a király:

Ám legyen, nem színleltél, s míg éjjelente meséltél, igaz csodádat remélve hittem. De most, hogy hitem tova veszett, vele a csodád, s meséd is elvérzett. S mi ennél is rosszabb - csodát nem hoztál, még a hitemtől is megfosztottál.

Királyom. - válaszolt az idegen.
Mint meganyiszor életedbe, most is a csodát vártad, - utóbb az én mesémtől,- pedig jól tudod, azt csak rövid ideig kaphatod. A csodát vágyod királyom, s mind jobbat keresve, a jót így elveszejtve, csodátlanul éled világod.
Hitedet vesztetted, mondod. Ne higgy hát bennem!
Higgy abban mi előtted hever, s így a csodát meglelheted. Van kincsed, gazdagságod, s azt nem a kincstáradban találod. 
Segíteni másként nincs mód a bajodon, adj túl minden keserves sóhajodon. Lásd meg a csodát sarjaid szemében, a s fürödj a téged szeretők melegében.

Mire befejezte mondatát az idegen, a sétájuk is véget ért . Az utunk itt ketté válik. -  mondta a király s hozzátette:
- Kár, hogy a csodát nem hozhattad el nekem, örökre. -
Királya mondatát fejével biccentve nyugtázta az idegen, majd fellépett az előtte álló építményre.

S a mielőtt tova indult volna a király, intett a bakónak.....