Menyecsketánc után

   Teréz és Ödön épp elég ideje jártak már jegyben ahhoz, hogy a hagyományoknak megfelelően végre hivatalosan is összekössék életüket.

   Szombat volt és délelőtt tíz óra. Terézt már jó ideje beöltöztették a segítő leányzók menyasszonynak a szülői háznál, és most az ablakból kifelé lesve kuncogtak. A vőfély legalább negyedórája elmondta a kikérőt, a násznagy pedig azóta bombázta őt és a vőlegényt mindenféle idióta találós kérdésekkel. Aztán megkegyelmezett nekik, és elállt attól, hogy eleget tétessen válaszadási kötelezettségüknek. Intett, kilépett az ajtón Teréz csupa fehérben, virágcsokorral a karján, fátyollal az arcán, ahogy azt egy szeplőtelen szűztől elvárja az ember. Odalépett Ödönhöz, felemelte egy pillanatra a fátyolt, épp csak annyi időre, hogy egy szégyenlős puszit adhasson vőlegénye arcára.

   Ödön, mivel nagyon maradi és roppant erkölcsös legény, soha semmit nem erőltetett Teréznél. A kezeinél többet még soha nem érintett meg menyasszonya testéből, és ehhez a puszihoz hasonló erotikára sem tett még tőle többre szert.

   „Nagyon szeretem, hogy ennyire tapasztalatlan a szerelemben – szokta mondani a szüleinek, barátoknak ilyesmiről egy úriember nem beszél. – Annyira szűz, hogy még hamvas. Elég annyi, ha sokat sejtetően nézek rá, már elpirul. Imádom! Olyan kis bátortalan. Ha csak a kezéhez érek, szinte megremeg. Biztos vagyok benne, hogy örökké csak egymásé leszünk. Ő lesz a legmegbízhatóbb feleség.”

   Elindult a százméteres tömegbegyűlt násznép. Gyalog, sétamenetnél is lassabban. Legelöl a násznagy, egyik kezében egy hosszú bottal, rajta mindenféle hímzett kendőkkel és színes szalagokkal, a másikban egy borosüveggel. Mindkét alkalmatossággal egyfolytában integetett, akár egy karmester. Azt a hatást keltette a szemlélődő számára, mintha a sor végén baktató zenészeknek dirigálna mozdulataival. Közvetlen mögötte a vőfély, karonfogva a menyasszonyt, utánuk az első koszorúslány a vőlegénnyel, aztán a vendégsereg. Legvégén pedig az imént említett zenészek; Az egyik mellkasán egy hatalmas dob rajta cintányérral, a másik egy tangóharmonikával, a harmadik pedig szaxofonnal. Meglehetősen gazdag repertoárral rendelkeztek; kezdték a „Szépen úszik a …”, aztán folytatták a „Haragszik az édesanyám”, aztán a „Szánom , bánom”, aztán a „Csak, csak, csak az esik…”, aztán a „A menyasszony akkor szép”, aztán a „Jaj de nagyon régen volt…”, aztán a „Rózsa, rózsa”, aztán a „A Balaton közepe”, aztán a „Kalapomon piros szegfű”, aztán a „A szeretőm dunántúli”, nótákkal és a „Túr a disznó, túr a határszélen”-nel felyezték be, mielőtt újra indult a kör. Folyamatosan muzsikáltak a falunépe legnagyobb örömére. Az otthontartózkodóknak minimum száz százaléka kijött a házak elé és nézték az elhaladó menetet. Elég sokan megcsodálhatták a ceremóniát, mivel a lagzis ház a falu egyik végén volt, a házasságkötő terem meg a másikon. Útközben a násznép férfitagjai hol egyik, hol másik bámészkodót invitálták meg egy-egy slukkra a fröccsös üvegekből.

   A házasságkötő teremben viszonylag rövid idő alatt lezavarták az esküvőt. A formális szöveg után minden extra, csupán egy helyi gyerekcsapat gitárral kísért versmondása volt. Ezután végigzenélték és kurjongatták az utcát a templomig. Ott már nem volt ilyen egyszerű és rövid a protokoll. Mielőtt összeadta volna őket a pap, legalább húszperces kiselőadást tartott, a kapcsolat szentesítését követően pedig még vagy háromnegyed órásat. Aztán két oldalára fogva kivezette az ifjú párt a tiszteletes, ezt követően pedig a násznagy kiköhögte hátul a sekrestyében az esketési díjat.

   Miután gratuláció ürügyén mindenki végigpuszilta az újdonsült házasokat a templom előtt, és ők lopva letörölgették magukról a DNS-koktélt, visszamuzsikáltatta magát a vendégsereg a lakodalmas házhoz.

   Amint megérkeztek, a vőfély vezényletével mindenki helyet foglalt az asztaloknál. Félórát kellett várniuk, mire megjelentek a felszolgálók az első fogással. Addig is sűrű egymásutánban bombázták a vendégek az újasszonyt és újembert mindenféle pajzán viccekkel, a szemérmes Teréz meg rendre-másra el is pirult. És ez valóban örömmel töltötte el Ödönt.

   „Annyira szeretem – gondolta, miközben mosolyogva nézte felesége pironkodó arcát. – Annyira ártatlan, annyira érintetlen, annyira tiszta. Édes Istenem, mennyire szerencsés ember vagyok! Köszönöm neked!”

   Ebéd után, ahogy táncolgatott a nép, egyszercsak előkerült öt, időközben eltűnt legény. Ők voltak a maszkák. Bevoltak öltözve mindenféle szedett-vedett rongyokba, öregasszonyoktól kölcsönkért ruhákba, a fejükre harisnyát húztak, arra rá kalapot vagy vasutas sapkát, és kifestették magukat, de valami borzalmasan. Így ugráltak össze-vissza a zenére és egyfolytában rángatták, zaklatták a jelenlévőket, ez volt részükről a táncba hívás. Közben velük együtt kiment mindenki – a zenészeket is beleértve – és nekiálltak kivágni a házelőtti cerafát. Amíg hárman a násznép tagjait rángatták táncba, addig ketten a fával töketlenkedtek. Az egyik állandóan fel akart rá mászni, hogy leszedjen onnan egy kendőt, amit korábban rákötöztek. A másik meg közben ki akarta vágni, de nem a fejsze élével, hanem a fokával. És ezen olyan jól derült a közönség, hogy némelyik a hasát fogta a nagy hahotázásban. Aztán egy csomó töketlenkedés után végre kidőlt a fa, a legények meg egymást taposva futottak versenyt, hogy megszerezzék a kendőt.

   Ezután a fát félredobták a kerítés mellé és visszament a tömeg a mulatósházba járni a csűrdöngolőst.

   A vacsora hasonlóan zajlott, mint az ebéd, annyi különbséggel, hogy az egyik vállalkozó kedvű fiatal beöltözött valami… izének. Egy lepedőt terített a fejére, kezébe vett egy zománcozott tálat meg egy fakanalat, és zenei kísérettel végigment az asztalok mellett, hogy mindenkinek a fejére koppinthasson, aki nem dob pénzt az edényébe. Állítólag ez volt a szakácsnő bérkiegészítése. Közben ki-be rohangáltak a meghívottak gyerekei, akiket az ablak alatt összegyűlt bámészkodók csíptek el és küldözgettek be az ismerősökért némi rántott hús és sör reményében.

   Ezután következett a dusolás; minden vendég rémálma. Ez még a báli tomboláknál is kegyetlenebb kínzás. Minden egyes vendég nótáját elhúzzák a zenészek, és általában a soron következő szerencsés még végig is ordítja a muzsikussal… Mire megvolt ez az idegtépő, unalmas szokás, már jöhetett a menyecsketánc.

   Az újasszony átöltözött csupa pirosba. Tűsarkú cipő, harisnya, rövid szoknya, szexi fűzős felső, mellény. Minden piros volt rajta. Egyedül a kendőjén voltak fehér pöttyök, de ez csak emelt az erotikus kisugárzásán. Meg is jegyezte az egyik, éppen náthás legény a haverjának – Folyik az orrom, mint vőlegény fasza nászéjszaka előtt. – Hiszen nem tévedett egyáltalán. Ödönnek már nem csak a farka, de az egész teste lüktetett a kéjvágytól. Nagyon várta már az első éjszakát, hogy beavathassa szerelmét a testi örömök rejtelmeibe. Nagyon boldog volt, hogy hamarosan megteheti, hiszen már a felesége. Nagyon sokszor, órákon keresztül tervezgette, hogy fogja átlendíteni Terézt az első együttlét nehézségein, hogy aztán eggyé válva átadhassák magukat a féktelen élvezetnek és hagyják, hogy a gyönyör hullámainak martalékává legyenek.

   A vőfély egy lábossal és kanállal a kezeiben beállt a táncplacc közepére.

   - Halljunk szót uraim! – kezdte. – Itt áll előttünk az ékes menyasszony, hogy menyecskefővel először táncoljon. – valami ilyesmit mondott, meg még azt is, hogy: - Mindenki táncoljon vele egy kurtát, de vigyázzon, hogy le ne tapossa a cipője orrát! – meg azt is mondta még: - Az első táncot én kezdem, a többi még ráér, húzd rá cigány, húzd rá az ifjú párért! – aztán beledobott egy papírpénzt az edénybe és kezdte a csárdásféleséget a menyecskével.

   Másodpercek múlva lekérte valaki, miután ő is dobott egy bankjegyet az edénybe. A zenészek húzták, mint az őrült, direkt jó pörgőseket. Négy-öt lépésnél senkinek sem volt ideje többet totyogni Terézzel a sűrű egymásutánban történő lekérések miatt. A vőfély egyfolytában ordítozott, hogy: - Eladó az újasszony! – közben jó erősen püfölte a kanállal a lábost. A bankók röpködtek az edénybe, a menyecskét verte a víz, aztán egyszercsak elfogytak a táncra hívók.

   Ödön a szokásoknak megfelelően odafutott Terézhez, felkapta a karjába, a vőfély az újasszony kezébe adta a pénzes lábost, ők pedig kifutottak az ajándékok tárolására szolgáló szobába. A pénzt egy zacskóba rakták, bekötözték, eldugták, majd miután az ifjú férj kicsikart feleségétől egy szégyenlős csókot, visszamentek a vendégekhez.

   Ahogy beléptek a táncparkettre, akkor kezdték a zenészek a „Miért van kőből a te szíved” című lassúszámot. Igazi összebújós zene, szerelmeseknek való. Az ifjú házasok azonnal egymáshoz simultak és arcukat összeérintve átadták maguknak a lágy ritmusnak.

   - Egy ideig még illik maradnunk, de hamarosan megyünk és lepihenünk, Szerelmem – mondta Ödön aztán leheletkönnyen megcsókolta Teréz homlokát.

   - Igen, Édesem, rendben van – válaszolt szemlesütve, Teréz.

   Többet nem beszéltek, élvezték a táncot és a romantikus szöveg kísérte dallamokat.

   Ahogy befejezték a zenészek a dalt, Teréz óvatos vonakodással jelezte, hogy nem szeretne tovább táncolni.

   - Ne haragudj Édesem, ki kell mennem! Rögtön jövök – azzal gyorsan otthagyta férjét, aki türelmesen leült az egyik székre.

   „Annyira ártatlan, mint egy kislány” – gondolta mosolyogva, Ödön.

   A menyecske sietve bement a raktárszobába, aztán ki az utcára, majd az arcokra rá sem nézve átvágott az ablak alatt ólálkodók csoportján.

   Öt házzal odébb, járómotorú autóban várta Máté. A szexi ruhás menyecske bepattant a kocsiba, gyorsan köszöntötték egymást egy jó nyálas smárolással, a pénzes zacskó a kesztyűtartóban landolt, az autó pedig pillanatok alatt eltűnt a ködös éjszakában.