Nem itt születtem, nem itt jártam iskolába, és nagyon sokáig nem tudtam milyennek a színek ősszel, vagy milyennek az illatok tavasszal, mert csak a hosszú nyári vakációkat és a téli szüneteket töltöttem Tenkén, a nagyszüleimnél. Hogy milyen itt egy csípős novemberi reggel, vagy egy bódító májusi éjszaka, azt csak a felnőtt éveimben tudtam meg. Én mégis mindig, mindenhonnan Tenkére megyek haza, az az otthonom, gyerekkorom minden olyan kedves emléke és a legtöbb fontos esemény, ami jelentősen nyomott hagyott bennem, odaköt. Ott vannak  a gyökereim, ebben a Fekete Körös partján pihenő kis községben, nem messze Nagyváradtól, valahol félúton a mezők és a hegyek közt. Tenkét az egyik róla írt monográfiában „az elnemsodort falunak” nevezik, hiszen több száz éve állja a történelem hullámveréseit egy olyan helyen, ahol bizony ezek a hullámok elnyeltek nem is egy falut.

De itt most minden nagyon csendes, mintha az emberekkel a zajok is kiköltöztek volna a faluból. Ami maradt, az is halkan szól: a szél az udvaron,  amint átsuhan a kerten a nagy körtefa üres ágai között, majd messze messze el a felhők mögött rejtőzködő hegycsúcsok felé; a macskák hízelgő dorombolása a gyerekkort idéző ételek illatával telt konyhában; a tűz békés ropogása a félévszázados kályhában nagyszüleim szobájában, ahol olyan sokan melegedtünk már a hosszú-hosszú évek alatt szinte ugyanennél a tűznél, és ugyanezt a ropogást hallgatva. Van valami a tűzben, a száraz fa illatában, a kályhaajtó nyikorgásában, a szobát és a benne levőket védelmezően átölelő melegben, ami időtálló nyugalmat áraszt.

Itt mindennek története van, és Mama (a nagymamám) ezt a történetet mondta el nekem… Három napon át rendezgettük a régi családi képeket, és közben ő elém idézte a múltat. Szerencsére eszembe jutott hangfelvételt készíteni róla, így a családunk története, úgy ahogy ő mesélte el, most már mindig velünk marad. Tisztán emlékszem azokra a pillanatokra, amikor őt hallgatva, ahogy mesél a fiatal éveiről a háború alatt, egy-egy adott ponton visszafojtott lélegzettel figyeltem és, hogy minden egyes ilyen alkalommal belém hasított ugyanaz a felismerés és mindig ugyanakkora erővel: milyen apróságokon múlhat az élet!  Az egyszerű tény, hogy a nagymamám és én egy februári estén a kályha mellett ülünk és beszélgetünk, hirtelen már nem tűnt mindennapinak, hanem majdnem úgy tekintettem rá, mint egy csodára. Hiszen ha csak egyetlen egy másodpercben másképpen történnek a dolgok, mint ahogy történtek, ha egy döntés miatt valahol más irányt vesznek az események, ha valaki nincs ott éppen akkor, amikor ott volt, akkor lehet ma már a nagyszüleim is csak emlékek lennének valamelyik kedves rokon fiókjában, az apám és én pedig meg sem születünk…

Egy kopott, szakadt szélű fénykép, egy fiatal férfiról egyenruhában, lovon. Mama sokáig nézi, majd megszólal szívettépő szomorúsággal a hangjában: „Sose tudtuk meg, mi lett Mihállyal…”. Mihály nagyapám bátyja volt, ő állt hozzá a legközelebb a 13 testvér közül, talán azért is mert ők ketten voltak a két legkisebb gyerek a családban. Elválaszthatatlanok voltak. De én Mihályt már nem ismerhettem meg…

„Menekült a világ! Te olyat még nem láttál és ne is láss: mindenki menekült, amerre csak tudott... mert jött a Háború...!” 1944 őszén vagyunk, a Háború tulajdonképpen lassan már a vége felé jár, de ahogy Mama meséli, olyan mintha testet öltött volna, és 'jönne" a menekülők nyomában. Akkor szeptemberben nagyapám és Mihály is Kolozsvár alatt voltak, és részt vettek a Tordai csatában. Mihály a gyalogezredben volt, nagypapa pedig rádiós a páncélhadosztálynál. Amikor megtudták, hogy másnap ütközet lesz, Mihály átment a testvéréhez elköszönni. Mama szinte pontosan fel tudja idézni, azt, ahogy nagypapa mesélte neki az akkor történteket : „Öcsém, nem fogunk mi már találkozni”, mondta Mihály. Nagyapám, aki egy végtelenül életvidám ember volt, és akit azzal a különleges képességgel áldott meg a sors, hogy még a legreménytelenebb körülmények között is bizakodva és humorral tekintsen a világra, nem volt hajlandó abba belegondolni, hogy akár a testvérével, akár vele bármi is történhet. Szinte látom magam előtt, ahogy a jól ismert incselkedő mosolyával átkarolja Mihályt, és azt mondja neki: „ Ne halj meg, inkább kerüld ki!” Az  első összecsapásnál Mihály eltűnt. Mama hangja elhalkul, amikor ezt meséli: „Annyit kerestettük, Dórikám, de annyit! A Vöröskereszt segítségével, meg mindenhogyan, ahogyan csak lehetett kerestetni foglyokat vagy elesetteket; de mindenhonnan csak az "eltűnt" jött vissza. Úgyhogy Mihály odalett…”. Mihály szörnyű és hihetetlen jóslata beteljesült, és bár nagyapám túlélte az ütközetet, pár nappal később, az oroszok elöli visszavonulás közben megsebesült.

A családban úgy emlékeznek vissza, azt mesélte, menekülés közben néhány társával együtt kutakba próbáltak fedezéket találni. Az emberek egymás hegyén hátán kapaszkodtak a szűk és sötét helyen, és szörnyű érzés lehetett tudni, hogy a tátongó mélységtől csak egy pár centis falkiszögelés vagy egy létrafok választja el őket, miközben a zsebkendőnyi égen a fejük fölött halált okádó vadászrepülők zúgnak. Mégis a szinte teljesen nyílt terepen ez tűnt az egyetlen valamilyen biztonságot nyújtó menedéknek. De nem sokáig… A robbanást követő zajokból rájöttek, hogy az orosz Sturmovikok célba vették a nem is olyan messze található épületegyüttest, és valószínűleg a következő támadás már az ő kútjukat éri. Elkezdtek kimászni amilyen gyorsan csak tudtak és szétszéledni. Nagyapám az utolsók között volt, és éppen hogy egy kicsit sikerült eltávolodnia a kúttól, máris belecsapódott a bomba. Az egyik repesz őt találta el közel a gerincéhez. Katonai korházba került, de mivel a műtét nagyon kockázatos lett volna, sem akkor, sem később nem vállalta. Így élete végéig magával hordta a háborúnak ezt az alattomos emlékét... 

A két testvér közül, az egyiknek nyoma veszett: ez  lehetett volna akár a nagyapám is; a másik megsebesült: ez lehetett volna egy halálos sérülés is.  Ez jutott eszembe miközben Mama óvatosan a helyére tette Mihály képét a többi testvérről készült kép közé.

Sanyit, nagymamám idősebb fiútestvérét, azonnal felismerem a fényképen, pedig az a fénykép több évtizeddel a születésem előtt készült. De őt a tekintetéről mindig fel lehet ismerni. Nekem már csak nagyon halvány emlékeim vannak róla, hiszen még kisgyerek voltam, amikor találkoztunk, és inkább csak egy érzés emléke maradt meg vele kapcsolatban. Sanyiról Mama olyan szeretettel tud most is mesélni, hogy szinte tapintható a két testvér között levő erős kötelék, amit sem az élet fondorlatos kanyarulatai, sem Sanyinak a nagyon sok évvel ezelőtt bekövetkezet halála sem tudott megsemmisíteni. Ennek köszönhetően Sanyi rövid időre ismét velünk volt, nagyon is elevenen, ott volt velünk azon a februári estén…

1940 augusztus. Második bécsi döntés. Nagy hatalommal rendelkező férfiak egy asztalra kiterített térkép fölé hajolnak. Centiről centire haladva húznak egy vonalat. Egy kisfiú eldob egy labdát. Egy kutya elszalad érte. Egyikük sem hallja a ceruza nyikorgását a fejük felett, és talán egyikük sem értené, hogy lehet az, hogy a labda egy másik országba esett, mikor csak a kert végéig gurult el…

1940-ben Sanyi Bukarestben teljesített katonai szolgálatot. Azelőtt mindig, amikor behívták, kiszuperálták, mert az egészsége miatt nem volt alkalmas a katonaságra. De abban az évben, amikor hatodszor is a vizsgálók elé került, mivel a háború már a küszöbön állt, és mindenkire szükség volt, mégis csak besorozták. Csak egy rövid kiképzésen vett részt, majd az egyik ezredes maga mellé vette tisztiszolgának. Tőle hallotta meg Sanyi Bukarestben, hogy a nagy hatalommal rendelkező férfiak elindultak egy szoba felé, ahol egy térkép van kiterítve egy asztalon. Még nem tudta, mi lesz, csak annyit tudott, bármi áron haza kell jutnia Tenkére a szüleihez, a családjához. Sanyi katonaszökevény lett, de épségben eljutott Váradig. Már majdnem otthon volt, már csak 40km-re volt otthonról amikor megtudta, hogy nem mehet tovább, nem mehet haza, mert Várad igen, de Tenke már nem esik a határnak a magyar oldalára. 1940 nyár végén Sanyi semmi nélkül Váradon ragad: „Ott maradt ingbe-gatyában, egy szál ruhában Váradon, gondold el!” – mondja Mama, és ott van a  fájdalom a hangjában, még most is ennyi év után, a tehetetlenség fájdalma: ott van a testvéred pár órára tőled, se ruhája, se munkája, se pénze, és nem tudsz rajta segíteni, mert valakik húztak egy vonalat…

Nagy nehezen végül Sanyinak sikerült szakácsként munkát találnia valahol Várad környékén. De jött a tél, és ő hazaüzent, hogy küldjenek neki meleg ruhát, mert arra már nem jutott a keresetéből. Az akkori helyzetben, amikor „nem volt törvény, nem volt semmi” nehéz volt üzeneteket, leveleket vagy csomagokat küldözgetni a határ egyik oldaláról a másikra. Csak hát az élet nem állhat meg attól, hogy változtak a politikai viszonyok, és mint mindig a történelem során, az emberek most is megtalálták annak a módját, hogy a megváltozott körülmények között is  folytassák – jól vagy rosszul- az életüket. Mama elmondása szerint azok, akik közvetlenül a határ mentén laktak, kaptak valamilyen átjárási engedélyt. Ők voltak azok, akik által a kettészakadt magyar és román családok egyaránt kapcsolatban maradhattak. Rajtuk keresztül üzent Sanyi haza, hogy fázik, küldjenek neki ruhát.

Amint megkapta az üzenetet, dédanyám lovas kocsit fogadott, sok pénzért szerzett határátkelési engedélyt, fogta a legkisebb lányát, Mamát (aki akkor 18 éves volt), és elindult, hogy találkozzon a fiával. A több órás út után a hideg, nyirkos éjszakában, végre megérkeztek a határátkelő ponthoz. Már hajnalodott, minden körülöttük nyomasztó szürke fényben úszott, ők pedig fáradtak voltak, éhesek és átfagytak, de mindez nem számított, hiszen célba értek. Már csak át kellett adni a papírokat a katonáknak, és azután már át is mehettek Sanyihoz, aki a határ túloldalán várt. A papírok rendben voltak, a katonák a csomagokat ellenőrizték. Mama már nagyon izgatott volt, és türelmetlenül nézelődött át a másik oldalra, hátha megpillanthatja a testvérét. De a hajnali fényben nem lehetett semmit sem kivenni, csak néhány mozgolódó árnyat. Hirtelen megszólalt egy szigorú hang mellette: „Ez mi?”. Mama odafordult: a katona egyik kezében egy fa doboz volt tele száraztésztával, a másikban pedig egy felbontott levél, amit kérdően tartott dédanyám felé. Ő elkezdett magyarázkodni, hogy az nem is az ő dobozuk, valaki mástól kapták, aki megkérte őket, hogy azt is vigyék át, de a tészta közé rejtett levélről semmit sem tudtak. Nagymamám megdermedt a félelemtől és nem értette, az anyja miért vállalta el mégis, hogy elviszi a dobozt. Eszébe jutott az öregasszony, aki indulás előtt odajött hozzájuk, és könyörgött nekik, hogy vigyék el ezt a dobozt és a levelet az unokájának, mert már csak ő maradt neki. Nem volt pénze, nem volt közeli ismerős, és dédanyám elsőre nem is akarta elfogadni, főleg mivel a beszélgetésen jelen volt Mama is, aki félrehúzta az anyját és kérte, hogy ne vállalja el, mert még bajba kerülhetnek a levél miatt. Mégis elfogadta a tudta nélkül, és most ott állnak a hidegben és magyarázzák a katonának, aki nem érti a nyelvet, amiben a levél íródott, hogy az csak egy nagymama levele az unokájához, semmi más. A katona elmegy a levéllel, majd hosszú percek után visszajön, és közli, hogy sajnos nem engedheti át őket, és a levelet meg a dobozt el kell vennie. Dédanyám, aki felfogta, hogy nem fog tudni találkozni a fiával, készségesen odaadott neki mindent, majd megfogta a karját és odanyújtotta neki a csomagot, amiben Sanyi ruhái voltak: „Kérem, a fiam odaát vár, kérem adja ezt oda neki. K. Sanyinak hívják, ott van a másik oldalon, és vár bennünket meg ezt a csomagot. Nagyon kérem, adja ezt oda neki”. A katona elvette a csomagot, bólintott és elindult a szürkületben. Csak azt látták, hogy odaadja a csomagot egy árnynak, aki tovább viszi, át a másik országba, ahol Sanyi várta… „Olyan közel voltunk, és mégis a levél miatt, nem tudtunk találkozni…”