MEMENTO MORI

Az épületeket elválasztó szűk sikátort lezáró kovácsoltvas kerítés tetején landolt.  A több mint két méter magas rozsdás kapun meredező lándzsaszerű hegyek úgy nyársalták föl, mint egy megtermett izgő-mozgó bogarat a rovargyűjtemény palettájára.

Az egyik félméteres vasrúd jobb oldalt hatolt be közvetlenül a szegycsontja mellett és a tüdejét átszúrva, alvadt vértől mocskosan kibukkant a hátán.

A másik recsegve eltörte a bordáit, majd a szívét felhasítva megakadt a lapockájában.

Akkorra már az a tüdő nem cserélte az éltető levegőt és a szív sem pumpálta az erekbe a vért.

Halott volt, mégis tehetetlenül kapálózva lógott a kerítésen. Beesett, fényüket vesztett fakó szemeivel meredten pásztázta a világot, ami üvöltve, pániktól félőrülten rohant a pusztulása felé.

         Nem sokkal ez előtt, amikor támadói friss áldozatok után indulva otthagyták, a sokk és a sérülései megtették a dolgukat.

Kiterített holtteste sebektől tarkítva hevert a mélygarázs hideg betonján. Szakadt szürke öltönyének maradványait mélyvörös foltok áztatták és már alig hasonlított arra a jó kiállású harminc éves férfira, aki egykor volt.

De a fertőzés, ami a harapásokból a szervezetébe jutott, retúrjegyet váltott neki a halálból.

Valahol mélyen, kihűlt agyának belsejében (ellentmondva a természet törvényeinek, úgy akadozva akár egy rosszul beállított motor) beindult valami. Siváran, az életet morbid módon utánozva.

És ez a valami csak egyetlen parancsot követett: a csillapíthatatlan éhség sürgető kínját.

Kinyitotta kifejezéstelen szemeit, s recsegő izületekkel, darabos mozdulatokkal felállt a földről.

Imbolyogva, mint egy láthatatlan zsinórokkal vezérelt marionett bábu, ösztönösen megindult az épület lépcsőházába nyíló ajtóban tülekedő horda után.

         Bal lábikrája szétmarcangolt izmai körül nadrágjának rongyai lengedeztek. A fehéren világító sípcsont fölött minden lépésnél megbicsaklott a térde.

Feje a nyaka oldalán tátongó sebtől jobbra dőlve csaknem a vállára hajolt. Éhesen őrlő fogai csupaszon virítottak lerágott ajkai helyén.

Leharapott orra csupán két sötét lyuk arcának roncsaiban.

Pokolbéli megjelenését bizarr módon egészítette ki a nyakában lógó rikító sárga színű, mosolygó smile jelekkel díszített nyakkendő.

Bicegve átbotorkált a parkoló autók között és hörögve követte a lépcsőházban nyüzsgő holtak tömegét.

Többé már nem volt ember, csak egy érzelmek, gondolatok és emlékek nélküli lény, ami az élők húsára vágyva gépiesen haladt a célja felé.

A többi fertőzöttel tartva négy emeleten keresztül egészen a tetőig üldözte a két túlélőt.

Amíg az élőhalottak nagy része acsarkodva rávetette magát a csapdába esett sikoltozó nőre, ő néhány másik szörnyeteggel egyetemben a tető széle felé rohanó fiatal férfi után eredt. Leendő áldozata egy közel három méteres ugrással átlendült a szomszédos ház tetejére.

Értelem és józan megfontolás híján, pusztán a primitív ösztöneire hagyatkozva utána lépett és pörögve lebucskázott a mélybe egyenesen a kerítés hegyes tetejére…

Hónapokig volt feltűzve. Ha túlélők jártak az utcán lopakodva, riadtan menekülve, megérezte őket és felélénkülve kapdosott feléjük.

Ha a holtak seregei mentek el a közelében, tudomást sem vett róluk.

Számtalan küzdelmet végignézett a vér szagától megrészegülten vergődve. Teste lassan bomlásnak indult, de ő csak az éhséget érezte.

A tél beköszöntével aztán megfagyott a portyázó holtak ezreivel együtt.

-         Nem hittem volna, hogy még találkozunk - mondta a vastag kabátba burkolódzott nő és a kerítésen lógó fagyott tetem nyakkendőjét tanulmányozta. Csak kék szemei látszottak ki prémmel szegélyezett kapucnija alól. Száját és orrát kockás sál védte a metsző hideg széltől.

-         Ha ez nincs, nem ismerlek fel. Emlékszem mennyire utáltad, de persze azért hordtad a kislányunk kedvéért. Tudom, hogy nem hallod és amúgy sem értenéd amit mondok, mégis elmondom: ő jól van. Túléltük, egyelőre. Úgy néz ki, a hideg nekünk dolgozik, és állítólag fönt északon újraszerveződött a kormány. Arrafelé biztonságos – a nő hátranézett az utcán szorgoskodó társaira, akik baltákkal és csákányokkal adták meg a hóból kiásott holtaknak az utolsó kegyelemcsapást.

-         Annyi minden történt azóta, hogy elmenekültünk. Az első hullámot egy erdei faházban húztuk ki. Nagyon nehéz volt nélküled, de megtanultunk túlélni. A fertőzöttek főleg a városokban voltak. Elkerültük őket amennyire tudtuk. Szerencsénk volt. Csatlakoztunk egy túlélő csoporthoz és ők megtanították, hogyan kell végképp megölni a holtakat. Az agyuk a gyenge pont, azt kell elpusztítani – a nő könnyes szemmel megragadta az övébe tűzött szekerce nyelét.

-         Most északra megyünk a többiekkel. Útközben ahányat csak tudunk elpusztítunk, nehogy tavasszal újra életre keljenek. Azt beszélik, a menedéken megvan az ellenszer és megállítható a vírus továbbterjedése. Remélem nem csak hiú remény. Reméljük.

-         Mielőtt megteszem, amit meg kell tennem, szeretném megköszönni. Ha te nem vagy esélyünk sem lett volna. Mindig emlékezni fogunk rád, és hogy aznap ott a garázsban feltartottad őket. Mindig szeretni fogunk. Ég veled – búcsúzott a nő és fegyverét magasan a feje fölé emelve lesújtott…