Bemutatkozás

Kedves naplóm,

Ma Vasárnap van, Január első vasárnapja. Most a szobámban vagyok, apám küldött fel, mert szerinte nem vagyok jó gyerek. Utál engem, mindig is utált. Lent a szokásos dogok folynak, apa kártyázik Milánnal, a mise lejárt. Apám más néven András tiszteletes. Ő a helyi plébánia református lelkésze. Mindenki szereti. Csak én nem. Most befejezem az írást, mert kopogtatnak.
-    Ki az?
-    Az apád vagyok. Bejöhetek?
-    Gyere.
-    Kész az ebéd. Gyere le.
-    Egy perc. - szóltam határozott hangon.
-    Fiam (szólt rám dühös hangon) most! ( Megfogta a fülemet, megfordította az arcomat és megcsapott, már megint.)
-    Ezt most miért kaptam? - kérdeztem félénk, visszafogott hangon.
-    Mert szófogadatlan vagy. Azt mondtam most! - ő, ő meg ordibált.
-    Megyek. - keztem megsértődni.
-    Ne beszélj velem, ilyen hangon! - kezdett feldühödni.
-    Jó.
-    Nem jó, hanem igen uram!
-    Igen uram.
Lementünk. Leültem az asztalhoz, de se Milán, se Laura, se anya nem volt ott. Ők késhetnek, én viszont SOHA.
-    Anyáék hol vannak?
-    Öt perc múlva jönnek. Beszélnünk kell.
-    Miről?- ilyet még nem nagyon mondott nekem. Általában, ő parancsol, én meg csinálom.
-    Rólad.
-    Most mit követtem el? - csak akkor beszél velem, ha akar valamit, vagy ha épp nem tetszik neki valami.
-    Szemtelen vagy, gúnyosan beszélsz velem, nem tisztelsz, a misén elalszol, s még az iskolába is behívatnak.
-    Arról nem én tehetek. - a felgyült érzelmek hatására, amik e szavak okoznak nekem, a könnyek a szememben elkeztek gyülni.
-    De te tehetsz. Miért nem vagy olyan, mint Milán? - innentől ez az egész nem beszélgetés volt, hanem kinzás. Lelkem kinzása.
-    Mert Isten, úgy alkotta meg az embert, hogy azok ne hasonlítsanak egymásra. - próbáltam meggyöző érrvel előállni.
-    Isten nevét a szádra ne vedd. - már nem az apámat láttam benne, mint egy őrült börtönőrré vált, aki az elitéltben a bünt lássa, nem az embert. Ordibált.
-    Nem káromkodtam! - védekezni szabad.
-    Te, olyan bűnös vagy, hogy Isten nevét, még jó értelemben sem szabad a szádra vedd.
-    Mit követtem el? - e kérdés volt az, amikor sirni kezdtem.
-    Te rossz vagy, gonosz. Senkit sem tisztelsz. Most felidegesítettél. Menj innen, ne is kerülj a szemem elé.
-    Hova?
-    Ne feleselj!
-    Elnézést, hogy rossz vagyok. (lehajtottam a fejem) Kimegyek az udvarra.
-    Rendben.
Utálom ezt az életet. Rossz vagyok apám is megmondta, nem tudom, hogy mit követtem el. Istenem, mit csináltam, amiről én nem tudok? Kérlek, segíts. Könyörgök Istenem, mit csináltam?
-    Gyere enni!
-    Menyek.
-    Mit ülsz ott a padon. Gyere. - szólt anyám, aki szintén utált engem.
-    Futok.
Az ebéd nem sikerült valami fényesen.
-    Mikor lesz a focimérkőzés? - kérdi apa.
-    Holnap hatkor.
-    Ott leszünk. Szurkolunk neked. - ő, a testvérem Laura, aki ilyen áldatlan helyzetben, próbál az asztalnál mosolyt vagy legalább beszéltgetési témát adni a családnak, igaz a téma már adott volt.
-    Köszi, Laura, csak amúgy is fura tőled hallani, hisz te vagy a pom – pom csapat vezére, ennek következtében, kell, hogy szurkoljál nekünk. Nem de?

Elmosogta a család magát. De én nem voltam képes mosolyogni.
-    Rendben, na. Csak úgy mondtam. Bele akartam kapcsolódni a beszélgetésbe.
-    Anya?
-    Igen Milán?
-    Te eljössz holnap a meccsre. Igaz?
-    Igen elmegyek. Olivér, te vigyázol az öcsédre.
-    Holnap? - nem tértem magamhoz.
-    Igen. Valami baj van? - kérdi fura hangon.
-    Igen. Nem lesz időm vigyázni rá, mert Tomi átjön, mert meg kell, hogy írjuk a biosz házi dolgit, holnapután kell leadni.
-    Fiam. Erről nem nyitunk vitát. Te, holnap öttől este tíz óráig vigyázol Noelre. Megérteted?
-    Igen apa. - jobb, ha befogom a szám.
-    Tomi meg nem jöhet át! Nem szeretem, azt a gyermeket.
-    Megmondom neki, hogy nem érek rá…
-    Nem érdekel, hogy mit mondasz. Miért nem hasonlítasz, bár egy kicsit a bátyádra?
-    Elnézést, hogy nem vagyok a bátyám. Elmehetek?
-    Igen. Nézd meg Noelt és, ha kell, rakd tisztába!
-    Igen apa. - mint egy szolga, aki az ura parancsát követi.
Igen, velem mindig ilyen parancsolgató. Soha, nem ért meg. Mindig utasít, követel, leszid, megver. Soha nem értünk egyet semmiben. Ha, a hívek megtudnák, hogy a nagyméltóságos tiszteletes, esténkét megver s még jó pár dolgot, amit még velem csinál? Félek tőle.
Tisztába raktam a kicsi Noelt. Felmentem a szobámba. Tanultam, s egy kicsit néztem a táncversenyt. Szeretek táncolni. Szeretem, ahogy a két test egy - egy szám alkalmával egymáshoz simul, szeretem nézni, ahogyan a férfi felemeli a nőt, így csak a férfit láthatom. Igen, ez a monológ, arra utal, hogy én, Olivér, a református tiszteletes fia meleg. De, ez nem is csoda.
Este van. Hallom, ahogyan egyik ajtó a másik után becsukódik. Ilyenkor az apám, sétál be a szobákba, hogy megpuszilja a gyerekeit és, hogy jó éjszakát kivánhasson nekik. Hozzám, szerencsére, csak havi egyszer kopog be. Olyankor, amikor a testvéreim nincsenek itthon. De…
Nyílik az ajtó.
-    Igen apa? Segíthetek valamiben? - kérdem én, megrökönyödve.
-    Igen.
Becsukta az ajtót és odajött hozzám. Levette rólam a takarót és, azt mondta:
-    Vesd le a nadrágot!
-  De, a testvéreim, itt vannak, a fal másik oldalán! (félek, annak ellenére, hogy tudom, hogy, ilyenkor mi szokott történni)
-    Nem érdekel. Vesd le.
Felállok. Levetem a pizsama nadrágot s ő közelebb jön hozzám. Egész közel. Megfogta az alsóneműmet és levette.
-    Így értettem, hogy vesd le a nadrágot.
Kezdte lehúzni a nadrágját és kezdtem egyre jobban félni, rettegni.
-    Szállj le az ágyról!
-    Térdepelj le!
-    Csináld!
Ezért lettem meleg. Mert ezt szokta velem csinálni.
-    Elég volt! Állj fel!
-    Állj négykézláb az ágyra! De úgy, hogy én is oda férjek! Úgy, ahogyan szoktad!
-    Rendben. (ez nincs rendben, ez nem szabadna csinálnia)
Megfogta a nemi szervét és belém dugta. Legelőször fájt nekem. De akkor nagyon. Emlékszem, úgy két éve volt. Akkor költöztünk ide. Egyik este, apám azt mondta, hogy jössz velem kocsikázni. Felvettem a kabátomat és beültem a kocsiba. Annyi volt furcsa nekem, hogy Milán is akart jönni, de neki azt mondta, hogy most nem jöhet. Most az egyszer mondott nemet a fiának. Beültünk. Megkérdeztem, hogy hova menyünk, de azt mondta, hogy majd meglátom. Egy távoli motelhez mentünk. Amikor megálltunk, már rossz érzés kerülgetett. Felmentünk a szobába. Apa bezárta az ajtót. Levetkőzve odajött hozzám. Csak annyit mondott “Vetkőzz”. Erre megkérdeztem, hogy miért mire ő megcsapott. Durván levette a nadrágom, és letérdepeltetett. Sírtam, mire ő az arcomban nyomta a nemi szervét. Csak, annyit mondott Csináld. Csináltam, leszoptam, s utána, ő az ágyba küldőtt és simogatni kezdte a nemi szervét. Majd annyit mondott, hogy feküdjek haslag. S ekkor történt meg, az, hogy elvesztettem a szüzességemet. Tizennégy éves sem voltam, teljesen ártatlan, aki ki volt és a mai napig ki van szolgáltatva, az ilyen apának… Térjünk vissza a jelenre.
-    Végeztél?
-    Egy pillanat. Nem esik jól?
-    De. (kegyes hazugság, nehogy megüssön)
-    Na, most végeztem. Holnap, bemutatok, neked valakit.
-    Ki az?
-    Meglátod.
Megcsókolt, majd lehánytam magam és kiment. Jó éjszakát is kívánt. Hisz neki, szebbé tettem a testemmel az éjszakáját, de én, én rám senki nem gondol, nekem, nagyon rossz az ilyen kapcsolat az apámmal, aki ráadásul tiszteletes, akinek ráadásul a szeretője vagyok. Azt hiszem, anyám tudja, csak a testvéreim, meg ne tudják a bűnömet. Szerintem apám, amikor lemocskol, porig aláz, ezekre az együttlétekre gondol. Arra, hogy ő meg én, ketten, együtt. Betegesen félek kimenni az utcára. Néha úgy gondolom, hogy ezt már mindenki tudja rólam, hogy ez, ami velem történik most az, csakis kizárólag az én bűnöm, hogy én kergettem bele apámat, hogy ezt tegye velem. Hogy egyedüli okozója vagyok a helyzetemnek. De józanésszel átgondolva, ez nem lehet igaz.
 Mi több az iskolában, rendszerint kiközösítenek, megvernek vagy a nagyobbak a kukába raknak vagy a fejemet a WC - be, vagy kikötöznek az udvarban lévő fához, vagy meghanyigálnak ételmaradékokkal. Már az életem során annyi mindent át éltem, hogy a nemi erőszak, csak az életem megnehezítéséhez, csak egy lapáttal járul hozzá. Kijelenthetem, hogy Én vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon.

Fordulópont az életemben...

   Egyik nap, éppen a testvérem osztályából jött két fiú oda, hozzám. Ezeknek a bandája szokott általában megverni. Épp az előző órán mondták a tanárok, hogy a következő óra elmarad, mert rendkívüli ülést rendelt el az igazgató, így meghosszabbítva az ebédszünetet. Odajöttek hozzám és kiráncigáltak az udvarra. Én már belefáradtam mind ezekbe, ezért hagytam, hogy azt, csinálják velem, amit csak akarnak. Hisz, úgyis ők nyernek, csak épp nem erre számítottam. Az iskolaudvar közepén van egy nagy fa. Levetkőztettek csóréra és egy táblát raktak a nemi szervem környékére. Evvel a segédeszközzel kötöztek ki, ki a fához. Szégyelltem magam, úgy, ahogyan még soha, eddigi életemben, de nem tehettem semmit. Tehetetlenség érzése áradt el a karjaimban, ezt már éreztem korábban is.
Egy pár perccel később érkezett Milán, a bátyám. Először kikacagott, majd oda jött hozzám.
-    Nagyon jól nézel ki!
-    Ez nem nagyon. – mondtam gúnyos hangon.
-   De ez nagyon vicces. Így még nem aláztak meg tudtommal. Igazam van – e?
-    Igen. Eddig nem vetkőztettek le.
-    De egyszer mindennek eljön az ideje. Nem de?
-    De.
-    Hoztam valamit.
Elé vett egy filctollat, majd az arcomra ráirt valamit. Csak annyit tudtam, hogy négy betűből állt.
-    Milán?
-    Tessék!
-    Nagyon szupi, hogy Te, is csatlakoztál. S tudod mit?
-    Mit Peti?
-    Igazad van, amit írtál. Ő egy kis buzi.
-    Szerinted is? Ebben egyet értünk. Ő egy kis köcsög. 
-    Na, ná. Most húzzunk innen, nehogy még meglássanak itt minket.
-    Na, szia, öcsi!

        Röhögve mentek vissza az ebédlőben.Mindenki az ebédlőben volt. Senki sem jött az udvarra. Egyedül vagyok, megalázva, porig sértve, s a helyzetem, csak ezután, csak rosszabb lesz. Tizenkét óra körül járhatott az idő, a nap helyzetéből és a fa árnyékából megállapítva, amikor három tanár s plusz az igazgató kijött az udvarra szivarozni.
-    Ez meg mi? kérdezték egymás közt.
-    Ez az, az Olivér fiú nem de? - a torna tanár szólalt meg. Tanitom.
-    Soha nem fogják békén hagyni?
-    Nem, ezek nem.
-    Szegyétek le, hívom a szüleit.
-    Rendben igazgató úr.
Ez már nem lehet ennél rosszabb. – gondoltam magamban, de lehet. Három osztály hamarabb engedtek el. Kijöttek s csak néztek engem. Ekkor már a német, a latin és a fizika tanár épp próbálták leoldozni a csomókat a testemről.
-    Fiam? Ki tette ezt veled? - kérdezték.
-    Három srác.
-    Mióta vagy ide ki kötözve?
-    Ahogyan kicsengettek.
-    De hisz az két órája volt?
-    Igen tanár úr.
A diákok, csak egyre gyűltek szüntelenül. Már nem három osztály volt ott, hanem az egész iskola, terjedt a hírem. Sikerült kioldozniuk a csomókat, s elvették a táblát is. Mondtam én, hogy ne vegyék el, mert csórén leszek, de ők annyit mondtak, Bízzál bennünk. De ez nem jött össze nekik. Ott álltam, meztelenül az egész iskola előtt. S ekkor még nem tudtam, hogy ez még lehet ennél megalázóbb is. A tornatanár rám adta a pólóját, ami akkora nagy volt, hogy teljes egészében eltakart mindent. Kijött az igazgató.
-    Most jelentkezzen nálam az, aki ezt tette, evvel a szerencsétlen fiúval! - felmérgelődve mondta.
-    (Egyik fiú felkiáltott) De megérdemli. (s elkezdték egyszerre harsogni ezt a két szót)
-    Ez ki volt? - komolyan, de már nagyon dühösen elkezdett ordibálni.
De az igazgató nem kapott választ, a diáksereg annyira harsogták a szavakat egymás után. Nemsokára rákezdték, azt, amit a homlokomon s az arcomon láttak. BUZI mindenki azt mondta. Mire én válaszul, csak annyit mondtam:
-    Az vagyok!
Hirtelen, minden egyes személy elhallgatott. Most, én kezdtem ordibálni. Az vagyok, az vagyok… Hirtelen felszabadultam a megalázottság mély gödréből. Az apám hátul állt meg. Nem jött elé, csak miután, én kezdtem el beszélni.
-    Mit csinálnak még itt? A fiamat megalázzák s maguk hagyják? Apám, úgy szólalt meg, mintha tényle aggódna miattam.
-   Nem uram, csak ki szerettem volna deríteni, hogy ki művelte ezt a fiával.
-    Az most nem lényeges igazgató úr. Hallgass és gyere, hazaviszlek.
-    Igenis apa. Köszönöm.
Otthon az apám, csak annyit mondott:
-    Miért vagy ilyen gyerek? Senki sem szeret téged, az egész iskola előtt beszennyezted a nevünket. S ez már nem az első eset. Minden másod harmadnap be kell menyek hozzád. S azt kell, hallgassam, hogy a fiát a WC – ben kaptuk meg beszorulva, vagy épp kikötözték a fához vagy Isten tudja, hogy miket csináltak még veled. Ez nem mehet, így tovább. S buzi vagy? Akkor miért vállalod fel? Én sem teszem. Anyád és én majd megbeszéljük, hogyan tovább. Menj, a szobádba s estig ki se merjél jönni onnan. Minden, minden, ami veled történik, a te hibád. S még csodálkozol, hogy mindenki utál téged mi?
-    Elnézést apa, hogy nem vagyok, olyan személy, akit el tudnál fogadni fiadnak. De egész életemben, csak neked akartam megfelelni, s ez, csak az ágyban, ha sikerült. De ebben, sem vagyok biztos. Elnézést.
-    Az ágyban sem feleltél meg az ízlésemnek. Menj a szobádba!
-    Igenis uram. - már semmi sem fog rajtam segiteni.
Felmentem a szobámba, hagytam, hogy az anyámmal beszéljék meg, hogy mi lesz velem, hogyan tovább.
-    Hallottam mindent! Porig aláztad! Egy kicsit sem sajnálod? - anya hangjában, most először éreztem valami irántam való szeretet féleséget.
-    Drágám, őt nem tudom sajnálni. - csak úgy egyszerűen kijelentette.
-    De hisz, még az ágyban is a te kedvedet kereste. Hallottam.
-    Igen, így volt. Mindent megcsinált, amire kértem.
-    Hogyan tovább?
-   Nem tudom! Vissza nem mehet az iskolába. Mindenki lebuzizta. S ő bevallotta, hogy az is. Attól félek, hogy ha visszamenne az iskolába, akkor mindenkinek elmondaná a mi sok kis kalandjainkat.
-    Megértem a félelmeidet.
-    Küldjük bentlakásos iskolába?
-    Az nem jó!
-   Várj egy percet. Olvastam egy cikket, ami kihúzna minket, ebből a helyzetből. Egy perc, s hozom.
-    Jó.
Itt is vagyok. Egy hirdetés, olvasom: A fia homokos, s szeretne unokát, akkor küldje őt a NoGay – be. Itt megmutassuk a fiának a fényt, s át vezessük, őt a heteroszexuális életbe. Vannak órák tartva, így a fiataloknak is van esélyük, egy jobb és szebb életre. Hívjon bátran, bennünk megbízhat: a 1012468985.
-    Hiszek bennünk.
-    Akkor próbáljuk meg. Bemegyek az irodába, s felhívom.
-    Jó drágám.
-    Köszönöm, hogy megmutattad, ezt a cikket.
-    Most már menj!
Bement az irodába. Leült és elkezdte tárcsázni a számot.
-    Jó napot kívánok! Miben segíthetek?
-   Jó napot kívánok! Kalay András református lelkész vagyok, s a fiam meleg. Szeretném, ha segítenének megváltoztatni. - kétségbeesett hangon szólalt meg a telefonban.
-    Rendben uram. Mikorra akarja behozni a fiát a központba?
-    Amikor ön mondja kisasszony.
-    Akkor, holnap ötkor várjuk.
-    Köszönöm. Ott leszünk.
Az anya lépett be.
-    Beszéltél velük?
-    Igen. Holnap ötre várnak. Most mennyi az idő?
-    Mindjárt három.
-    Milán és Laura mikor érnek haza?
-    Ma Péntek van?
-    Igen.
-  Milánnak lesz egy foci edzése, ahogyan Laurának egy pom – pom edzése. Úgy számítom, hogy hatra itthon lesznek.
-  Holnap már nem lesz itthon Olivér, ezért ki akarom használni, azt a három órát. Felmegyek hozzá.
-   Rendben, drágám.
-   Gyere be, amikor megjöttek a gyerekek. Jó?
-   Igen, jó.
-   Köszönöm.
-   Elmondod, hogy hogyan is döntöttünk?
-   Igen. Ott akarsz lenni?
-   Igen. Együtt kell, elmondjuk.
-   Amikor feljössz szólni, akkor elmondjuk.
-   Rendben, ahogyan akarod.
Éppen írtam a naplomba, amikor feljött az apám. Nem is kopogtatott, csak egyszerűen bejött.
-    Hogy döntöttél?
-    Azt majd a végén. Tudod, hogy miért jöttem.
-    Igen, tudom. Csak ezt lerakom.
-    Mi ez?
-    Semmi.
Féltem, hogy meglássa. Nem akarom, hogy tudja, hogy minden egyes alkalmat leírtam, minden sexet. Nem vette el. Levette a felsőmet és csókolgatott. Úgy gondoltam, ennek nemsokára úgyis vége lesz. Kigombolta a nadrágomat, majd benyúlt, tapogatta. Majd a két kezével kezdte levenni rólam a ruhát. Undorodtam ettől a helyzettől, annak ellenére, hogy ez még mindig jobb, mint amit ma éltem át az udvaron. Felállt levetette a ruháit s azt mondta: Csináld, de most nem egy percig. Felálltam, majd letérdepeltem. Befaltam, úgy, ahogyan azt kell, hisz apám a mesterem. Kivételesen, sex közben nem mondott semmi csúnyát. Később, az apám erőszakosan megfogta a derekamat s felemelt, s az ágyhoz vágott, irtózatosan nagy erőből. Megütöttem a derekamat. Belém dugta a játék szerét s majd elkezdte. Egyre erőszakosabban, egyre durvábban. Nagyon fájt nekem. A gondolkozásom érett, de a testem nem. Nem bírja ezt a bánásmódot. De nem szólhatok semmit. Anyám kopogtatott.
-    Bejöhetek?
-    Igen, gyere.
Nem szólaltam meg. Most bizonyosodtam meg, hogy anya is tud a történtekről. S ő sem tesz semmit. Ő, egy anya?
-  Figyelmeztetni akarlak, hogy már öt óra van, s hamarosan a gyerekeink itthon lesznek.
-    Köszönöm drágám.
Kiment.
-    Akkor igyekezzünk.
-    Jó.
Az elkövetkező egy óra maga volt a pokol. Annyira felizgult, hogy megharapott, több helyen. Majd, miután végzett, a testemet oda vágta a kaloriferhez. Megégetett. A hasamat, az arcom egy részét és a karomat érte az ütés s az égés. Nem tért magához ezután sem. Megfogta a nadrágszíját, s ütni kezdett. Közben anya még egyszer bejött.
-    András, mit csinálsz a gyerekkel?
-    Semmi közöd hozzá! - szólt megorrolva anyára.
-    Hagyd abba! - éles hangon kérte, hogy térjen magához.
-    Nem. Ne szólj bele, nem a te dolgod. Kussolj! - ordibált, teljesen vad, kikapcsolt állapotban.
-    A fiad és a lányod épp lent vannak és ebédelnek. Nem akarom, hogy meghallják. - ordibált már kirekedt hangon.
-  Nem érdekel. Most menj, ha nem akarsz kapni egyet te is! De megérdemelnéd - sutogott megvetett hangon.
-    Rendben, csak kérlek, könyörgök ne verd agyon. Holnap nagy út vár rá.

Ezt  meghallottam.

-    Anya, milyen út?
-    Hallgass te buzi.
-    Nem mondtad el? - kérdi az anya meglepődve.
-    Nem. Együtt mondjuk el, nem arról volt szó?
-    De igen. De akkor hagyd abba. Jó?
-    Egy percre, se több, se kevesebb.
-    Rendben.
-  Találtam egy cikket, arról, hogy egy intézet képes a melegeket heterokká átformálni.
-    Anya, én nem vagyok meleg. Apa a meleg.
-    Apád biszexuális, te meg holnap akár meleg vagy akár nem oda fogsz menni. A családunk jó hire a tét.
-    De nekem, hogy nincs beleszólásom? Az én életemről van szó. - sirós hangon kérdezte, az a magányos fiú.
-   Mert fiam, te egy senki vagy. S miután beviszlek oda, onnantól kezdve megszűnsz létezni a családom számára.
-   De bizonyára neked nem. Nem lesz, akivel kefélj.
-  De bár nem zavarod a gyerekeimet. (egyet jót kacagott, pont a fia képében)
-   Én nem vagyok az? - elkomorodott.
-   Nem, te egy senki vagy, akivel két évig viszonyom volt.
-   Még egy kérdés?
-   Nem, nincs több kérdés. Nyughass!
-   Drágám, szeretném csinálni, azt, amit a beszélgetés miatt félbe kellett szakítsak. Kimennél?
-    Csak, ne verd agyon! Kérlek.
-    Rendben. Megpróbálom nem agyon verni.
-    Majd, amikor végeztél gyere le!
-   Jó. (De még természetesen a férfi, nem élvezte még ki teljesen a gyerek fölötti, utolsó percek végtelen uralmát)
S ment minden a maga módján.
-    Mennyit akarsz még kapni?
- Semmibe nincs beleszólásom. Annyit, amennyit gondolsz, hogy érdemlek.
-    Annyit ne kívánj. Kifulladásig tudnálak verni.
-    Ez nagyon fáj.
-    Ne, nyavalyogj úgy, mint egy kislány.
-    Elnézést uram.
       Anya elment s rá öt percre abba hagyta a verést. Láttam, az órát. Tulajdonképpen a kalorifer mellett van az éjjeli szekrény, amin az óra van. Néztem s közben vártam, hogy legyen ennek a borzalomnak vége. De, apa, csak ütött, percenkét kb. tízet, nem akarta elsietni, mindig mondja: Inkább keveset, de ütőset. Aztán fogta magát s kiment.
Én ott feküdtem a földön meztelen, mint reggel, ott feküdtem s elkezdtem könnyezni. A cseppek, csak úgy jöttek egymás után, mint egy vízözön. Ott aludtam el a földön meztelen, sírva, megkínozva.
Reggel sem volt jobb a helyzet. Anya már kilenckor ott volt az ajtóban. Kopogott, de nem volt erőm annyit kinyögni, hogy bejöhet. De bejött.
-    Mit keresel még mindig a földön?

-    Meglepődtél? Fáj mindenem. Nem tudok megmozdulni.
-    Olyan nincs. Kelj fel, vagy hívom az apád.
-    Megpróbálok.
Nagy nehézségek árán, de sikerült, hogy felálljak.
-    Menj a fürdőbe és mosakodj le. Büdös vagy.
-    Nem birok.
-    Hívom apád, hogy segítsen.
-    Anya, most az egyszer megkérlek, hogy segíts te lefürödni.
-    Azt apád nem hagyná, s ma vagy itthon utoljára, így nem akarom ezt az élményt apádtól elvenni!
-    Addig leülök.
Nem leültem, hanem elestem. Hirtelen a lábaimról leestem, szerintem a fájdalom és a zsibadás miatt lehet.
-    Te nem szégyelled magad?
-    De igen szégyellem.
-    Egy 16 éves gyereket az apja kell, megfürösszön.
-    Nem tudok a lábamra állni.
-    El vagy nagyon kényeztetve.
-    Nem. Nem vagyok.
-    Ne feleselj.
-    Ne vitatkozzatok. El fogtok késni az intézetből. Az egy öt órás út.
-    Igazad van drágám. Gyere!
Megfogta a vállam, s próbált megemelni, de nem sikerült neki. Elesett.
-    Túl kövér vagy. Hívd be a fiam!
Milán a szobámban is termett.
-    Apa? Mi történt vele?
-    Hát nem látszik?
-    Megverted?
-    Igen.
-    De miért?
-    Megszégyenítette a családunk hírnevét! Az ilyenek ezt érdemlik.
-    Apa, Péter, Laci kötözték ki a fához, s én írtam rá a buzi szöveget.
-    Rendben fiam. Jót cselekedtél, hogy elmondtad.
-    Nem büntetsz meg? - kérdi, mint, aki tényleg várja, hogy a tettééért büntetést kapjon.
-    Megbüntetni? Miért fiam?
-    Olivért megverted, amiért hála nekünk, ilyen helyzetbe került.
-   Olivér az Olivér, ő megérdemelte. De te nem. Most segíts a fürdőbe vinni.
-    Igen apa.
Bevittek a fürdőbe s leraktak a kád szélére. Mindenem fájt. Apa kiküldte Milánt. S engem ismételten levetkőztetett. A tus alatt dugott meg újra, mondván majd az intézetben úgyis kigyógyítanak, addig hagyjam, hadd élvezze. Mindenem fájt nem tudtam mozogni, rosszul voltam s apának csak ezen, járt az agya. Pár perc múlva be is fejezte, amit elkezdett. Megmosdatott s szólt anyának, hogy kész vagyok. Milánnal kivittek s apa felöltöztetett. Még utoljára együtt megebédeltünk s beültünk a kocsiba. Milán is velünk jött. Az út hosszú volt. Éreztem, hogy ahova visznek, nem lesz, olyan luxus, mint otthon, még olyan se lesz, mint a suliban.
-    Apa!
-    Tessék fiam?
-    Tudom, hogy kérdeztem egyszer, de miért verted meg?
-    Azért, mert, olyan amilyen.
-    Buzi?
-    Is, de nem konkrétan erre céloztam.
Hátul ültem s hallgattam, mint a sir.
-    Miért utálod?
-    Alszik?
Milán hátrafordult, s én tetettem, hogy aluszok.
-    Igen.
-   Nem vetted észre összejövetelekkor, hogy Oliverhez senki nem megy oda?
-    De észrevettem. Miért van ez?
-    Mert Oliver nem a fiam.
-    Tessék?
Amikor meghallottam, majd megállt a szívem. Anya megcsalta apát? Ki az apám?
-    Ki az apja? (Milánnak is ez volt az első kérdése)
-    Anyád nem csalt meg. Elmesélem. Egy nap egyedül volt otthon, s egy betörő meglepte. A bűnöző, azt hitte, hogy nincs senki a lakásban. De tévedett. Benyitott anyádhoz s látta, hogy alszik. Lefogta és megerőszakolta. Az eset megtörténte után egy hónappal, elkapták a bűnözőt s megtudtuk, hogy útba van, ettől a szeméttől egy gyerek.
-    Miért nem vetettétek el? Nem lenne ennyi gondotok vele.
-  Igazad van. Gondoltunk erre a lehetőségre is. Én nem hagytam elvetetni. De ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle. Egy mocskos buzi gyerek, akkor másképp döntök. De ez van.
-    Meddig marad ott?
-    Az intézetben?
-    Igen.
-    Nem tudok sokat, de ha lehet, kb. két évig lesz ott.
-    Két év? Az hosszú idő.
-    Igen.
-    S utána?
-   Nem tudom, hogy mi lesz utána, de egy biztos, ő nem fog többé a családunkhoz tartozni.
-    Apa, rám mindig számíthatsz.
-    Köszönöm fiam.
Hátul ültem, tettetve, hogy alszok, de belül sírtam. Ezért utál engem mindenki, mert anyát megerőszakolták, s abból születtem én. Én a kis senki, akit mindenki megvet, utál, gyűlöl. Ebben a pillanatban gondoltam a halálra. Arra, ahogy oda érünk, valamilyen úton, módon öngyilkos leszek. Csak ezen, gondolkoztam.