A sárga falak hosszan emelkedtek felfele a végtelenbe, egészen a ritkán díszitett mennyezetig. Egy hosszú folyósóra nyíló ajtón belépett egy rubinvörös, hasított báli ruhás ifjú hölgy. Aranybarna, hosszú haja a hátát verdeste, lélegzete nyugodt, de izgatott tempóba váltott és tiszta zöld szemein a csodálat látszodott. A sarokban álló vén zenekar elkezdett játszanni egy szép, ritmusos dalt és kinyílott a terem túlsó végben lévő öreg, rozoga tölgyfaajtó. Egy fiatalember közeledett és a lány lassan megfordult. Lélegzete elakadt, ahogy szeme végig nézett a szemben megálló úri férfiún. Sötét szeméről le nem vette a szemét. Egy darabig így álltak, majd fekete haját megrázta a fiú és elindult a nem ismert nő felé. Egymásra merengtek, miközben szívük szenvedélyesen dobogott a torkukban. Viktor a nemesi származású ifjú meghajolt, és táncra nyújtotta a kezét. Viktória a paraszt szülőktől származott árva hölgy elfogadta és kéz a kézben, összefonódva keringőzni keztek. Körbe-körbe forogtak, majd a lány ráhajtotta fejét kedvese vállára. A zenekar egyre gyorsabb zenét játszott és erre a tempójuk is megváltozott. Egybe folyt a terem és csak kettejük egy ritmusra verő szívverésüket hallották. Viktor nem bírta tovább és kimondta az akkor komoly jelentéssel bíró szót.
-Szeretlek. -súgta a nő fülében, aki majd elszállt a boldogságtól.
-Én is szeretem.-visszagofottan mondta ki ezeket, de a szíve mélyén komolyan gondolta.
Majd abbahagyták a táncot és csak a meleg bizsergés és a forró, szenvedélyes szerelem maradt köztük. Ebben a pillanatban belépett egy öreg nő. Szürke haját kontyba fogta és kékesszürke szeme sápadttá tette világos bőrét, de így is gyönyörű volt, az öreg, özvegy a férfiak álma, de ő hű maradt szeretője érzett szerelme iránt. Mikor meglátta a két ifjút, amint elvesznek egymás tekintettében csak mosolygot és csendben kilopódzot. Végig ment a kihalt, vén szürke falak mentén és kiért a szépséges kertbe. Vörös, fehér és sárga színekben pompázott a park. Leült a megcsonkosodott padra és letörölte az idő közben megjelent könnycseppeket az arcán. Felidézte egykori szeretőjét.
-Artúr,hova tűntél? -kérdezte önmagától.
Artúr jómódú családból való volt. A barna hajú akkor még nem idős korba lévő, szenvtelenül jóképű férfi egyszercsak,  jegyben járó kedvesét kidobta és kiadva útját megmondta neki, hogy mást szeret és, hogy mást fogj feleségül venni. Ekkor jelent meg az öreg nő emlékében legfőbb ellensége. Most már zokogott és eldugta emlékei csarnokát.
-Bettina? -kérdezte egy reszketteg hang -Miért sírsz,kedvesem?
Bettina királynő felnézett és meglátta Artúrt. Nem bírta elhinni, de azért a karjaiba vettete magát és ott sírt tovább.
-Annyira... -akadt el a hangja. -szeretlek.
-Én is szeretlek Bettina. -mondta komoly hangon és ezúttal őszintén is gondolta.
     Sokat szenvedett miatta, miután nem tudta kiverni a fejéből a királynőt, és most már tisztázhatták a helyzetett. Életük utolsó korszakát már egymás karjaiba tölthettik és a régóta keresett boldogság és megnyugvás rájuk talált.