ELŐSZÓ

             Kérem a nyájas olvasót, hogy szerény történetemet annak tudatában olvassa, hogy ezt felnőtteknek szóló mesének szánom.

… Nem mintha letettem volna róla, hogy valamikor majd megtanulnak az emberek élni és szeretni…

                                                                                                     -Sz-

MEGSZAKADT SZÍVEK PARKOLÓJA

              Weisz bácsi minden délután, pontosabban minden ebéd után fogta a tábláját és elbuszozott a bevásárlóközpont parkolójába. Majd a táblával a nyakában sétálgatott egészen 16. oo.-ig Azért négyig, mert még vissza kellett buszoznia az öregek otthonába és ott bizony 17. oo.-tól vacsoraosztás van. Ha elmulasztja a vacsorát az, azt jelenti, hogy másnap reggel 9.oo-ig nem ehet. Weisz bácsi, azaz Weisz Aladár 69 éves özvegy, gyermektelen, (egyetlen fia Károly, 31 év előtt öngyilkos lett) nyugalmazott könyvelő. Felesége, Ágnes öt éve halt meg s az óta Weisz bácsi az Őszikék névre keresztelt öregek otthonában tengeti napjait. Az első hét után eldöntötte, hogy Ő nem itt fog meghalni.

              Weisz bácsit kedves, jóindulatú embernek ismerik. Munkájában alapos, (hja kérem egy könyvelő a pokolban is könyvelő, sőt még az Őszikék Öregek Otthonában is, ami majdnem ugyan az) halk szavú, finom modorú, előzékeny, alázatos, művelt, egyszóval jó társaság. Weisz bácsit mindenki szerette. Soha senki nem bántotta, persze ő sem bántott soha senkit. Amikor bekerült az otthonba, úgy érezte egy hétig sem fogja itt kibírni. S ennek már öt éve. Sokat segített ez a " táblás " hirdetés. Valahogy visszaadta a reményt, s immár négy éve minden nap (a szombat kivételével) sétára indul táblával a nyakában az áruház körüli parkolóban. Néha beszélgetnek vele, van, aki konkrét kérdéseket tesz fel egyáltalán nem szokványos hirdetésével kapcsolatban. De a többség csak megmosolyogja, vagy ami rosszabb, pillantásra se' méltatja. Ez nem panasz, csak ténymegállapítás. Tudta, hogy nem lesz sétagalopp. De legbelül érzi, hogy ez nem hiábavaló hóbort. Különös megszállottságával együtt KÜLDETÉSE VAN. Ám ő aki általában kiegyensúlyozott és többnyire megnyugtató

egyéniség, ma valahogy sehol nem találta a helyét. Egész nap feszült volt mintha valamiféle láthatatlan ellenség közelítene felé. De ugyan mi félnivalója lenne? Neki? Itt, már mindenen túl… Nevetséges...! Mégis így érzett, és ezt a kellemetlen érzést csak fokozta, hogy egész nap Karira gondolt...

...Karcsikára, az ő drága egyetlen fiára, aki 1976 május 29.-én fölakasztotta magát, mert elbukott az érettségi vizsgán és ezt nem tudta ( vagy talán nem merte ) elmondani a szüleinek. Egész éjjel hiába várták. Virrasztottak és Weisz bácsi száz féleképpen elképzelte, hogyan fogja Karit "leteremteni" a lábáról ezért a viselkedésért, amire még nem volt példa. De ahogy múltak az órák úgy lett egyre világosabb, hogy valami baj van. Hajnali háromkor már mindent megadott volna, csak újra megölhesse, megcsókolhassa a fiát. Aztán úgy félnégy felé elaludtak. Ő a karosszékben, Ágnes, pedig a konyhaasztalnál. Csak másnap délelőtt találták meg a rendőrök a Bánya-tó mellett, valami gazzal benőtt, elhanyagolt telek egyetlen satnya, félig kiszárad körtefájára fölakasztva.

- Mi? Mi történt?... Elnézést...egy kicsit...

- Megértette az elvtárs, amit mondtam? Akarja, hogy még valakit értesítsünk?

- Nem köszönöm...a...feleségem hol van? Hol van Ágnes?

- Most van nála az orvos.

A két rendőr a konyhaajtó előtt cigarettázott, s az egyik azért úgy állt, hogy őt szemmel tarthassa. Talán, ha dühöngeni kezdene, vagy mi. Talán ha őrjöngene... De még csak hang se jön ki a torkán. Csak járkál föl-alá, hátra tett kézzel, és égő, száraz szemei vörösen lüktetnek minden szívdobbanásra, amin bár csak az utolsó lenne. Aztán úgy húsz perc vagy az is lehet, hogy három óra múlva, kijön az orvos...

- Most bemehet hozzá. -

Elindult a szoba irányába, majd megállt. A gyomrában tompa émelygés örvénylett, és a szíve helyén valami jeges vákuum.

Mit mondjon ő most a feleségének, hogyan álljon elé és vigasztalja? Aztán mégis csak elindul. A zöld-fekete kockás házicipők erőtlen csosszanásokkal viszik mind közelebb és közelebb. Úgy mozog, mintha álomban járna. A réz kilincs kicsit megereszkedve lóg, és alatta kulcslyuk akkora akár egy alagút, ami menthetetlenül elnyeli. A szobában az ágyon fekszik a felesége. És ez a törékeny, mindig kecses asszony úgy feküdt a sebtében ráterített könnyű takaró alatt akár egy kis cica. Az ablakon néz ki éppen, de a belépő férfi keltette zajra, odafordítja fejét. Az asszony szeme mintha olajban úszna. Járomcsontján a bőr megfeszült és egy kicsit kipirosodott.

- Hány óra van? - Kérdezi fátyolos, kifejezéstelen hangon. " Ez csak a nyugtató hatása..." rebben meg a férfi.

- Jaj, anya! - És a száraz szemeket elöntik az áldott, várva-várt könnyek. Felcsuklik az mély, és darabos zokogás, amit akkor hallani ha olyan férfi sír aki soha vagy csak nagyon ritkán engedi meg magának ezt a luxust. Odaomlik felesége lábához elsiratni egyetlen drága fiát.

- Jaj, anya! - Sír, és tehetetlenül markolássza a takarót. Közben nem néz ki az ablakon a kertbe, ahol tíz éve hóembert épített egy kisfiúnak. Ahol most zöldellnek a barackfák, s ezer hangján felkacag a nyár, és ünnepli az életet, nem törődve azzal a tragédiával, hogy Weisz Károly, tizennyolc éves gimnazista már soha többé nem csókolhatja meg szüleit...

- Baj van Weisz bácsi? Rosszul érzi Magát?

Elvira áll előtte, a délutános ápolónő. Egy kedves mindig vidám, csupa szív teremtés, Weisz bácsi kedvence.

- Nem aranyom, semmi baj.

- Akkor jó, Indulni tetszik? - kacsintott cinkosan az idős emberre, akinek az annyira jólesett, hogy teljesen átmelegítette a szívét.

- Igen, azonnal.

Már a buszon zötykölődött, amikor mikor megint eszébe jutott a kedves kis ápolónő. Szeretettel simogatta meg a táblát, ami ilyenkor a tokjában pihent a térdén, és az autóbusz mozgását követve ütemesen rázkódott. A vízhatlan tokot is Elvira készítette, miután egyszer annyira megázott. Két éve elkapta egy rettenetes vihar. Olyan beteg lett, hogy azt gondolta talán már meg sem gyógyul. De meggyógyult, és az a tény megerősítette benne az érzést, hogy talán van keresni valója még ezen a világon. Talán Ő is része a NAGY TERV – nek.

             Az autóbusz szuszogva kanyarodott be a végállomásra. Az ajtók sziszegve kinyíltak, s az emberek tarkafolyamként áradtak ki a megállóba. Pár perc alatt mindenki elszivárgott az áruház irányába, ahol a hatalmas ajtók mögött pillanatok alatt eltűntek.

Ezt a közjátékot Weisz bácsi egy közeli padon ülve várta be. Összehajtogatta a tokot, és az akkurátus csomagocskát felöltője belső zsebébe süllyesztette. Azután, ahogy négy éve mindig, elindult, nyakában a táblával. Ha unalmas volt a délután, azzal szórakoztatta magát, hogy a járókelőket figyelte, és megpróbálta kitalálni milyen emberek. Kifélék, mifélék? Néha történeteket kanyarított az emberek mellé. Most egy fiatalasszony halad el mellette. A bevásárlókocsiban két év körüli kisfiú ül, szájában akkora cumi, hogy takarja a gyerek fél arcát. A kocsiba csimpaszkodva valószínűleg a nővére ugrabugrál, és közben méltatlankodik, mert ő is szeretne beleülni, ami ugye lehetetlen. A kislány lábán sárga gumicsizma. Weisz bácsi utána fordul, arcán átfut egy kis szomorkás mosoly... Emlékszem Karinak is volt egy...

Fék sikolt fel közvetlen előtte, s égett gumiszag terjeng a levegőben. Szerencsére nagyobb baj nem történik. Egy dühös kicsit zavarodott szempárral néz farkasszemet.

- Mi van tata, nem kell a nyugdíj? - Hallani, mert az ablak félig le van csavarva. Weisz bácsi az öregekre jellemző szaggatott mozdulatokkal (főleg mikor elvárják tőlük, hogy siessenek) lép vissza a járdára, ahonnan meggondolatlanul és az emlékeitől megzavarva lépett le. Elnézést kérő fél mosollyal megemeli a kalapját, és tovább sétál.

Seres Róbert remegő kézzel állítja le használtan vásárolt, három éves VOLVO- ját, ami még így is egy vagyon volt de megérte,

mivel a legbiztonságosabb autók egyike. Ám a bajt, (vagy inkább nevezzük FATAL ERROR –nak?) amely Seres urat elérte, az ötmilliós autója sem tudta kivédeni.

…Seres Róbert 37 éves nőtlen fejlesztőmérnök. Szülei négy éves korában, autóbalesetben meghaltak. Hat éves koráig nagybátya és felesége nevelték. Utána nevelőotthonba került és ott élt tizennyolc éves koráig.

Mindig 110%-on teljesít. Minden reggel kocog, hetente kétszer kondi terembe, egyszer szaunába jár. 186 cm magas, barna haj, barna szem, barna bőr. Kifejezetten jóképű, csupa izom. Kapcsolatai nem tarosak, mert munkamániás. A munkatársai szerint olyan, mint egy gép. Perfekt angol, német, orosz, és olasz levelező. Tanulmányait az általános iskolától az egyetemig kitűnő eredménnyel végezte.

Az egyetem elvégzése után szinte versengtek érte a hazai és külföldi cégek. Mikor aztán választott, úgy érezte, hogy élete legjobb döntését hozta meg. Gyorsan haladt a ranglétrán. S immár négy éve saját csapatával dolgozik és szinte korlátlan a hatalma. Olyan tehetségesnek tartják, s annyira bíznak benne, hogy csak az igazgató tanács számoltathatja el. Persze ez sem véletlen. Vajon ki akarná korlátozni, az aranytojást tojó tyúkot? Fizetése kitűnő. Nem kell garasoskodnia. Erre a legjobb példa, hogy egyetem után két évvel már saját lakása volt. Egyszóval igazi sikertörténet az övé.

             Miért van az, hogy ez az aranyifjú most mégis öngyilkosságra készül és ide is történetesen azért jött, hogy kötelet vegyen? " Utánam olvasó, csak én utánam! " (M. Bulgakov: Mester és Margaréta)

...Valahogy a gyomrában érezte, hogy most ez lesz a nagy dobás. Minden simán ment. A terveket elfogadták, az ötlet hatalmas sikert aratott. Az igazgató tanácsban szinte transzban voltak, és nagy jövőt jósoltak neki. Aztán elérkezett a nagy nap, a Találmányi Hivatal elé vitték a prototípust, terveket, kópiákat, képleteket,... Egyszóval mindent. Csak Judit az asszisztense ment vele. Nem is igazán kívánt mást látni annyira ideges volt. Igaz más sem tudta őt elviselni stressz helyzetben csak Judit.

             Immár négy éve nyüstölték egymás idegeit, és ez a gömbölyded, jó humorú. mégis mindig összeszedett, naprakész lány jól bírta a " kiképzést ". Eszébe jutott a megismerkedésük. A második meghallgatáson figyelt fel rá, mert az életrajzok itt szinte mind egyformák. : Jó eredmények jó referenciák, és mindről ordít: - Én vagyok a legjobb, engem válassz! - Aztán a személyes elbeszélgetésnél már csak hárman volta versenyben. Róbert már alig látott az éhségtől és csak találomra azt kérdezte: - Mit tud garantálni, ha megnyeri az állást?

Judit felhúzott szemöldökkel, a többiek megrökönyödésére azt monda: - Garantálom, hogy soha nem akarok majd magával lefeküdni. - Ez volt az a pillanat, amikor Seres úr Juditot választotta asszisztensének.

A váróban Judit bátorítóan rámosolygott de szólni nem szólt egy szót sem, ennyire már ismerte főnökét.

             A makettet remegő kézzel állította össze, közben Judit minden bizottsági tagnak adott egy másolatot a rajzokból.... Nem fogadták el, mert egy, már létező találmányról volt szó. Két hete mutatták be, s már le is védette egy külföldi cég. Micsoda??? Seres úr úgy állt ott, mint akit letaglóztak. Mi? Itt valami tévedés van! És nem, nem volt tévedés. Meg mutattak minden bizonyítékot, amit ilyekor a törvény lehetővé tesz. Protokoll szerint végigmentek mindenen, időrendi sorrendben. Nem, nem volt tévedés. Négy év munkája ment füstbe egy pillanat alatt. Judit szürke arccal szedegette össze a rajzokat, papírokat, másolatokat. Ő sem értett semmit csak azt tudta, hogy az ő főnökénél becsületesebb embert nem ismer és itt valami tévedés, vagy nagy disznóság van az biztos.

             Otthon a férfi úgy járkált, mint egy holdkóros és megivott két üveg Whiskyt, tuti ami fix. Majd csak összeszedte magát, és megeresztett egy tucat telefont. Kapott is kétszer ennyit és a végén kiderült a szomorú igazság, hogy a csapatából az egyik bizalmasa eladta külföldre a fejlesztést jó pénzért. Nincs mit tenni, mert a törvény az ő oldalukon áll, ugyanis semmi bizonyíték a lopásra. Két egyforma újítás, egy időben készült el. Az egyik egy kicsit előbb... Volt már ilyen. És ezen változtatni nem lehet. Kész! Passz! Az utolsó a záptojás! Ahogy a gyermekmondóka tartja. És most itt tart, hogy miután majdnem elütötte azt a kótyagos öreget, ímmel-ámmal leparkolt, s még csak a kocsit sem zárta be. Dülöngélve, mint aki részeg elindul az áruház bejárata fele, megvenni a megváltó kötelet. Benn halk zene szólt s a plafonról szikráró világítás csapott a szemébe, hogy hunyorognia kellett.

(Napok óta ki sem mozdult a besötétített szobából. ) Csak hagyta magát sodortatni, néha váll a vállhoz ütközik valakinek. Nyakkendője lóg a szeme karikás. Néhányan megbámulják. (Biztos részeg) De a többség rá se hederít. Hol a pokolban vannak a kötelek? Magányosnak érzi magát, és sírni szeretne. Ez a fojtogató fájdalom volt a torkában akkor is azon az éjszakán, amikor kiderült, hogy mennie kell. Olyan egyedül érzi magát, mint hat éves korában, amikor...

...ült az ágyban, mert felébresztette a veszekedés. Éva néni veszekedett Dezső bácsival.

- Éva te megbolondultál! Mégis hova menjen végtére is csak egy gyerek?

- Ez nem csak egy gyerek. Ez egy szörnyeteg. Utál engem. Meg is harapott.

- Nem utál, csak meg van zavarodva. most haltak meg a szülei. Akik a mi rokonaink is nem, emlékszel? Péter az  öcsém volt.

- Ó hát az biztos, hogy szoros volt a kötelék... Editre meg egyenesen úgy tudtál nézni, hogy majd a szemed esett ki.

- Hát te nem vagy normális. Tudod mit, nem ez a kis fiú a szörnyeteg, hanem te.

- Nem érdekel vagy ő, vagy én! Választhatsz. Nem hagyom, hogy ez a kis fattyú elvegye a szeretetedet a mi gyerekeinktől!!!

- Éva nekünk nincsenek, és valószínűleg nem is lesznek gyerekeink. Tudod, hogy mit mondott az orvos...

- Nem maradok vele egy fedél alatt. Eldöntöttem. Holnap elmegyek anyámhoz, addig ott leszek, amíg el nem tünteted a házból...

A kis hat éves Robika ül az ágyban, nem ért semmit, csak azt, hogy most már nem csak anyu és apu nincs, hanem Dezső bácsi se. Pedig ő mindig felvidította. Ül a kis gyerek, szutykos maciját szorongatja, szemei a félelemtő és egyedülléttől hatalmasan kitágultak, mint egy csészealj. Pici szíve úgy ver, mint a befogott cinegének. Sírdogál is egy kicsit, de csak halkan, mert Éva néni meghallja, és akkor mos dobja ki. Pedig kinn sötét van és ő nagyon fél a sötétben amióta anya és apa meghalt. Aztán nagy sokára elalszik. Vékony ujjacskáival könnymaszatos arcán babrálgat, így altatva magát. Aztán ráborul valami megváltó nyugalom és egy álom, amiben élnek a szülei, vele vannak, és szeretik...

- Mi van? Nem látsz a szemedtől haver?

Felpillantva egy tagbaszakadt baseball - sapkás fickót lát, aki nem fér el a bevásárlókocsival. A kocsiban sör, és fagyasztott lapocka. Aztán csodák csodájára a háztartási osztály közepén találja magát. Találomra kiválaszt egy erősnek tűnő kötelet és beáll az egyik sorba a pénztáraknál.

- 990-Ft mondja a – DIÁK - feliratozású lány a pénztárban és rámosolyog Seres úrra. Egy ötezrest dob a pultra s a visszajárót meg sem várva fölmarkolja az árut és megy. Most, hogy a kötél meg van, mintha a helyükre csúsztak volna a dolgok.

Magabiztosabb lett, céltudatosabb. Határozott léptekkel a kocsihoz megy, beül, a kötelet csak a hátsó ülésre dobja, indít, ...és újra a kocsi előtt botorkál az az ütődött vénember. Más már nem is hiányzott volna, mint, hogy elüsse. Aztán jöttek volna a rendőrök, előzetes, ahol még a cipőfűzőjét is elveszik. Na ott biztosan nem lehetne öngyilkos. Az idős ember megint megemeli kalapját, és ettől az alázatos mozdulattós Seres úr újra elbizonytalanodik, sőt egy kicsit szerencsétlenül is érzi magát. Az öreg csak áll a járda szélén türelmesen. Seres most veszi észre, ahogy a tekintete lejjebb csúszik, hogy egy tábla van a nyakában, Amin ez a felirat olvasható:

WEISZ ALADÁR 69 ÉVES   NYUGALMAZOTT      KÖNYVELŐ VAGYOK.

ÖT ÉVE ÖZVEGY, S MINT ILYEN AZ ŐSZIKÉK ÖREGEK OTTHON

LAKÓJA.

ÚGY ÉRZEM ÉLETTAPASZTALATOMMAL, MUNKÁMMAL, MÉG

HASZNOS TAGJA TUDNÉK LENNI EGY CSALÁDNAK,

AKÁR MINT APA, AKÁR MINT NAGYAPA.

HA FANTÁZIÁT, VAGY REMÉNYT LÁT BENNEM, KÉREM

AKÁRMILYEN MÓDON JELEZZE!

Seres Róbert megállt és kinyitotta az ajtót. Kicsit furának tartotta a helyzetet, de amire készült az sem volt mindennapi.

- Szálljon be, kérem. - Mondta halkan a megilletődött és megrökönyödött Weisz bácsinak.

- Biztos benne? -

- Igen, kérem, szálljon be. -

Weisz bácsi beült a hatalmas autóba, szerényen, kalaplevéve. Táblája a térdén, aminek most helyet keresve forgolódik, és hirtelen a hátsó ülésen meglátja a kötelet. Narancssárga műszál, sodrott kötél, zsugorfóliában. Weisz bácsi szívét jeges rémület járja át. Szemei a fiatalember elgyötört tekintetébe fúródnak. "Úr Isten! " Gondolja, “Hogy-hogy nem jöttem rá akkor. Kari ugyan ezzel az elgyötört, segélykérő tekintettel járkált egy hétig az öngyilkossága előtt. Egy hétig, és mi nem láttunk semmit."

- Mit... Mit akartál... tenni...kisfiam? -

- Jaj! Apa, olyan régen kereslek. -

Az öregember vonásai kemények lesznek, aztán elindulnak a könnyek az öreg szemekből. Kopognak a táblán, úgy mintha bebocsátást kérne valami régi, feloldozó, jóakarat. Aminek nem is kell kopogtatnia, hiszen oly régen várja ez a két ember. Csoda, hogy ki tudták várni. Sokáig beszélgettek még, s amikor a biztonsági őrök másodszor haladnak el mellettük a nagy VOLVO kigurul a parkolóból. Csendben, titokban, hiszen nem is tartozik ez senkire, csak rájuk.

EPILÓGUS

Weisz Aladárnak még tizennégy boldog esztendő adatott ebben a földi létben, s közben apa lett s két gyönyörű leány unokája is született. Temetésén sokan részt vettek. Elsiratta őt többek között Elvira is, akinél jobb menyet nem is álmodhatott volna öreg napjaira.

- Mindent köszönök. - Mondta Róbert a papnak, és kézen fogta lányait, belekarolt feleségébe, és haza ment.

És másnap a zsinagógában a rabbi arról beszélt, hogy volt egyszer egy gój fiú és egy zsidó apa, akik ott folytatták az életet, ahol mások abbahagyják…

                                                                               Bánáti Tiborné

Soponya. 2007-08-30.