Megrabolt lelkek szállodája

A délelőtti napfény pajkosan csillan a hatalmas „üvegpalota” ablakszemein. A körülötte levő park virágaival, őszbehajló sárgás-rozsdás lombjával nyugalmat sugároz.

Egyetlen apró disszonancia ötlik szemembe a békés képben: rácsok az ablakon.

Nem szálloda a csillogó épület, vagy ha úgy vesszük a „megrabolt lelkek szállodája”. Azoké, akiktől elvették emlékeiket, álmaikat, de ami a legfájóbb, a jövőjüket is. A Nyírő. Csak így, röviden. Mint régen a Lipót. Nem kellett több magyarázat, mindenki tudta miről van szó.

Tekintetem átfogja a teret. Egy hatalmas, piramisszerű építmény – ha nem itt lennék, szabadtéri színpadnak vélném.

Színpad. Valóban. Hiszen egy dráma szereplői ülnek, beszélgetnek és cigarettáznak itt jókedvű csoportokba tömörülve, esetleg mély magányba kövülve.

A berendezés brechti egyszerűségű: néhány pad, asztal és sok hamutartó – stílszerűen óriási konzervdobozok.

Mellette szinte hivalkodó az épület aljában levő büfé süteményeivel, melegszendvicseivel, ízléses asztalokkal és székekkel. Ide nem azok lépnek be, akik kint fújják a füstöt.

Lassan végignézem a dráma szereplőit. Van egy nagyobb tömeg, melyet a szemem „összemos”:ők a statiszták. De a főszereplők kiemelkednek közülük.

Egy nyurga fiatalember pizsamában hangosan ágál, hogy ő már holnap hazamegy, csak fel kell hívnia az apját.

-         Van telefonod? – szögezi neki a kérdést többeknek is. Nincs válasz. A telefon drága kincs itt és ha van is, nincs feltöltve, csak hívható.

-         - És neked? – terem hirtelen előttem. Látja rajtam a tétovázást és már követelődzik tovább.

-         Add ide! Csak felhívom apámat!

Szinte megbűvölten nyúlok a táskámba és átadom a telefonom. Mohón kap utána. Tárcsáz, de érdekes módon ezzel egy időben befut egy hívás. Az éles hang megijeszti, s mintha bomba lenne a kezében, rémülten ledobja a földre a készüléket és mindkét kezét feltartja „megadom magam mozdulattal”, majd a fejére szorítja.

Ijedten porolom le a telefont és utólag rémülök meg, hogy akár el is vihette volna.

Oldalról egy nagyon élénk szín úszik be a látóterembe: kékeszöld női pongyolában, fehér női papucsban egy férfi közelít a beszélgető csoporthoz. Elnyújtott, reszketeg hangon, kissé dadogva szólal meg: - Ad valaki egy cigarettát?

A szeme furcsán csillog közben, mintha egy más világban járna. Hallgatás, aztán mégiscsak adnak.

Groteszk alak. Vajon miért van rajta női pongyola és papucs?

Nem tanakodom rajta, mert egy különös nő közeledik. Kortalanul öreg, fakó ősz haja a hátát veri, míg kétoldalt borzosan égnek áll. Balonkabátja úszik utána a levegőben, alatta csak egy kórházi hálóing van. Tekintete eszelősen előre mered, csak megy, nem szól senkihez.

Mintha Shakespeare Machbetje suhant volna át a színpadon. Az élet színpadán. Mert ez itt az élet egy szelete. Nem a cukros-mázas, a natúr, a keserű…

Elindulok felfelé. Emeletről emeletre változik a kép, a hangulat.

Az első emeleti „Galéria” már évek óta őrzi az egykori betegek festményben, rajzban megörökített érzelmeit.

Ha a kívülálló szemével nézem riasztóak. Ha az átélt élmények tudatában, akkor már mondanivalójuk is van számomra: a riadtság, a félelem, a bezártság érzése, a „Szétesem darabokra”gondolat mind ott van a képeken.

Feljebb haladva egyre inkább kommersz képek veszik át a festmények helyét. Valószínűleg megnyugtatásul szánták, egy kissé derűsebbé tenni a környezetet, mint ahogy a virágok is harmóniát és pozitív rezgéseket keltenek az egyébként nyomottan csendes térben.

A betegek jönnek-mennek a lépcsőn, a folyosón. Mindig vannak néhányan, akik kis csoportot képezve együtt beszélgetnek, kávéznak és az eldugott lépcsőházi titkos helyen (amit mindenki ismer) füstölnek,

De nagyon sok az üres tekintettel közlekedő vagy üldögélő ember is.

Felérek a harmadik emeletre. Itt már sivárabb a környezet, sok a zárt ajtó, a zárt folyosórész. Az Őrző. Titok bujkál az emberek hangjában, mikor kimondják. Aki már volt bent, nem nagyon akar visszakerülni. Általában a kezelhetetlen betegek, a „kemény mag” kerül be ide hosszabb-rövidebb időre.

De ide hozzák be azokat az öngyilkosokat is, akiket az orvosi technika segítségével sikerült az életnek visszahódítani. Az embernek nincs meg a halálhoz való joga. Itt legtöbben a gyógyszer – ital kombinációt választják. Van, aki fogadkozik, hogy soha többet, mikor behozzák.

De olyan is van, aki tiltakozik.  Milyen jogon akadályozzák meg őt az életből való kivonulásban?

-         Na és akkor mi lesz? – kérdi a főorvos?

-         Hát én is ezt kérdezem, főorvos úr! Akkor most mi lesz? Én már leszámoltam mindennel, elrendeztem magam körül mindent. Maguk meg visszarángattak a hajamnál fogva. Mi lesz? Ettől most tudom majd fizetni a rezsit? Ettől most lesz majd munkám?

Valaha neves rajzfilmes csapatban rajzoltam a filmeket. De aztán jött a digitális technika. Kinek kell ma egy kézirajzoló?

Nekem nincs családom, mert a rajzfilmes csapat volt az apám és az anyám, a gyerekem. Nincs társam, mert az egész életemet bent töltöttem a stúdióban. És most? Jó ha egy olyan lumpen alakot találok, aki nincs teljesen lecsúszva, akibe belekapaszkodhatok.

- Most akkor várjak a csodára?

Csend. Nincs válasz. Mit lehet erre mondani? De az eskü, az orvosi eskü kötelez. Nem baj, ha megsokszorozzák a rosszat. Muszáj megmenteni.

És ez még a jobbik. Ezt még talán elviseli az ő lelkiismeretük is. De mit csináljon az a mozdonyvezető, aki a sínen fekvő test előtt már nem tud lefékezni? Ott, akkor nem egy élet megy tönkre…

Kriszta is az őrzőből jött. Éppen csak sikerült megmenteni, de már fent van a negyediken, ahol a könnyebb betegek vagy a gyógyszerbeállításra várók fekszenek.

Csinos, nőies alkat, kissé elmosódott vonásokkal, ami szépségét csak különlegessé teszi. Erőtlen, gyenge, leginkább kábult álomban tölti az első napokat.

Lassan nyílik meg a környezetének. Szégyenli a történteket. Keresi az okokat, s ezt leginkább magában találja meg.

A biztató tekintetre lassan darabosan – szaggatottan mesél: van családja, férje és két szép kisgyerek. Munkahelye is volt eddig (visszajött a kismama), de meg tudnak élni. Kifelé kiegyensúlyozott családkép. Benne dúl az örök bizonytalanság: meg tudom csinálni, meg tudok felelni az elvárásoknak, képes vagyok ellátni a családot?

Ha beszél róla, a család értetlenül fogadja: Miért érez ilyeneket? Szedje már össze magát! (Ez az a sztereotip mondat, amitől minden pszichés beteg ideges lesz!)

Megpróbálja. Nem megy. De úgy tesz, mintha…Aztán rájön, hogy kevesebb a feszültség egy kupica után. A kupicák száma növekszik. Lebukás. Óriási balhé.

Akkor miért is? Érdemes tovább küszködni? A válasz egy üveg vodka és sok gyógyszer.

A szirénákat már nem hallja, csak másnap rakja össze a mozaikokat. Úristen, mit csinált? Fogadkozik magában, hogy soha többé!

Hetek telnek el, mire hazaengedik. Közben nézi a gyerekek várakozástelien rátapadó tekintetét: mikor jössz már haza, Anyu?

Nézi a férj szemrehányó tekintetét, üres arcát, összeszorított száját: - Nem vagy való semmire!

Újra próbál bizonyítani. Magának? Nem, a környezetének. De ez nem ő, ez nem belülről jön. Küszködés, szenvedés. És újra szirénák. Most éppen csak túléli.

Több hónap kényszerpihenő. Néha próbaképpen hazamegy. Van úgy, hogy visszamenekül. Itt érzi magát biztonságban, itt, ahol nem követelnek tőle. Békén hagyják.

Érzi, hogy valamit tennie kell. Csinálni valamit, dolgozni, mert így egyre depressziósabb lesz. Végre nagyszerű ötlete támad: nyit egy boltot az interneten. Gyerekruhákat fog árulni. Nagy lelkesedéssel magyaráz. Már készül a weboldal. Igen, a férje is támogatja, bár kissé kétkedő a sikert illetően.

-         Akkor újíts! – mondom. Ne csak bolt legyen, hanem tanácsadó szolgálat is: pszichológus, óvónő, gyermekorvos. Akkor talán sikeresebb leszel.

Már otthon van. Fogát összeszorítva küzd. A férje válni akart, de akkor viszi a gyermekeket is, hiszen pszichés betegnél nem maradhatnak. Azt nem! Inkább mindent kibír, de őket nem hagyja! Nem is bírná ki, teljesen összezuhanna egyedül.

Gyakran telefonálunk, írunk. Kell a jó szó, a bíztatás, hogy valaki álljon mögötte. Egy sorstárs, aki nem a levegőbe beszél, aki szeretetből ad tanácsot, de a rosszat is megmondja – féltésből. Az ilyen lelki támasz még évek múlva is hat, talán az éteren keresztül…