Újra megmertem tenni, amitől újra és újra megrémülök egy ideje. Le mertem bukni a saját lelkem mélyére. Hogy mit láttam? Egy eddig megélt életet.
 Elsősorban barátságokat figyeltem meg, rengeteg álbarátot, kihasznált tervet, aztán jöttek az igaziak, akiket elvesztettem. A hamisak maró szavai, még mindig martak, de ideje volt felégetni mindent, mi régen bántott. Fellélegeztem. Többé nem voltak hatással az életemre. Az igaziak, akik elmentek vagy elvették tőlem őket, már fájdalmasabbak voltak. Ezeken talán sohasem leszek túl, de betettem őket egy mély fiókba, ahol csendben pihenhetnek ezek a szívemben élő emberek.
 Másodsorban régi gyermekszerelmeket tártam fel. Egetverő fájdalomnak hit, gyenge fájdalomutánzatokat, örökké tartónak tűnő, mulandó szívdobbanásokat, gyermeki rajongással teli, igaznak hit szavakat, melyek unos-untalan állandóan csak becsaptak. Figyeltem régi arcomról folyó hamis könnyeket, elveszett gondolatok röppentek fel. Mennyire imádtam, mennyire rajongtam! Mennyire akartam, mennyire jajgattam! Jaj, hogy bánt, jaj, hogy fáj! Nevetésre ingerlő bonyolult helyzetek, mi hazug fájdalomból eredő gyermeki butaság szült. Ez is mára már a múlté lett.
 Harmadsorban a szegénység ötlött fel bennem. Nekem miért nem lehettek olyan játékaim, mint másoknak? Miért nem kaptam meg a hőn áhított gördeszkát? Miért nem próbálgathattam, amiben csak akartam, a szárnyaim? Miért nem juthattam el szép helyekre? Kérdések záporoztak, de elsöpörtem őket egy másik mély dobozba. Már nem számítottak, ezek csak megtanítottak, hogy még erősebben küzdjek az álmaimért, a vágyaimért.
 Negyedsorban a fejemhez vágott sértések sújtottak. Olyan borzalmak, miket az ember egy életen át hordoz magában, melyekre akaratán kívül mindig emlékezni fog. Az előbb akasztaná fel magát, minthogy köze legyen hozzám, hogy bottal se érne hozzám sértések, és csak annyi bánt, hogy nem a szemembe mondta, hanem a hátamnak szúrta őket.
 Itt jutott eszembe az is, mikor magam ostoroztam, mert nem értem fel a "fullos", veszprémi, szőke lányokhoz, és mert nem voltam gazdag, mert nem volt csili-vili autóm, márkás cuccaim, hanem csak egy egyszerű zalai lány voltam, aki fiatal, csóró, szemüveges, nem a legszebb, nincs medencés háza, és sokszor beszél hülyeségeket. Nem kelhettem versenyre velük sohasem...
 Ötödsorban egy apró burkot találtam a szívem egyik rejtett sarkában. Próbált elbújni, de nem sikerült neki. Kidudorodott állandóan, mint egy apró dudor a bőr felületén. Volt, hogy elrejtőzött, és volt, hogy nem hagyott békén. Semmi sem érintette meg, lustán nyújtózkodott el, egy apró selyempárnán a szívem legmélyén. Próbáltam eltávolítani kisebb támadásokkal, mégsem használt soha semmi. Sújtottam később atombombával, szörnyű vírusokkal, veszedelmes fenevadakkal, hazugságokkal, de egyiket sem érezte meg, csak kényelmesen mindig a képembe kacagott. Kinevetett, mintha azt akarná mondani: Minek próbálkozol, nem veszed észre, semmit nem tudsz nekem ártani? Egyetlen embertől függök.
 Haragomban csépeltem, ütöttem, erőtől telten, majd összeestem önmagamtól megfosztva, véresen, mint ki ezer csatát vívott meg, mindig csak vesztesen. Belefáradtam, a saját magammal küzdött küzdelembe, s kimerülten csuklottam földre, ebben az eszeveszett, hiábavaló ütközetben.
 Mára már feladtam, a dudor törhetetlen. Mélyen bennem van, egy személytől függve. Szerelemnek nem hívnám, ez annál is mélyebb, kipukkaszthatatlan buborék fent maradván, egy új életben.