Megjött a mentőjárat

   Pontosan déli tizenkét órakor kapták a telefonhívást a nagykanizsai kórház ügyeletén. Miután megtörtént az adatok felvétele, jöhetett az esetleírás a segítségkérőtől.

   - Reggel nyolckor kezdte magát rosszul érezni szegény papa. Abban bíztunk, hogy jobban lesz, azért csak most telefonálok – lökte az igét egy aggódó női hang.

   - Milyen tünetei vannak a papának? – kérdezte a diszpécser.

   - Olyan… nagyon furcsa. Annyira sápadt, hogy szinte szürke. Mintha a halálán lenne. Még beszélni sincs ereje, csak fekszik és bámulja a mennyezetet.

   - Mennyi idős az öregúr?

   - Hetvenkét éves. Amúgy nagyon jó bőrben van… és a nyugdíja is elég jó. Ö… bocsánat, azt hiszem ez nem érdekes ebben a helyzetben.

   - Így van, nem érdekes – reagált kissé felháborodottan a kórházi alkalmazott. – Tehát a beteg egy hetvenkét éves öregúr teljes apátiában. És ha az adatrögzítésnél jól értettem, ön a lánya. Így van?

   - Igen, és még valamit szeretnék mondani!

   - Mondja hölgyem!

   - Én a férjemmel most elmegyek babot szedni a háztájira, de a házat nyitva hagyjuk. Ha megjön a mentő, csak nyugodtan menjenek be! Megtalálják a papát a nappaliban lévő kanapén.

   - Úgy lesz hölgyem! – mondta a mostanra totál begőzölt hang. – Nyugodtan szedjék a babot, az öreg fel lesz kutatva és rendbe lesz rakva! A viszon’ hallás’!

   - Viszonthallásra! És köszönöm!

   A mentő pontban félegykor állt meg Murakeresztúron a ház előtt. A mentőtiszt és az ápoló kiemelt a kocsiból egy kerekesszéket és azzal elindult befelé az öregért.

   Tóni bácsi a világ legnyugodtabb embere. És legbecsületesebb is. Életének minden munkaköteles évét a helyi mezőgazdasági termelőszövetkezetben töltötte, mint árufuvarozó egy lovas kocsin. Soha semmit, még egy szem kukoricát sem lopott el. Soha senkivel nem szállt vitába, akkor sem, ha a másik valami éktelen nagy marhaságot mondott neki. Bár a vitaképtelensége származhat abból is, hogy nem túl bonyolult aggyal rendelkezik az öreg, és egyszerűen nem képes felismerni a saját igazát. Ami azt illeti, nem is várhatjuk el tőle, ha igaz, amivel büszkélkedni szokott: Állítása szerint nyolcadikos, azaz tizennégy éves kora óta nem iszik vizet, sem más folyadékot, csak bort. Kizárólag tisztán. Minden évben megtermel a szőlőhegyen ezerkétszáz litert, így gond nélkül tarthatja a napi három-négy literes átlagfogyasztást. Mert el nem ad belőle egy centilitert sem.

   Egyszer megkérdezte tőle valaki:

   - Tóni bácsi, ha állandóan csak bort iszik, hogy-hogy nem szárad ki? Nem riad fel éjszakánként arra, hogy majd’ szomjan döglik?

   - Dehogynem! Olyankor kimegyek a konyhába, iszok három deci tisztát, oszt megyek vissza alunnyi.

   Szóval, így nyomja az öreg Tóni. Ki tudja. Talán pont a bornak köszönheti, hogy még soha a legkisebb mértékben sem volt ideges, vagy feszült. Annyira jámbor, hogy úgy lehet kezelni, mint egy óvodás gyereket. Ha valaki a sarokba küldené térdelni, még azt is megtenné. Mint egy robot. Közben csak bólogatna: „Jó… jó’ van.”

   Épp javában szürcsölgette a savanyú krumplilevest az öreg, amikor belépett az étkező helyiségként is szolgáló nappaliba a két mentős. A kerekesszéket az ajtó előtt hagyták.

   - Szép jó napot, öregúr! – köszöntötte az egyik. – Megjött a mentőjárat.

   - Jó napot… - nézett értetlenül a szállítandó beteg. Még a krumpli komposztálása is megállt foghíjas szájában. – Üljenek le!

   - Papa! Nem azért jöttünk, hogy leüljünk, hanem, hogy magunkkal vigyük. Nyugodtan egye meg a levesét, aztán indulunk! ... De nekem nagyon úgy tűnik, hogy fölöslegesen vagyunk itt.

   - Mindegy, nem kockáztatunk – mondta a mentőtiszt. - Bevisszük. Majd a nagyokosok kiderítik, hogy van-e vele valami komolyabb probléma. Amúgy szerintem csak a cukra ingadozik.

   Tóni bácsi beszüpürtyölte a maradék kaját, aztán odasétált a hűtőhöz és kivett egy literes üveget.

   - Isznak egyet? – kérdezte belassulva.

   - Mi ez Papa? – kerekedett a szeme az ápolónak.

   - Hát noha – válaszolta határozottan az öreg – én termeltem.

   - Mi az a noha? (Amúgy noa a becsületes neve.)

   - Bor! – felelte büszkén.

   - Papa, azt az üveget tegye vissza! Nem iszunk, és maga sem ihat! Be kell mennünk a kórházba, hogy kivizsgálják. Jöjjön, üljön be ebbe a székbe! – kérte a mentőtiszt.

   - Jól van… ülök – egyezett bele szokásához híven teljes engedelmességet mutatva az öreg, miután visszarakta a hűtőbe a borosüveget.

   A két kórházi melós kitolta a mentőig, és épp nekigyürkőztek, hogy székkel együtt berakják a kocsiba, mikor megérkezett Tóni bácsi veje.

   - Tiszteletem az uraknak! Mi történt? Hova viszik az apósomat? – érdeklődött döbbenten.

   - Nem értem a kérdést – válaszolta a mentőtiszt. – Ahova az ön felesége kérte, hogy vigyük. A kórházba, mert egy órával ezelőtt még szegény öreg a halálán volt… Tudja, amikor itt hagyták, mert elmentek babot szedni… vagy mit.

   - Hogy mit csinálni? Ki kérte? Miről beszél? – kérdezte totál elképedve a vő.

   A két mentős összenézett. Látszott rajtuk, hogy teljesen elbizonytalanodtak.

   - Várjunk csak! Ez nem a Petőfi út 79.? – kérdezte óvatosan a mentős.

   - Nem hát! – válaszolta a vő. Ez a 81.

   - A kurva életbe! Miért nem lehet kirakni azokat az átkozott házszámokat?! – elégedetlenkedett a mentős, közben pedig kitessékelték az öreget a kerekesszékből, aki ezután úgy állt a mentőautó mellett, mint egy kérdőre vont gyerek.

   A két mentős átsétált a szomszéd házba, hogy megmentsék a másik öreg életét, a vő pedig jól lebaszta apósát.

   - Mi van magával öreg? – kezdte a kiakadt vő. – Maga balfasz! Miért nem képes megkérdezni, hogy kit keresnek? Csak jönnek, azt viszik? Hát, hogy van ez?

   - Bejöttek, mondták, hogy üljek be a székbe, mert menni kell kórházba. Én beültem, ők meg kitoltak ide – mesélte halálos nyugalommal Tóni bácsi az esetet.

   - Hú… hogy lehet ilyen… tűnjön a szemem elől! – morgott a vő, miközben nézte, ahogy lélekszakadva rohan be szomszédjához az egyik mentős, defibrillátorral a kezében.