Meghívás egy kávéra

   A hatvan év körüli Dáncu, egy vállalkozócsalád telephelyén él a falun kívül, mint alkalmazott. Amolyan mindenes cseléd és egyébként hajléktalan. Kaját, piát és a mindennél fontosabb cigit napi szinten hordják ki neki, nehogy valamiből hiányt szenvedjen. Csak nagyritkán szokott betévedni a faluba, ha egy-egy komolyabb ivászatot követően szembesül vele, hogy durván megcsappant a füstölnivaló. Olyankor megborotválkozik, kikeféli a ruháját, fényesre suvickolja cipőjét, jó erősen kiöblögeti a száját és indulás. Szereti ezeket a kis kiruccanásokat. Ilyenkor úgy érzi magát, mint a régmúlt fogházévei alatt, mikor kimaradást kapott hétvégére.

   Az egyik ilyen alkalommal is, mikor felszabadultan és jókedvűen szedte lábait a kocsma irányába, hogy pótolja a hiányos cigarettakészletet, észrevette az utcán Elizabeth kecsesnek éppen nem mondható járását. Mikor felfigyelt rá, nagyjából harminc méterrel gyalogolhatott előtte.

   Elizabeth szintén úgy hatvan éves lehet. Senki nem tudja pontosan mennyi idős, mivel senkivel nem hajlandó beszélni. Tipikus öreglány. Állítólag szűz. Egyedül él, és még soha nem látták sem női-, sem férfitársaságban. Fura egy öregcsaj. Fekete hosszú hajával, fekete zakóban, alatta pulóverben, melegítőnadrágban, pont úgy néz ki, mintha perui vagy ecuadori lenne. Rendszerint a háza előtt guggol, szívja a cigit és folyamatosan köhög vagy krákog. Egy-egy hosszabb krákogást követően pedig köpni szokott egy hatalmasat.

   Dáncu látva, hogy Elizabeth is ugyanabba az irányba tart, megnyújtotta lépéseit és utána szólt:

   - Eli!... Elike, várj meg! Én is arrafelé megyek!

   Elizabeth ügyet sem vetve rá, ment tovább. Dáncu nem adta fel, még jobban kilépett, míg utol nem érte.

   - Szia Elike, Drága! – lihegte. - Hová ilyen sietősen?

   Elike rá se nézett, vissza se köszönt, csak egyetlen szót morgott rekedt hangján:

   - Állomásra.

   - Jaj de jó, Elikém! Hát én is arra megyek!

   Hiába várt Dáncu, semmi válaszreakció nem történt. Csak mentek egymás mellett kínos hallgatásban. Legalábbis Dáncu már kezdte magát hülyén érezni. Aztán tovább próbálkozott.

   - Tudod, Elike Kedves, már nagyon régen vadászok ám rád. Régóta szeretnék beszélni veled. Csak hát, én is olyan ritkán jövök be a faluba, és ha be is jövök, akkor meg téged lehetetlen elcsípni az utcán… Hozzád meg ugye, nem mehetek csak úgy… Amíg nem köt össze bennünket… valami – mondta kacéran mosolyogva. – Így aztán nagyon örülök, hogy most végre sikerült összefutnom veled.

   - Hmmm… - adott ki egy elnyújtott, karcos hangfoszlányt a hölgy.

   - Arra gondoltam, mivel mindketten egyedül vagyunk, találkozhatnánk néha. Ha van kedved hozzá…. Én állandó jelleggel egyedül vagyok kint a telephelyen, és van elég időm gondolkodni. Persze, munka közben. Mert nagyon sokat dolgozom ám. Vagyis, másnak ez sok lenne, de én négy-öt órában elintézem a napi teendőket. Hozzá vagyok én szokva a fizikai munkához, nem gond ez nekem. Pedig bármelyik korunkbeli férfi megfutamodna az ilyen jellegű munkától. Csak hát, nekem ugye elég feszesek még az izmaim… Mi tagadás, jól tartom magam. Lehet, hogy nem annyira látszik, de nyugodtan elhiheted, jó erőben vagyok. Szóval, mialatt magamban dolgozgatok, sokat gondolkodom.

   Dáncu kicsit előrébb lépett, hogy felvehesse Elivel a szemkontaktust és mosolyogva szólhasson hozzá.

   - Ki találod, miről?... Vagy inkább kiről? Hm, Elikém? Hát rólad!

   Eli nem reagált. Csak gyalogolt, Dáncura rá sem hederített. Természetesen az udvarló nem adta fel, rendületlenül folytatta az ostromot.

   - Elárulok neked még valamit, Elizabeth Kedves. Rendszeresen álmodom veled. Már ott tartok, hogy alig várom az estéket, mert amint elalszom, megjelensz álmomban. És olyankor olyan boldog vagyok! Az ilyen éjszakák után teljesen újjászületek. Úgy ébredek az ilyen gyönyörű éjszakák után, mintha visszafiatalodtam volna. Egész nap friss vagyok, telis-tele energiával és igencsak fickósan járok, kelek. Vannak pillanataim, amikor mindenhol téged látlak, mindenről te jutsz eszembe… Miket vihetnénk mi együtt végbe, Elikém! Mi ketten!... Nem érdekel, ha tolakodónak tartasz, én megmondom, amit gondolok. Elikém! Minket az Isten is egymásnak teremtett.

   - Öhhö-köhhö… he-he-he… - köhécselt, majd valami gyenge, slejmtől sercegő kacajt hallatott Elike.

   - Hát, Elike drága, most már tudod, hogy érzek irántad. Ezért bátorkodtam megkérdezni, hogy esetleg lenne-e kedved találkozni velem néha. Hogy jobban megismerhessük egymást. Hiszen te is, csak úgy, mint én, egyedül éled ezeket a gondokkal teli hétköznapokat.

   Eközben megérkeztek a vasútállomáshoz és a közvetlen mellette lévő kocsmához.

   - Látod, Elike, már itt is vagyunk. Pedig egész nap elsétálgatnék veled. Remélem, nem mentem az idegeidre, de muszáj volt kiöntenem a szívem. Olyan jól érzem most magam, hogy beszélhettem neked az irántad táplált érzelmeimről… Míg nem jön a vonatod, bejönnél velem ide a kocsmába? Gyere be, Elikém! Gyere, fizetek neked valamit! Gyere, meghívlak egy kávéra!

   Elizabeth, mivel a monológ hallgatása közben meglehetősen keveset krákogott és köhögött, elég rendesen felgyülemlett garatjában a dohányzás okozta trutymó. Megállt, szembefordult az udvarlóval, belenézett a szemébe és a kezeivel föl-le csapkodva, mintha repülni akarna, eszelős hangnemben, rekedt, gargalizáló torokkal üvölteni kezdett.

   - MÍÍÍ?! MEG AKARSZ BASZNI?! MÍÍÍ?!

   - Ajjaj! – csak ennyit tudott mondani Dáncu, közben gyorsan körülnézett, akár egy szurikáta. Ahogy megbizonyosodott róla, hogy nem látta senki a jelenetet, szinte kikapartak a lábai, úgy elhúzta a csíkot. Még köszönni is elfelejtett.

   Aztán Dáncu úgy döntött, többé nem keresi Elike társaságát.