Másnap, hétfő reggel az óra csörgésére keltem. Reggel fél 7 volt. Kikászálódtam az ágyból, ruhástól aludtam el. Az eső halkan kopogott az ablakon, de nem is várhat az ember jobb időjárást, így október közepén, nem igaz?

Anyám még aludt. Szerettem a csöndet. Szerettem mikor úgy érezhettem egyedül vagyok a lakásban, anya gyakorlatilag csak akkor lépi át a küszöböt, ha a kórházba megy kezelésre, így azok az órák voltak az enyémek, és a reggelek addig, amíg fel nem kelt, vagy el nem indultam dolgozni.

Az utam a fürdőszobába vezetett. Levetkőztem és lezuhanyoztam. Miközben a forró víz végigfolyt rajtam a legjobb barátnőm jutott eszembe. Muszáj lesz beszélnem vele, talán ő segíthet. De ha őt kérem meg, akkor csakis olyan módon tud segíteni, amitől az életem örökre megváltozik.

Kijöttem a zuhany alól, és a tükörhöz léptem. Letöröltem róla a párát, és az arcomat vizslattam. Kipihent volt, de szomorú és elgyötört. Próbáltam mosolyra húzni a szám, de nem nagyon ment. Körülbelül egy 60%-os mosolyt tudtam elővarázsolni az arcomra, jelenleg ennyi telt tőlem, de úgy gondoltam ez mára pont elég lesz.

Sosem éreztem magam különlegesnek, vagy szépnek. Sötétbarna haj, amely a mellem alá ért, és zöld szem. Anya mindig azt mondta és mindenki más is aki még ismerte apát, hogy rá hasonlítok. De az ő arca mogorva volt, anyáé és az enyém viszont kedves, a jobb napokon. A vonásaim ugyan bájossá tették a kinézetem, de ennyi voltam csupán, egy átlagos lány.

A barátnőm viszont gyönyörű volt, vicces és a pasik kedvence. Egy valami volt bennünk közös a zöld szemünk. Neki hosszú majdnem derékig érő természetes vörös haja volt, és szeplői, amiért úgy irigyeltem. Nem kislányossá tették a megjelenését, mint általában a szeplők, épp ellenkezőleg, iszonyat szexis megjelenést kölcsönöztek neki, és Allison nagyon is tudta, hogy hogyan használhatja a belőle áradó természetes vonzerőt. Porcelánfehér bőre még inkább kihangsúlyozta gyönyörű haját és vonásait. Minden férfi a kegyeit kereste, a nők pedig irigykedtek rá. Hosszú haját legtöbbször lófarokban horda, amikor azonban kiengedte, úgy nézett ki, mintha egy magazin címlapjáról lépett volna elő. De nem éreztem magam rosszul mellette, sosem éreztette velem, hogy mennyire átlagos vagyok, sőt mindig biztatott, és nem hagyta szó nélkül, ha a kinézetemet szidtam. Nagyon szerettem többek között ezért is.

Azon tűnődtem a tükörképemet bámulva, hogy tudnék-e én is olyan csábító lenni mint ő? Fel tudnám-e hívni magamra a figyelmet önbizalommal? Vagy tudnék-e elég erős lenni, hogy ne őröljön fel az a világ ahová készülök? Mindig is elítéltem a dolgot, de mit mást tehetnék? Gyorsan és sok pénzre volt szükségem, és nem láttam más kiutat. Az egyetem 4 hónap múlva kezdődik, szóval nem késlekedhetek. Ki kell találnom valamit, és most már elég eltökélt vagyok, hogy elinduljak egy úton a legjobb barátnőm segítségével, és csak remélni tudom, hogy nem esik bántódásom, sem testileg sem pedig lelkileg.

Felöltöztem, feldobtam némi sminket, kifésültem a hajam és megreggeliztem. Szégyellem bevallani, de még mindig egy tál müzlivel indítom a napot. Ahogyan az ebédlőasztalnál ültem végignéztem a kis lakáson. Előttem terült el a nappali, amelyet csak a közepén egyedül árválkodó kanapéról lehetett felismerni. Velem szemben volt a fürdő, és jobbra 2 szoba. A hozzám közelebb eső a barna ajtóval volt az enyém, a másik amelynek a festése fehér volt, pedig anyáé. Ha a tőlem jobbra lévő ablakon kinéztem nem láttam mást csak bérházakat, és ugyanez volt a helyzet a konyhapult felett tátongó hosszú ablakkal is, hiszen az a kilátás is a betondszungel hatalmas házait láttatta velünk. A 7. emeleti lakásunk közel sem volt megfelelő, de én szerettem itt lakni, miután apa elhagyott minket, és feléltük a tartalékainkat, akkor költöztünk ide, körülbelül 7 éves lehettem. A padlót borító szőnyegre tévedt a tekintetem, még a nagyi adta anyámnak, mikor férjhez ment, ez volt az egyetlen dolog, amitől anyám nem volt hajlandó megválni, főleg a nagyi halála után, bár már eléggé megviselt állapotban volt, de mégis a nagyi jutott róla eszünkbe így nem váltunk meg tőle. És amúgy sem lett volna pénzünk másikra, így két legyet ütöttünk egy csapásra. A nagyi is boldog lehetett, akárhol is volt, és a pénzünket pedig elkölthettük kajára, vagy lakbérre. Ugyanis csak ez a két dolog jöhetett szóba. Nem éltünk rosszul, mert volt mit ennünk, és tető a fejünk felett, de nem engedhettünk meg magunknak semmilyen plusz költséget.

Befejeztem a reggelit, és elmosogattam magam után. Anya ma is kezelésre megy, ne arra kelljen felkelnie, hogy rendetlenséget hagyok.

Összeszedtem a cuccom, felkaptam egy ernyőt az ajtó melletti kosárból és elindultam lefelé a lépcsőn.

Miközben munkába indultam megint a barátnőm jutott eszembe. Már régóta hallgattam Allison történeteit, habár elítéltem a dolgot, mégis nagyon szertettem volna annyi pénzt keresni, hogy az egyetemre is jusson, a megélhetésünk is biztonságban legyen, és hogy akár extra dolgokra is költhessünk néha napján. Allison sora nagyon jól ment, hiszen gyönyörű volt, mindig kapott megrendeléseket, és újabb és újabb ügyfeleket is, valamint állandó kuncsaftjai is voltak, amivel iszonyat sokat kaszálhatott. A város legpuccosabb negyedében bérel lakást, és a sulit is simán tudja fizetni, emellett mindene megvan, amit csak kíván.

Mikor már a harmadikon jártam, szembetalálkoztam Misses Daniels-szel. Misses Daniels kedves asszony volt, de mint minden idős ember, ő is hajlamos volt túlzásokba esni. Ő a pletykák terén volt az úrnő a házban, ha valaki, akkor ő tudta, hogy kivel mi történik.

- Jó reggelt, Misses Daniels!

- Jó reggelt, drága Kate! - köszöntött ő is. - Csak nem dolgozni? - kérdezte.

- De. - feleltem. És épp indultam volna tovább, mikor így szólt:

- Várj csak egy kicsit kedvesem!

- Ne haragudjon, de sietnem kell, nem szeretnék elkésni.

- Csak egy pillanat! Nagyot sóhajtottam, és közben a szatyrokra pillantottam, amiket a kezében fogott, biztos boltban volt, korán kelt és korán feküdt. Visszaléptem két lépcsőfokot, amit eddig megtettem. A rekordom három volt eddig, ennél messzebb soha nem jutottam. Ha meglátott mindig megállított. A pletykákat, amiket innen-onnan hallott, vagy kihallgatta az emberek beszélgetéseit, mindig úgy adta tovább, hogy valamilyen tanulságra jutott, így azt hitte az emberek nem tudják, hogy gyakorlatilag mindenkit kibeszélt a háta mögött. De hát mit volt, mit tenni, öreg volt már, és ne volt senkije, így mindig meghallgattam.

- Igen, Misses Daniels? - mosolyogtam.

- Csak azt akarom mondani, hogy soha ne kezdj építőmunkással. Derék szakma, de azok mind olyan durvák, és erőszakosak. Nagyon nagy terhelésnek vannak kitéve, és ettől megváltoznak. Eve tudod az elsőn lakik...

- Igen, tudom. - feleltem. És az órámra néztem.

- Szóval most hallottam, hogy megint veszekednek barátjával Jeff-fel, és ő tudod építkezésen dolgozik, és ezért akartalak figyelmeztetni, mert te egy okos lány vagy és nem...

- Köszönöm Misses Daniels, megfogadom a tanácsát. De most rohanok. Viszlát! És már el is kezdtem szaporán szedni a lépcsőfokokat.

- Viszlát drágám! - köszönt el integetve.

De mire válaszolt, szinte már a következő emeleten voltam. Sajnálom szegény asszonyt, mindössze két éve vesztette el a férjét és most egyedül él. Az unokái ritkán látogatják, és biztos társaságra vágyik, de nem hinném, hogy én vagyok neki a megfelelő beszélgetőpartner. Szóval mindig végighallgatom, udvariasságból, utána pedig elviharzok. Szerencsémre mindig akkor kap el, mikor készülök valahová, és nem érek annyira rá, és így nem tud olyan sokáig elszórakoztatni.

Nem szoktam elkésni sehonnan, pontosan érkezem, se előbb, se később. De ennek az az eredménye, hogy állandóan rohanok, mert félek, hogy elkések. Micsoda hülyeség... Tudom, ha ekkor és ekkor elindulok, akkor tuti odaérek időben, és így nem kéne izgatnom magam. De mégis mindig túlgondolom a dolgokat, és aggódom is sokat. De talán most az lesz a legjobb, ha nem gondolkozom annyit, csak belevágok, lesz ami lesz alapon. Mert muszáj valamit kitalálnom, ami nagyot lendít az anyagi helyzetemen.

A könyvesbolt, ahol dolgozom, öt saroknyira van a háztól, ami körülbelül húsz perc gyalog. Odafelé általában gyalogolni szoktam, kiszellőztetem a fejem, gondolkozom. Ilyenkor jobban szeretek a városban lenni, mert nincs akkora forgalom, az ember is kevesebb. Kicsit nyugisabb az élet még, és én ezt ki is használom. Hazafelé busszal jövök, hogy minél előbb otthon legyek, hogy segíthessek anyának. Hetente háromszor jár kezelésre, és mikor hazajön alig van ereje még a szobáig is elmenni. Így ilyenkor nehezebbek a napjaink, és ilyenkor tudok többet segíteni neki, mert legalább hagyja. Máskor ha ébren van, és kicsit jobban, akkor még azt sem engedi meg, hogy vacsora után elmosogassak, vagy kiteregessek.

Épp a negyedik sarki piros lámpa állított meg. Az órámra pillantottam 7:50-et mutatott. Teljesen időben vagyok. Átmentem a zebrán, ahogy zöldre váltott a lámpa, el a kajálda mellett, és már meg is érkeztem. Kinyitottam az ajtót, és így köszöntöttem a többieket:

- Jó reggelt! - mondtam, és a mai 60%-os mosolyom vissza is tért az arcomra.