Esős vasárnap volt. Már megint a szobámban ültem, az ágyam közepén törökülésben, és a körmömet rágtam idegességemben. Már hetek óta egy bizonyos levélre vártam. Mégpedig arra a levélre, amely értesít, hogy felvételt nyertem-e az egyetemre vagy sem.

Már egész kicsi korom óta újságíró akartam lenni, és nagyon szerettem volna bejutni az egyetemre, hogy végre olyat tanulhassak, ami igazán érdekel.

Nem is tudom miért csináltam ezt, főleg hogy vasárnap délután volt, hiszen ilyenkor nem is szoktak levelet hozni. De mégis minden egyes nap vártam, hiszen volt már rá példa, hogy vasárnap is jött postánk. Miközben ezen tűnődtem hirtelen és éles hanggal megszólalt a csengő.

Felugrottam, és a szobám ajtaját olyan erővel tártam ki, hogy a lendület miatt hangos csattanással be is csapódott mögöttem. Átrohantam az apró nappalin, anyukám épp vacsorát főzött, és a nagy ricsajra csak ennyit mondott:

- Hé!

De én oda sem figyeltem rá, csak futottam az ajtó felé, és a szívem majd kiugrott a helyéről, mikor megláttam az ajtó alatt becsúsztatott levelet. Gyorsan felkaptam, kinéztem a kis nyíláson, és láttam, ahogy a kézbesítő eltűnik a lépcsőfordulóban. Ránéztem a levélre, amely most olyan picinek tűnt a kezemben ahhoz képest, hogy mekkora jelentőséggel bírt, a címzett én voltam a feladó pedig a Vermonti Egyetem.

Bementem a nappaliba, amely egyben az étkező is volt, és az arcomon széles vigyor jelent meg, a szívem csak úgy zakatolt. Az anyám hitetlenkedve nézett rám, és ennyit kérdezett:

- Miért nem nyitod már ki? - mosolygott.

- Oké... - feleltem, és kifújtam a levegőt, amit azóta benn tartottam, mióta elindultam, azaz elrohantam az ajtóig. Feltéptem a borítékot, szinte szaggattam. Anyám közelebb lépett, és együtt olvastuk a levelet, amelyben ez állt:

- Tisztelt Katelyn Mason örömmel értesítjük, hogy ön felvételt nyert a Vermonti Egyetem újságírói szakára...

Örömömben akkorát sikítottam, hogy a torkom is belefájdult, és anyával együtt úgy ujjongtunk, mint akik a lottón nyertek. Szorosan magamhoz öleltem, és csak szorítottam őt magamhoz. Soha életemben nem voltam még ilyen boldog.

- Gratulálok kicsim!

- Köszi, anya. - mosolyogtam rá.

Leültem a kanapéra, és miközben anyám arról áradozott, hogy milyen jók lesznek az egyetemi évek, milyen sok új tapasztalatot fogok szerezni, mennyi új embert fogok megismerni és hogy milyen csodálatos lesz az életem, az arcomról a mosoly leolvadt, és helyét komorság, majd kétségbeesés vette át.

- Anya. - szólaltam meg folytott hangon. De anyám csak beszélt, és beszélt... - Anya! - kiáltottam rá, mire ő végre felém fordult a tűzhely helyett.

- Mi az? Mi a baj Kate? - és az arcán aggodalom jelent meg, ahogy rám nézett, hiszen látta, hogy közel sem vagyok olyan állapotban, mint néhány másodperccel ezelőtt.

- Megemelték a tandíjat... - nyögtem, könnyek szöktek a szemembe, és a sírás már fojtogatta a torkom.

- Micsoda? De hát mennyivel? - kérdezte anyám.

- A duplájára. - mondtam rekedten, és felnéztem rá, de itt már elfogyott a hangom, és éreztem, ahogy a könnyek az arcomon kezdnek folyni.

- Szent ég! - mondta. Az arcán kétségbeesés jelent meg. Odajött hozzám, és leült mellém a kanapéra. Egy pár másodpercig a távolba meredt, míg én a levelet a kis asztalra dobva a fejemet a térdemre hajtottam, és úgy zokogtam. - Figyelj rám! - mondta egy kis idő múlva a hátamat simogatva. - Nem lesz semmi baj, meg fogjuk oldani. Megfogta a kezem, ezzel kérlelve, hogy a földre néző tekintetem találkozzon az övével. - Meg fogjuk oldani, és nem lesz semmi baj, soha nem hagynám, hogy feladd az álmaidat.

Magához ölelt, én pedig ha lehet még hangosabb zokogásban törtem ki.